Menu Content/Inhalt
Az etika alapja a mások iránti legmélyebb szeretetünk
ImageAz üdvösen etikus viselkedésnek nem feltétele a steril belső tisztaság és az életellenes önmegtartóztatás. Ellenkezőleg: csak aki «izzani képes», az hordozza magában azt a belső intenzitást, ami az önmagunkon túlemelő szellemi fejlődés lángját be tudja gyújtani.

A vallás és a morál közötti egyenlőségtétel az emberiség legvégzetesebb tévedése [volt], a «jó» és «rossz» dolgok közötti különbségtételnek pedig semmi köze sincs a valláshoz. Így a buddhista etika a mindenkire kötelezően érvényes előírásokat sem ismeri: minden egyes ember saját magáért felelős annak mértékében, hogy a belátás és szellemi fejlődés mely fokán áll. A múlt vallásai messzemenőkig megkövetelték a hívőktől, hogy vakon elfogadják bizonyítatlan hittételeiket.

A Buddha ezzel szemben nem akarta, hogy a hívek vakon kövessék útmutatásait, anélkül, hogy belátnák azok okát és szükségességét. Számára nem az volt a fontos, hogy az emberi cselekedetek kifelé milyennek látszanak, hanem hogy azoknak mi a mozgatórugója, milyen tudati irányultságból és attitűdből fakadnak.

A legmagasabb felismerés felé vezető út kezdetén a valóság megismerésére való őszinte törekvés és az élet törvényeinek elfogulatlan elfogadása áll, már amennyire ezek a normális emberi tapasztalás körébe esnek. Ezt jelenti tulajdonképpen a szamjag dristi (valódi/tiszta szemlélet), a Nemes Nyolcrétű Ösvény első lépése. A buddhista szellemi attitűd szempontjából döntő jelentőségű, hogy ez a felismerést és a belátást tekinti a megvilágosodás felé vezető út első lépésének, és nem pedig a tradíció vagy vallási előírások által rögzített erkölcsi törvények követését. Egy buddhista számára az erkölcsösség az általa elért felismerési szint kifejeződése. Hiszen ha csak azért tartana be bizonyos erkölcsi szabályokat, mert büntetéstől tart, vagy mert jutalmat vár, akkor az ilyen úgynevezett morál minden erkölcsi értéket nélkülözne.

Amint belül, úgy kívül

Buddhista nézőpontból az erkölcsösség a szellemi attitűdünknek nem oka, hanem következménye. Eme attitűd és a cselekedeteink közötti összhang, vagyis saját belső hitelességünk a shíla igazi jelentése, ami szó szerint lefordítva «gyakorlatot» jelent. Emiatt aztán a szamádhi – a belső integráció és teljessé válás –  sem lehetséges shíla nélkül, mert nem valósítható meg az összeszedettség és az eggyéválás, ha hiányzik a belső harmónia. S ahogy a shílát a meggyőződéseink és cselekedeteink közötti összhang eredményének tekinthetjük, úgy a bölcsesség (pradzsnyá) a tudatunk és a valóság törvényei közötti harmóniából, a szamádhi pedig az érzéseink, a tudásunk és a szándékaink harmóniájából keletkezik. Utóbbi tehát az összes bennünk lévő teremtőerő összhangját feltételezi egy magasabb valóság átélésében.

Milyen belátás szükséges mármost ahhoz, hogy egy buddhista magára vállalhassa az öt shílát? Elsősorban a felelősség belátása, ami abból fakad, hogy minden érző lénnyel azonosul, vagy ahogyan ezt az írások megfogalmazzák, egyenlővé teszi magát minden lénnyel. Fölismerte, hogy azokkal a cselekedetekkel, szavakkal és gondolatokkal, amelyek nem felelnek meg ezeknek a szabályoknak, szenvedést okoz más lényeknek. Ezáltal diszharmóniába kerül a környezetével, és ennek visszahatásaként ő maga is szenvedést fog tapasztalni, illetve gátakat emel saját fejlődése útjába. Ezért az olyan cselekedeteket, amelyek a relákkal ellentétben állnak, nem-üdvösnek nevezzük, mert ezek nemcsak másoknak, hanem saját magunknak is nagy károkat okoznak.

Minden mindennel összefügg

Ahhoz, hogy a shílákat a megfelelő módon gyakorolhassuk, be kell látnunk emberi létünk feltételekhez kötöttségét, és fel kell ismernünk, hogy e világban semmi sem létezik elszigetelten, hanem minden mindennel egymásba fonódik a kölcsönhatások végtelen játékában, ami a pratítjaszamutpádában (függő, kondicionált keletkezésben) nyilvánul meg számunkra. A végtelen, egyetemes kölcsönhatásokba való beágyazottságunk e belátásából születik meg bennünk a szolidaritás érzése minden élőlény irányában, és fölismerjük, hogy mindannyiukért felelősek vagyunk.

Olyan időket élünk, amikor az emberek által teremtett tudomány magának az emberiségnek a megsemmisítésével fenyeget. Erre a pontra annak következtében jutottunk el, hogy olyan erőket szabadítottunk fel, amelyek egyre inkább kivonják magukat az ellenőrzésünk alól. Így az ember az intellektus uralma alatt – holott ő maga hozta létre ezt a tudást – részévé vált annak a mechanizmusnak, amely elpusztítja az individuumot, kioltva abban az «emberiesség» és az «isteniség» utolsó nyomait, vagyis éppen azt, ami emberré tesz bennünket.

Hiszen az emberlét köti össze az individuum egyszeriségét és egyedülállóságát egy olyan numinozitással, ami kiemeli őt elszigeteltségéből, és egyszersmind lehetővé teszi számára, hogy átélje, ahogyan az élete beleszövődik a mindenség egészébe.

A Buddha tanítása szerint ez az önmagunk fölött álló «isteni» megvalósítható számunkra a négy úgynevezett mérhetetlen meditációs szemlélődés (brahmavihára ) felébresztése által: a szeretet (maitré), az együttérzés és könyörület (karúna), az együttes öröm (muditá), valamint a minden létező felé való megkülönböztetés nélküli és határtalan odafordulás (upéksa ) gyakorlásával, mely utóbbiból az önmagunkat érintő dolgokkal szembeni egykedvűség is fakad.

Az «isteni állapotban való időzés» e négy módszere közül az első, vagyis a maitré az a kulcs, amely megnyitja a szabadulás útját önzésünk börtönéből, és egyidejűleg megnyitja számunkra a világtér végtelenségét.

Minden pszichológiai szőrszálhasogatás és tudálékos okoskodás ellenére a maitré többet jelent, mint a puszta «barátságosság», «jóindulat», «jóság», «kedvesség» vagy «segítőkészség». Csak egyetlen olyan megfelelője van nyelvünkben, mely sokértelműsége ellenére képes rátapintani a dolog lényegére: ez a legtisztább és legmagasabb értelemben vett odaadó szeretet.

Ami a világot legbelül összetartja

Az a tény, hogy a szeretetnek végtelen sok fokozata van és végtelenül sokféle kombinációban képes megjelenni, semmit sem változtat annak legbelső lényegén. A szeretet olyan, mint a láng, amely minden tisztátalan dolgot felemészt, s melegséggé és fénnyé változtatja azt át. Aki a Buddha által magasztalt maitrínek ezt a melegségét kétségbe vonja, az nem értette meg sem a buddhizmus, sem a melegség lényegét.

Inkább tisztában kellene lennünk azzal, hogy egy olyan ember, aki a személyes életében nem képes a szenvedélyes szeretetre, az egészen biztosan nem fog tudni a szellemi fejlődés magasabb fokán sem igazi odaadást kibontakoztatni magában, s valódi önfeláldozásra sem lesz képes. Óvakodjunk ezért a «klinikai tisztaságot», steril morált és életellenes önmegtartóztatást képviselő hamis prófétáktól, és adjuk szívünk egész melegét, sőt legmélyebb szeretetünk izzását embertársainknak – alkudozás és perlekedés nélkül, s anélkül, hogy ezért cserébe bármit is elvárnánk.

Tegyük mindezt annak a Nagy Szeretetnek a kibontakoztatása érdekében, amit a Magasztos „a szív és a szellem felszabadítójának“ nevezett, s amely a saját lényünkben lobogó legtisztább, minden önzést felégető tűz.

Így dicsőítette a Buddha kétezerötszáz évvel ezelőtt – 500 évvel Pál apostolnak a szeretetről szóló magasztos éneke (1 Kor. 13) előtt – a szeretetet, mint azt a képességet, mely minden más nagyszerű és magasztos vallási és etikai tettnél sokkal inkább képes meglágyítani a megkeményedett énstruktúrát, illetve meglazítani az én rögeszméjét. "Ha valaki képes arra, hogy akárcsak egyetlen élőlényt is tiszta szívből szeressen, már ez is üdvére válik. A nemes ember azonban, aki minden lény iránt szeretetet ápol szívében, mérhetetlen szellemi érdemeket hoz létre"

[Láma Anagarika Govinda 1898. május 17-én született a szászországi Waldheimben. Filozófiát, pszichológiát és archeológiát tanult. Már fiatal korában a buddhista útra lépett. 1928-ban utazott először Ceylonba, hogy ott a páli buddhizmust tanulmányozza. Érdeklődése később a vadzsrajána felé fordult, s több expedíciót vezetett az az akkor még elzárt és ismeretlen Tibetbe, amelyek megnyitották a Nyugat számára az utat a gyémántút buddhizmus tanaihoz. 1933-ban Darjeelingben megalapította az Árya Maitreya Mandala rendet, melyhez 1956-ban a magyarországi Buddhista Misszió is csatlakozott. Láma Govindát tehát rendünk alapító mestereként tiszteljük. Önmagát közvetítőnek tekintette Kelet és Nyugat között, és ezt az utat követve tudósként, íróként és gyakorló misztikusként is kiemelkedőt nyújtott. Számtalan könyve közül „A fehér felhők útja“ aratta a legnagyobb sikert, melyben tibeti expedícióiról számol be. Misztikus meditációs élményeit versekben és festményeken is megörökítette. 1985. január 14-én, a kaliforniai Mill Valley-ben ment át a Nagy Átváltozáson. A fenti cikk a Német Buddhista Szövetség folyóiratában jelent meg (Lotusblätter, 2002, 2, 28. o.). – A szerk.]
 
Fordította: Anojá
Szerző: Láma Anagarika Govinda
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk