Menu Content/Inhalt
Főmenü > Szellemi áramlatok > Teozófia > Vallás-e a teoozófia?
Vallás-e a teoozófia?
"A vallás az ember számára a lehető legjobb védelem, de a legrosszabb ürügy." (Bunyan)

ImageNem túlzás annak megállapítása, hogy – legalábbis ami a jelenlegi évszázadot illeti – még soha nem értettek félre mozgalmat, legyen az szociális vagy vallási, olyan rettentő, sőt képtelen módon, és nem ítélték meg olyan tévesen, mint a teozófiát, akár elméletileg nézzük, mint erkölcsi elveket, akár gyakorlatilag, ahogy objektíven kifejezésre jut, azaz a Társulatot, amely ezen a néven ismeretes.

Vezetőink és tagjaink évről évre, napról napra kénytelenek félbeszakítani a teozófiai mozgalomról beszélő embereket, és többé-kevésbé hathatósan tiltakozni az ellen, hogy a teozófiát vallásnak, a Teozófiai Társulatot pedig egyfajta egyháznak vagy vallási szervezetnek állítsák be. Még rosszabb, hogy gyakran úgy emlegetik, mint egy új szektát. Ez vajon makacs előítélet-e, tévedés, vagy mindkettő? Legvalószínűbben az utóbbi. A leginkább szűk látókörű, sőt közismerten tisztességtelen embereknek még szükségük van tetszetős ürügyre, olyan kampóra, amire ráakaszthatják kíméletlen kis megjegyzéseiket és ártatlan képpel kiejtett rágalmaikat.

Mi lehetne megfelelőbb és alkalmasabb erre a célra, ha nem egy izmus vagy egy szekta? Nagy többségük kénytelen lenne szomorúan kiábrándulni, és végül arra kényszerülne, hogy elfogadja, miszerint a teozófia egyik sem. A név tetszetős számukra, és úgy tesznek, mintha nem tudnának valótlanságáról. De van sok más, többé-kevésbé jóakaratú ember, akik őszintén munkálkodnak ugyanazon téveszme hatása alatt. Nekik azt mondjuk: A világ éppen eléggé meg van átkozva a dogmatikus hitvallásokként ismert szellemi elfojtással ahhoz, hogy a hit egy új formáját erőltessük rá! Túlságosan sokan viselik hitüket, ahogy Shakespeare mondja, "mint kalapdivatot", a következő modell szerint örökké változtatva. Mi több, a Teozófiai Társulat létrejöttének célja kezdettől fogva az volt, hogy hangos tiltakozást hallasson, és nyílt háborút viseljen a dogma vagy bármely vakhitre alapozott hiedelem ellen.

Különösnek és látszólagos ellentmondásnak hangozhat, de így igaz, hogy ezidáig a gyakorlati teozófiában a legalkalmasabb munkatársak és a legodaadóbb tagok a hitetlenek, sőt materialisták soraiból verbuválódtak. Igazi, őszinte igazságkereső sohasem az "Isteni Szóban" vakon hívők között található, származzék az akár Allahtól, akár Brahmától vagy Jehovától, azaz legyen az a Korán, a Purána vagy a Biblia. Mert: A hit nem érvekkel dolgozik, hanem bizalmat jelent.

Az, aki hit alapján van meggyőződve vallásáról, minden más ember hitét hazugságnak fogja tartani, és gyűlölni fogja ugyanazon hit alapján. Azonkívül, hacsak a hit nem béklyózza meg az értelmet és nem vakít el minket teljesen olyasmi észlelésében, ami saját egyéni hitünkön kívül esik, akkor ez az utóbbi egyáltalában nem hit, hanem ideiglenes hiedelem, olyan téveszme, aminek hatása alatt működünk egy bizonyos életszakaszban.

Mi több, Coleridge okos meghatározása szerint "a hit elvek nélkül csak hízelgő szólam a magunk készítette valóságról vagy vakbuzgó testi érzékelésről".

Akkor hát mi is a teozófia, és hogyan határozható meg a legutóbbi, a XIX. század végi megfogalmazásban? Azt mondjuk, hogy a teozófia nem vallás. Azonban, ahogy mindenki előtt ismeretes, vannak bizonyos filozófiai, vallásos és tudományos meggyőződések, amelyek az utóbbi években olyan szorosan kapcsolódtak a teozófia fogalmához, hogy azokat a nagyközönség kezdi úgy tekinteni, mint magát a teozófiát. Sőt, azt is fogják mondani, hogy éppen azok az alapítók teszik közzé, magyarázzák és védelmezik ezeket a hiedelmeket, akik kijelentik, hogy a teozófia nem vallás. Mi tehát ennek a látszólagos ellentmondásnak a magyarázata? Hogyan lehetséges hiedelmek és tanítások, mélyreható tantételek azon csoportját ténylegesen "teozófiának" címkézni, amit a Teozófiai Társulat tagjainak kilenc-tizede hallgatólagosan teozófiainak fogad el, ha a teozófia nem vallás? – kérdezik tőlünk. A jelenlegi tiltakozó írás célja, hogy ezt megmagyarázzuk.

Mindenekelőtt talán szükséges kijelenteni, hogy az az állítás, amely szerint "a teozófia nem vallás", semmiképp sem zárja ki magát azt a tényt, hogy "a teozófia maga a Vallás". Egy vallás valódi és csakis helyes értelmében kötelék, ami egyesíti az embereket, nem pedig dogmák és hiedelmek aprólékos gyűjteménye. Mármost a vallás, magától értetődően tágabb értelmében az, ami nemcsak minden embert, hanem minden lényt és minden dolgot az egész Univerzumban egyetlen nagy egésszé köt össze. Ez a mi teozófiai vallásértelmezésünk, de ugyanez az értelmezés hitvallásonként és országonként változik, és nincs két keresztény, aki egyformán értelmezné. Sok kiváló szerzőnél is így találjuk. Carlyle így körvonalazta a maga idejében a protestáns vallást, előre látva napjainknak ezt az egyre erősödő hangulatát:

"A legtöbb ember számára ez okos, anyagias megfontolás, ami puszta számításon alapszik, mint manapság minden célszerűséget és hasznosságot jelentő dolog. Általa a földi örömök kisebb mennyisége az égi örömök nagyobb mennyiségére váltható át. Így a vallás is profit, bérért végzett munka, nem tiszteletadás, hanem közönséges remény vagy félelem."

Mrs. Stowe viszont, akár tudatosan, akár nem, inkább a római katolicizmusra gondolt, mint a protestantizmusra, amikor hősnőjéről így ír:

"A vallást egy utalvány fényében látta (a vásárolt és kifizetett megbocsátások pontos számával), amely – ha egyszer megvették és észrevétlenül meglapult egy irattárcában – az égi kapunál felmutatandó, és így biztosítható a bebocsáttatás a mennyekbe."

A teozófusok (ez alatt itt az igazi teozófusokat értjük), akik nem fogadják el meghatalmazott közbenjárását, sem az ártatlan vérontás általi megváltást, és nem gondolnak az Egy Egyetemes vallásban fizetségért végzett munkára sem, egyetlen meghatározást tudnak helyeselni és teljes egészében elfogadni, amit Miller adott meg. Milyen igaz és teozófiai módon írja le, rámutatva, hogy

" … az igaz vallás
Mindig szelíd, jóindulatú és alázatos;
Nem játszik zsarnokot, nem hisz a vérben,
Nem hordoz rombolást kocsija kerekein;
De meghajol, hogy tisztítson, segítsen és orvosoljon,
És nagyszerűségét a közjóra alapozza."

A fenti meghatározás helyes leírás arról, hogy milyen az igazi teozófia, illetve, hogy milyennek kellene lennie. (A hitvallások közül egyedül a buddhizmus ilyen szívhez szóló és az embert megérintő, mert nem dogmatikus). Ebben a tekintetben, minthogy minden komoly teozófusnak el kell fogadnia és meg kell valósítania ezeket az elveket, a teozófia Vallás és a Társulat annak egyetlen Egyetemes Egyháza, Salamon bölcsességének temploma, amelynek felépítése során "sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallattatott a háznak felépítésénél" (Királyok I. könyve 6, 7), mivel ezt a "templomot" nem emberi kéz építette, és nem földi helyen, hanem az ember szívének belső szentélyében emeltetett, ahol egyedül a felébredt lélek uralkodik.

Azt mondjuk tehát, hogy a teozófia nem egy a vallások közül, hanem maga a VALLÁS, az egység köteléke, amely olyan egyetemes és mindent átölelő, hogy egyetlen ember, de még egyetlen porszem sem – az istenektől és halandóktól le egészen az állatokig, a fűszálig és az atomig – eshet hatókörén kívül. Ezért bármiféle ilyen nevű szervezetnek vagy testületnek szükségképpen EGYETEMES TESTVÉRISÉGNEK kell lennie.

Ha nem így lenne, a teozófia nem lenne más, csak egy szó a sok száz hasonló közül, amelyek éppen olyan fellengzősek, mint amilyen hatásvadászók és üresek. Filozófiaként szemlélve a teozófia gyakorlati munkája nem más, mint a középkori alkimisták lombikja. Minden rituális és dogmatikus hitvallás – a kereszténységet is beleértve – látszólagos alap-fémjét átváltoztatja a tények és az igazság aranyává, és így valóban általános csodaszert állít elő az emberiség bajaira. Ezért nem kérdezik meg a Teozófiai Társulatba felvételért folyamodót, hogy milyen valláshoz tartozik, és milyen istenhívő nézeteket vall. Ezek a nézetek az ő személyes sajátjai, amelyekkel nincs dolga a Társulatnak. Mert a teozófiát gyakorolhatja keresztény vagy pogány, zsidó vagy nem zsidó, szabadgondolkodó vagy materialista, sőt ateista is, feltéve hogy egyikük sem bigott fanatikus, aki nem hajlandó testvérének elismerni az ő saját speciális hitvallásán kívül álló bármelyik férfit vagy nőt.

Lev Tolsztoj gróf nem hitt a Bibliában, az egyházban vagy Krisztus istenségében, mégis egyetlen keresztény sem múlja felül azon elvek igazolásában, amelyek állítólag a Hegyi Beszédben hangzottak el. Ezek a teozófia elvei is. Nem azért, mert a keresztény Krisztus mondta ki azokat, hanem mert általános erkölcsi igazságok, és Buddha, Konfucius, Krishna és valamennyi nagy bölcs hirdette évezredekkel a Hegyi Beszéd leírása előtt. Ennélfogva, ha egyszer a teozófiához méltó módon élünk, akkor az valóban általános csodaszerré válik, mivel gyógyítja a sebeket, amelyeket az egyházi izmusok nagy megpróbáltatásai ejtettek minden természettől fogva vallásos ember érzékeny lelkén.

Ezek közül hányat sodort ki a csalódás hatásának kényszere a vakhit szűk területéről a sivár hitetlenség mezsgyéjére, majd hozta vissza őket a reményt keltő törekvéshez egész egyszerűen az a tény, hogy csatlakoztak Testvériségünkhöz, akármilyen tökéletlen legyen is az.

Ha ennek ellentéteként arra emlékeztetnek bennünket, hogy néhány kiváló tagunk is elhagyta a Társulatot, csalódván a teozófiában ugyanúgy, ahogy más szervezetekben is, ez a legkevésbé sem csüggeszthet el bennünket. Nagyon, nagyon kevés kivételes esetről van szó, amikor a Teozófiai Társulat tevékenységének korai szakaszában néhányan azért hagyták el a Társulatot, mert úgy találták, hogy a miszticizmust nem gyakorolja a testület, ahogy ők hitték, vagy mert "a vezetők híján vannak a szellemiségnek", nem teozófikusak, és hűtlenek a szabályokhoz.

Mindazonáltal látható, hogy legtöbbjük azért hagyta el a Társulatot, mert vagy fél szívvel voltak ott, vagy túlságosan hajthatatlannak bizonyultak a saját magukban meglévő egyházat és csalhatatlan dogmákat illetően. Néhányan megint csak nagyon sekélyes ürügy alapján váltak ki, például azért, mert "a kereszténységet (vagy inkább túlzott egyház-tiszteletet vagy álkereszténységet lehetne mondani) folyóiratainkban túl kíméletlenül kezeltük", mintha a többi fanatikus vallással bármikor jobban bántunk volna, vagy helyeseltük volna. Így azok, akik elhagyták a társulatot, jól tették, és nem kell sajnálni őket.

Ráadásul hozzá kell még tennünk, hogy a Társulatot elhagyók száma össze sem hasonlítható azoknak a számával, akik mindazt megtalálták a teozófiában, amit reméltek. Tantételei, ha komolyan tanulmányozzák azokat, életre kelnek, felkeltve a gondolkodó képességet, felébresztve a testi ember mélyén minden, eddig alvó állapotban levő jótékony képességet, az igaz és valóságos felismerését a hamissal és a valótlannal szemben. Biztos kézzel letépve a holt betűk vastag fátylát, amivel minden régi vallásos írás be lett borítva, a tudományos teozófia a régi korok fortélyos jelképrendszerének elsajátításával feltárja az ősi bölcsességen gúnyolódóknak a világ hitvallásainak és tudományainak eredetét.

Új távlatokat nyit a megcsontosodott, mozdulatlan és zsarnoki hitvallások régi látóhatárán túl, és a vak hitet az egyetlen szabatos tudomány, a matematika törvényeire alapozott, érvekkel alátámasztott tudásra váltja át. Behatóbb és filozófiaibb szemlélet alapján bebizonyítja annak létezését, amit a tudás holt betűi otrombán elutasítottak, és mint dajkamesét már régen elhagytak. Világos és pontosan körülírt célkitűzést ad, egy eszményt, amiért minden tisztességes férfi és nő élhet, bármelyik társadalmi réteghez, kultúrához és műveltségi szinthez tartozzék is.

A gyakorlati teozófia nem egyetlen tudomány, hanem átfogja az élet összes tudományát, az erkölcsit és a fizikait is. Röviden, egyfajta általános tanítónak fogható fel, aki az egész világra kiterjedő tudást és tapasztalatot ad át és olyan műveltséget nyújt, amely nemcsak segíti és eligazítja tanítványait, hogy sikeres vizsgázzanak a földi élet bármely tudományos vagy erkölcsi szolgálatából, hanem elő is készíti őket a jövendő életekre, feltéve, ha majd ezek a tanítványok önmagukon belül tanulmányozzák az univerzumot és annak misztériumait, ahelyett hogy azokat az ortodox tudomány és vallások szemüvegén át néznék.

Reméljük, egyetlen olvasó sem érti félre ezeket a kijelentéseket. Magától értetődően a teozófiától és nem a Társulat egyes tagjaitól, vagy akár egy teozófustól követelhető meg ilyen egyetemes mindentudás. A két dolog, a teozófia és a Teozófiai Társulat – mint az edény és annak tartalma – nem tévesztendő össze.

Az egyik, mint eszmény, az isteni Bölcsesség, maga a tökéletesség; a másik szegényes, tökéletlen dolog, ami megpróbál, ha nem is vele, de legalább utána haladni, mint annak földi árnyéka. Senki sem tökéletes, akkor miért lenne elvárható a Teozófiai Társulat bármelyik tagjától, hogy minden emberi erény példaképe legyen? Miért kellene az egész szervezetet bírálni és hibáztatni néhány tagjának, vagy akár vezetőjének tényleges vagy képzelt hibáiért? A Társulat, mint létező szervezet, sohasem volt mentes hibától, vétektől – tévedni emberi dolog – így tagjai sem azok. Az ilyen hibákért főleg azok a tagok okolhatók, akik legtöbbjét nem a teozófia vezeti.
A teozófia a lelke a társulatának; az utóbbi durva és tökéletlen teste az előbbinek.

Azokat az újabbkori Salamonokat, akik bele akarnak ülni az ítélőszékbe, és beszélni kívánnak olyasmiről, amiről semmit sem tudnak, meghívjuk, hogy mielőtt rágalmazzák a teozófiát vagy valamelyik teozófust, ismerkedjenek meg mindkettőjükkel, mielőtt tudatlanul "esztelen hiedelmek zagyvalékának" nevezik az egyiket, és "szélhámosok és elmeháborodottak szektájának" a másikat.

Ettől függetlenül, a teozófiát barátok és ellenfelek is vallásnak, ha nem szektának nevezik.

Nézzük meg, hogyan állták meg helyüket azok a bizonyos hitek, amelyek a szóhoz társultak, és hogyan lehetséges, hogy bár joguk van hozzá, a Társulat egyetlen vezetője sem gondolt soha arra, hogy tanításait megtagadja. Azt mondjuk, hogy hiszünk a természet tökéletes egységében. Az egység magában foglalja az egység lehetőségét az egyik síkon, kapcsolatba lépést egy másik egységgel egy másik síkon vagy síkról. Ebben hiszünk.

A most kiadott "Titkos tanítás" (Secret Doctrine) bemutatja, milyenek voltak valamennyi ősrégi kor eszméi, tekintettel a primitív ember és három korábbi fajának korai tanítóira. A BÖLCSESSÉG-VALLÁS (amiben minden teozófus hisz) eredete ebbe a korszakba nyúlik vissza. Az úgynevezett "okkultizmus" vagy még inkább ezoterikus tudomány eredete azokhoz a Lényekhez vezethető vissza, akik a karma által vezérelve emberiségünkbe inkarnálódtak, és így megadták annak a titkos tudománynak az alapját, amit a későbbi adeptusok sok-sok nemzedéke bővített azóta minden korban, miközben személyes megfigyelés és tapasztalás útján vizsgálták meg tételeit. Ennek a tudásnak (amelyet egyetlen ember sem képes teljességében birtokolni) a legjava alkotja azt, amit mi most teozófiának vagy isteni tudásnak nevezünk.

Lehet, hogy másik és magasabb világból való lények teljes egészében ismerhetik azt, mi azonban csak megközelítőleg. Így az Univerzumban mindennek az egysége foglalja magában és igazolja hitünket egy olyan tudás létezésében, ami egyszerre tudományos, filozófiai és vallási, rámutatva az ember és az Univerzumban létező minden más egymással való kapcsolatának szükségességére és valódiságára. Ez a tudás ennélfogva lényegét tekintve VALLÁSSÁ válik, és teljességében, egyetemességében a BÖLCSESSÉG-VALLÁS megkülönböztető elnevezéssel illetendő.

Az összes különféle egyedi "vallás" (ahogy helytelenül nevezik) a BÖLCSESSÉG-VALLÁS-ból származik, sorjában kialakítva hajtásait és ágait, ugyanígy minden kisebb hitvallás is, ami mind valamely személyes pszichológiai tapasztalaton alapul és abból ered. Minden ilyen vallás vagy vallási irányzat, tekintsük bár ortodoxnak vagy eretneknek, bölcsnek vagy ostobának, eredetileg az Anya-Forrás hamisítatlan és tiszta áramlatából keletkezett.

Az a tény, hogy idővel a kizárólag emberi számítások, sőt kitalációk mindegyiket beszennyezték, érdektől mozgatott indítékok következtében, egyik esetben sem változtat azon, hogy a kezdet kezdetén tiszták voltak. Vannak olyan hiedelmek – ne nevezzük ezeket vallásnak – amikre elismerésre nem méltó emberi tényező rakódik, mások éppen a korai hanyatlás jeleit mutatják, egy sem állta ki az idő próbáját. Azonban valamennyi egyenként és összesen isteni, mert természetes és valódi eredetű, így a mazdaizmus, brahmanizmus, buddhizmus csakúgy, mint a kereszténység. Az utóbbi esetében a dogmák és az emberi tényező közvetlenül vezetett a modern spiritizmus kialakulásához.

Természetesen mindkét oldalról heves felzúdulás várható, ha azt mondjuk, hogy a modern spiritizmus önmagában, megtisztítva az egészségtelen spekulációktól, amelyek két kislány és nagyon megbízhatatlan szellemeik kijelentéseire alapozódtak, azonban sokkal inkább igaz és filozofikus, mint bármelyik egyházi dogma. A világi spiritizmus azonban learatja karmáját. Primitív újítói, az említett „két kislány” Rochesterből, a modern spiritizmus Mekkájából, felnőtt és idős lett, amióta az első bemutatott kopogtatások szélesre tárták a kapukat a fizikai világ és a másvilág között. Az ő ártatlan tanúságtételüket követően egy aktív, asztrális szellemek népével telt csillagfényes nyárország kidolgozott rendszerét kezdték kialakítani, ami folyton szárnyal a "Csend Országa" és a mi hangoskodó, fecsegő Földünk között. És most a modern spiritizmus két női Mohamedje önmaga hitehagyottjává vált, elárulta azt a "filozófiát", amit létrehozott és átállt az ellenfélhez.

Leleplezték a gyakorlati spiritizmust, mint a kor szélhámosságát. A spiritiszták (tisztelet egy maroknyi kivételnek) örvendeztek, és ellenségeink, rágalmazóink oldalára álltak, amikor ezek, akik soha nem voltak teozófusok, elárultak bennünket. Kilátszott a lóláb, amikor a Teozófiai Társulat alapítóit szélhámossággal és csalással vádolták. Vajon a teozófusokon lenne most a sor, hogy azon nevessenek, hogy a spiritizmus eredeti meghirdetői annak ócsárlóivá lettek? Soha! A spiritizmus jelenségei tények, és a "csaló lányok" árulása csak új sajnálatra késztet bennünket valamennyi médium iránt, és az egész világ előtt igazolja azt, amit állandóan hangoztatunk, hogy egyetlen médiumban sem lehet megbízni. Egyetlen igazi teozófus sem fog soha nevetni, még kevésbé kárörvendeni még egy ellenfél zavarán sem. Ennek oka egyszerű: mivel tudjuk, hogy más, magasabb világok lényei bizalmas eszmecserét csak kiválasztott halandókkal folytatnak, most ugyanúgy, mint bármikor, habár ma még sokkal ritkábban, mint a régi időkben, mert az emberiség mindegyik civilizált nemzedékkel minden tekintetben csak rosszabbá válik.

A teozófia – annak alapján, hogy Európa és Amerika összes spiritisztáinak érdeklődési körébe került, már az első megnyilatkozásaiban cáfolta, hogy minden kapcsolattartó intelligencia szükségképpen a Föld egykori halandójának lelke – még nem mondta ki a végső szót a spiritizmust és a "szellemeket" illetően. Talán majd egyszer. Addig is a szerző, mint a teozófia szerény szolgálója, ismét kinyilvánítja hitét olyan lényekben, akik nagyobbak, bölcsebbek, nemesebbek bármilyen személyes istennél, akik a "halottak szellemei", a szentek és szárnyas angyalok felett állnak, akik mégis minden korban leereszkednek, hogy beárnyékolják a ritka érzékenyeket, gyakran semmilyen kapcsolatban sincsenek az egyházzal, a spiritizmussal, sőt még a teozófiával sem. Minthogy a szerző hisz a magas és szent szellemi lényekben, ugyanúgy hinnie kell azok ellenkezőinek létezésében, azaz az alacsonyabb "szellemek" létezésében is, legyenek bár jók, rosszak vagy közömbösek. Ennélfogva hisz a spiritizmusban és annak néhány kifejezetten visszataszító jelenségében is.

Ez csak egy közbevetett megjegyzés, kitérő annak bemutatására, hogy a teozófia, megszámlálhatatlan korok tapasztalataira és tudására alapozva a spiritizmust – ahogy kellene, hogy legyen, nem pedig ahogy van – besorolja tudományai közé. Nem méltó a vallás elnevezésre az, ami nem magasabb síkok lényeinek látogatásai következményeként indul el.

Így születtek a történelem előtti és a történelmi idők vallásai is, a mazdaizmus, brahmanizmus, buddhizmus és a katolicizmus, judaizmus, gnoszticizmus és az iszlám, röviden minden többé-kevésbé sikeres "izmus". Valamennyi igaz a legmélyén, de hibás a felszínen. A vallásalapító, a mester, aki látnoki agyában szerzett benyomást az igazság egy részéről, minden esetben valódi mester, aki eredeti igazságokat tett közzé, de a tudathordozó eszköze mindenkor csak emberi testnek bizonyult. Hívjuk csak meg Rubinsteint, és kérjük meg rá, hogy játsszon el egy Beethoven szonátát egy felhangolatlan zongorán, amelyen a billentyűk fele nem működik, a húrok pedig lazák, majd nézzük meg, hogy bármilyen zseniális legyen is a művész, képesek leszünk-e felismerni a szonátát. A történet erkölcsi tanulsága, hogy egy ember – legyen akár a médiumok vagy természetes látnokok legnagyobbja – csak ember, és az az ember, aki saját eszközeire és meggondolásaira hagyatkozik, biztosan nincs összhangban a tökéletes igazsággal, bár felszedte néhány morzsáját. Mivel az ember csak bukott angyal, aki belül Isten, de fejében állati aggyal, aki a többi földi ember társaságában inkább van kitéve az öntudatlanságnak és borgőznek, mint az isteni kinyilatkoztatások tökéletes átvételének.

Ebből erednek az egyházak sokszínű dogmái. Innen származik az ezer és egy úgynevezett "filozófia" (köztük néhány egymásnak ellentmondó, a teozófiai elméleteket is beleértve), a különféle "tudományok" és a spirituális, a mentális, a keresztény és a világi, a szektás és a bigott rendszerek, és különösen csaknem valamennyi vallásújító személyes hiúsága, beképzeltsége a középkori idők óta. Ezek mind elsötétítették és elrejtették az IGAZSÁG létezését – valamennyiük közös gyökerét.

El tudják-e képzelni bírálóink, hogy mi ki tudjuk vonni ebből a felsorolásból a teozófia tanításait? Egyáltalán nem. Habár azok az ezoterikus tanítások, amiket Társulatunk kifejtett és kifejt, nem néhány "ismeretlen, fentről való" mentális vagy spirituális hatása, hanem élő emberek átadott tanításainak gyümölcsei, mégis – kivéve a Bölcsesség Mesterei által leírt vagy diktált anyagokat – ezek a tantételek sok esetben olyan tökéletlenek és hibásak lehetnek, mint ahogy bármely rosszakarónk kívánná. A Titkos Tanítás – egy olyan munka, ami mindent közzétesz, amit ebben a században közzétehető – megkísérli valamennyire feltárni valamennyi kis és nagy vallási és filozófiai rendszer alapját és hagyatékát. Feltétlen szükségesnek mutatkozott eltávolítani bebetonozódott tévképzetek, előítéletek egész tömegét, amelyek ma elrejtik

a) valamennyi világvallás,
b) a kisebb felekezetek,
c) a teozófia (ahol az ma áll, bármennyire is elfátyolozza személyünk és korlátozott tudásunk a nagy Igazságot)

eredeti törzsét. A tévedések kérge vastag, bárki keze is rakta rá, és mert személy szerint mi megpróbáltunk eltávolítani néhányat belőlük, ezt a törekvésünket állandó szemrehányás kísérte valamennyi teozófiai íróval, sőt a Társulattal szemben. Kevés barátunk és olvasónk mulasztotta el próbálkozásunkat minősíteni, és a hibát, mint "nagyon kíméletlen támadásokat a kereszténység ellen", és "teozófiátlan támadásokat", stb. a The Theosophist és a Lucifer folyóiratokban feltárni. Mégis, ezek szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek, ha legalább hozzávetőleges igazságokat akarunk előásni. Fel kell tárnunk a dolgokat, és szokás szerint készek vagyunk szenvedni érte. Hiába ígérjük meg, hogy igazságot adunk, aztán merő gyávaságból a tévedésekkel összekeveredve hagyjuk.

Az ilyen eljárás eredménye csak beszennyezi a világosan megmutatott tények áramlását. Tizenkét évi szüntelen munkálkodás és Földünk négy sarkából való ellenfeleinkkel folytatott küzdelem után, nem beszélve négy teozófiai havi folyóiratunkról – a The Theosophist, a The Path, a Lucifer és a francia Lotus – és bennük szelíd teddide-teddoda tiltakozásaink, félénk nyilatkozataink, "mesteri tétlenségi politikánk" és bújócskánk a bánatos metafizika árnyékában csak oda vezettek, hogy a teozófiát komolyan kezdték vallásos szektának tekinteni. Századszor mondják: "Mire jó a teozófia?" és "Nézzék meg, mennyi jót tesznek az egyházak!"

Mindazonáltal bizonyított tény, hogy az emberiség erkölcsileg a legkevésbé sem jobb, több szempontból pedig tízszer rosszabb ma, mint valaha a pogányság korában volt. Sőt az utóbbi fél évszázadban, miután a szabadgondolkodás és a tudomány az egyházak fölébe kerekedett, a kereszténység minden évben jóval több hívét veszítette el a kulturált társadalmi osztályokból, mint amennyit megtérített az alacsonyabb rétegekből, a pogányság sorából. Másrészt a teozófia nem egyet visszahozott közülük a materializmusból, és kétségbeesésüket (a logikára és bizonyosságra alapozva) az ember isteni Én-jében és az utóbbi halhatatlanságában való hitté változtatta át, és azok közül is, akiket az egyház a dogma, a hit kikényszerítése és a zsarnokság miatt veszített el. És ha bebizonyosodott, hogy a teozófia ezerből csak egy embert is megmentett azok közül, akiket az egyház elveszített, vajon nem jótékonyabb célt szolgál-e, mint valamennyi hittérítő együttvéve?

Mint ahogy a Társulat tagjai és vezetői nyomtatásban és élőszóban is ismételten kijelentették, a teozófia homlokegyenest ellenkezik az egyház által kitaposott úttal és a teozófia visszautasítja a tudomány módszereit, mert annak induktív, rávezető módszere csak durva materializmushoz vezethet. A teozófia ténylegesen jogot formál arra, hogy mind "VALLÁS", mind "TUDOMÁNY" legyen, mivel mindkettőnek a teozófia a lényege. A két isteni absztrakció, azaz a teozófiai vallás és tudomány kedvéért és szeretetéért vált a Társulat mind az ortodox vallás, mind a modern tudomány önkéntes megtisztítójává, csakúgy, ahogy könyörtelen végzetévé válik azoknak, akik a két nemes igazságot saját céljaik érdekében lealacsonyítják, majd erőszakosan elválasztják egyiket a másiktól, jóllehet a kettő egy és egynek is kell lennie.

Ennek bizonyítása az egyik célunk ebben az értekezésben.

A modern materialista ragaszkodik ahhoz, hogy áthatolhatatlan szakadék van a kettő között, hangsúlyozva, hogy a "vallás és a tudomány viszálya" az utóbbi diadalával és az előbbi vereségével végződött. A modern teozófus éppen ellenkezőleg, elutasítja, hogy ilyen szakadék egyáltalán létezik. Ha mindkettő, az egyház is és a tudomány is igényt tart arra, hogy mindegyikük az igazságot, és csakis az igazságot követi, akkor egyikük vagy mindkettőjük téved, és a valótlanságot fogadja el a valóság helyett. Az összebékülésük előtt álló minden egyéb akadályt pusztán kitaláltnak kell minősíteni.

Az igazság egy, még ha két különböző módon keresik vagy követik is. A teozófia jogot formál arra, hogy kibékítse a két ellenlábast. Elvként kimondja, hogy a valódi és eredeti keresztény vallás ugyanúgy, mint a többi nagy és még régebbi filozófiák, amelyek megelőzték – az Igazság fénye, "az emberek élete és világossága".

Ugyanígy van ez a tudomány valódi fényével. Ezért, ahogy az előbbit jelenleg dogmák sötétítik el, amelyeken az egyházak által mesterségesen gyártott babonákkal befeketített üvegen át nézve ez a fény alig tud áthatolni, és testvérsugarával a tudományban találkozni, ami ugyanúgy pókhálószerűen be van szőve látszólagos ellentmondásokkal és a kor materialista okoskodásával. A kettő tanításai összeférhetetlenek, és mindaddig nem egyeztethetők össze, ameddig mindkettő, a vallásos filozófia és a fizikai és külső (a filozófia szerint téves) természet tudománya ragaszkodik saját "lidércfényei" csalhatatlanságához.

A két fény, mivel a helytelen következtetések területén sugaraik egyforma hosszúak, csak kiolthatják egymást, csak még rosszabb sötétséget teremthetnek. Akkor békíthetők össze, ha mindkettő megtisztítja saját házatáját, az egyik a korszakok emberi szennyezésétől, a másik a modern materializmus és ateizmus visszataszító, kóros kinövésétől. Mivel ezt mindkettő elutasítja, a legérdemlegesebb és legjobb dolog pontosan azt tenni, amit egyedül a teozófia tud és akar megtenni: azaz megmutatni az ártatlanoknak, akiket a két útonálló megragadott – bizony két öreg sárkány, egyik az értelmet falja fel, a másik az emberek lelkét. A feltételezett szakadék csak optikai csalódás, minden, csak nem szakadék, csak óriási szemétdomb, amit a két ellenfél erődítményként emelt a kölcsönös támadások ellen.

Így, ha a teozófia nem tesz mást, mint komolyan rámutat a tényre, és felhívja rá a világ figyelmét, hogy az állítólagos ellentét vallás és tudomány között csak feltételezett, egyrészt értelmes materialisták helyes kapálódzása képtelen emberi dogmák ellen, másrészt vak fanatikusok és érintett egyházi emberek foggal-körömmel való küzdelme egyszerűen saját, személyes vajaskenyerükért és hatalmukért, ahelyett hogy az emberiség lelkét védenék meg, nos, akkor ezután a teozófia maga bizonyul majd az emberiség megmentőjének.

Reméljük, sikerült bemutatnunk, mi az igazi teozófia, és milyenek a követői. Az egyik isteni tudomány és erkölcsi szabályzat, ami olyan magasztos, hogy egyetlen teozófus sem tud annak eleget tenni, a másik, a többiek pedig gyenge, de őszinte emberek.

Miért kellene a teozófiát valaha is 150 alosztályának vezetői és tagjai személyes hiányosságai alapján megítélni? Dolgozhat valaki érte képességei legjavát nyújtva, mégsem emelkedik soha elhivatottsága és vágyakozása magaslatába. Ez az ő balszerencséje, sohasem a teozófia vagy általában a szervezet hibája. Az alapítók nem követelnek egyéb érdemet, mint hogy elsőként megindították a teozófia kerekét. Ha egyáltalán megítéltetnek, az elvégzett munka alapján kell őket megítélni, és nem aszerint, hogy barátaik mit gondolhatnak, vagy ellenségeik mit mondanak róluk. Az olyan munkában, mint a miénk, nincs helye személyeskedéseknek, és mint az alapítóknak is, mindenkinek készen kell lenni, hogy adott esetben Dzsagannatha szekere összezúzza őket egyénileg a köz javáért.

Az csak a homályos jövőben lesz, amikor a halál hideg kezével a szerencsétlen alapítókat elragadja, és ezáltal ténykedésüket leállítja, hogy az őket megillető érdemeiket és vétségeiket, jócselekedeteiket vagy rossz tetteiket és teozófiai munkálkodásukat az utókor majd mérlegre teszi. Csak miután a mérleg két ellentétes teherrel rendelkező serpenyője egyensúlyba került, és a fennmaradt tiszta eredmény jellege teljes és valódi értékében nyilvánvalóvá lett mindenki számára, csak akkor kerülhet sor a meghozott ítélet elbírálására némileg is igazsággal. Jelenleg, Indiát kivéve, az eredmények nagyon szétszórtak a Földön, túlságosan egy maroknyi egyénre korlátozva ahhoz, hogy könnyen meg lehessen ítélni. Ezek az eredmények most alig érzékelhetők, még kevésbé hallhatók nyüzsgő ellenségeink és készséges utánzóik, a közömbösek lármája és kiabálása közepette.

Mégis, bármily kis mértékben is, ha egyszer jónak bizonyul, minden ember, aki a szívén viseli az emberiesség erkölcsi fejlődését, hálával tartozik a teozófiának ezekért az eredményekért. Ahogy a teozófiát méltatlan szolgálói, az "alapítók" felélesztették és a világ elé tárták, ha munkájuk hasznos volt, már egyedül az is védelmezőjük, tekintet nélkül karmájuk mérlegében kis számlájuk jelenlegi állására, ahová a társadalmi "tisztesség" is bejegyzésre került.
 
Forrás: H.P. Blavatsky, Is Theosophy a Religion?, 1889
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk
Asztrológia