Menu Content/Inhalt
Rámajána VI. - A háború könyve
1-2.

Meghallva Hanumán bölcsen előadott jó híreit,
Ráma örömmel eltelve felelte ékes válaszát:
"Csodálatos, sosem hallott tettet vitt végbe Hanumán,
amire gondolatban sem gondolhat más a föld szinén.
Nincs senki, aki átkelne a végtelen víztömegen,
kivéve a Madárkirályt, a Szelet és a Szél fiát.
Tündérek, szellemek, kígyók, istenek és a démonok
a Rávana-védelmezte Lankába nem juthatnak el.
Ha valaki megpróbálná, életével fizetne rá:
a ráksaszák nagyon védett városából nem térne meg,
csak az, aki vitézségben Hanumánunkkal érne fel.
Szítá felkeresésével életemet mentette meg,
és velem Laksmanáét is, a törvény-ismerő majom.
Ám csüggedt lelkemet mégis búsítja az aggodalom:
az óceánra gondolva, elernyed lelkem ereje.
Az áthatolhatatlan víz túlpartjára hogyan jut el
a harcra egybegyült majmok csatára készülő hada?
Félek, hiába tudtam meg, hogy hova került hitvesem;
az óceán legyűrését a majmoktól nem várhatom."

Az aggodalom-béklyózta Dasaratha-királyfihoz
aggodalmat oldó szóval szólt Szugríva, a bölcs király:
"Kislelkű emberek módján miért gyötröd balgán magad?
Mint hálátlan a jótettet, felejtsd a gyáva bánatot!
Aggodalomra nem látok semmi okot, Raghuk üke.
A titkot felderítettük, tudjuk az ellen rejtekét.
Cápáktól, vízi hüllőktől nyüzsgő tengeren átkelünk,
betörünk Lanká várába, megöljük ellenségedet.
Nézd, itt van ez a mindenhez értő, ügyes majomsereg:
kedvedért bátran, vidáman rontanának a tűzbe is.
Ne csüggedj! Rajta kell lenned, hogy visszaszerezd hitvesed,
és porba sújtsd elrablóját, a gonosz művű Rávanát.
Nekünk most az a dolgunk, hogy hidat verjünk a tengeren,
s meglátogassuk annak a ráksaszának a városát.
Ha a Trikúta-hegy csúcsán Lanká szemünk elé kerül,
úgy vedd, mintha halott volna csatában elhullt ellened.
Ha nem övezzük át híddal Varuna széles lakhelyét,
nem ronthatja le Lankát a mennylakók hadserege sem.
Ám te, tudással fegyverzett nagy bölcsek legbölcsebbike,
velem, segítő társaddal, legyőzheted a Tízfejűt.
Mert a Három Világon sem ismerek senkit, Raghu-sarj,
aki felajzott íjaddal szemben meg tudna állani.
Bízd ügyedet a majmokra: nem fog aláhanyatlani.
Meglátod nemsoká Szítát, átkelünk az örök vizen.
Ne tápláld bánatod, Ráma! Tápláld inkább haragodat!
Béna a csüggedő harcos, a haragvó félelmetes.
Éles elméddel azt fontold inkább, hogy a Folyók Urán
mi úton-módon kelhetsz át. Segítőkként számolj velünk!
Amikor seregünk átkelt, kezedben van a győzelem,
mert ezek a vitéz majmok, alakjukat változtatók,
fatörzs- és szikla-záporral szétmorzsolják Lanká hadát."

4.

Szugríva okkal és érvvel megtámasztott, megindokolt,
célhoz szabott beszédére a Raghu-sarj így válaszolt:
"Ha kell, hidat verek, vagy nagy vezekléssel teszek csodát,
s ha nincs más mód, kiszárítom a mérhetetlen óceánt.
Ebben a percben készüljünk indulásra, csatára fel!
Nézd, győzelmet jövendölve áll pályája csúcsán a Nap!
Ha Szítá jöttömet hallja, élet-reménye visszatér,

mint ha élet vizét issza az élettől váló beteg.
Előörsünk legyen Níla, fürkéssze ki az utakat,
százezer fürge járású majom legyen kísérete.
Níla, gyümölcsökben gazdag, hűs vizű erdők útjain,
mézet csorgató fák mentén vezesd végig a sereget.
Megronthatják az erdőkben ráksaszák a patak vizét,
fák gyökerét, gyümölcsét is; őrködj ellenük éberen!
Sziklák közt, szakadékokban, barlangokban, bokrok mögött
szétszéledve kutassátok a leskelődő kémeket!
Aki úgy érzi, hogy gyenge, az most inkább maradjon itt;
erőt, elszántságot kíván félelmetes feladatunk.
A tengerárként hömpölygő, fenyegető előhadat
erős majom-oroszlánok vezessék, sok száz és ezer.
A nagy Gaváksa, Gavaja, s a hegycsúcs-termetű Gadzsa
járjon az élen, mint tehén-csordában a büszke bika.
A majomsereg jobb szárnyát fedezze Risabha majom,
erdőlakók oroszlánja, ugrálva járó nép feje.
A majomsereg bal szárnyán haladjon Gandhamádana,
megközelíthetetlen, mint megvadult elefántbika.
A sereg közepén majd én buzdítom a derékhadat;
mint harci elefánt Indrát, vigyen a hátán Hanumán!
Üljön Angada hátára a halál-osztó Laksmana,
mint Világelefánt hátán Kincsőrző Szellemek Ura.
Vezesse az utóvédet Dzsámbaván, medvék bajnoka.
Szuséna Végadarsinnal fedezetül menjen vele."

Ráma rendelkezésére Szugríva, a majomkirály,
fővezérként állt élükre, s az indulásra jelt adott.
A jeladásra felpattant az irdatlan majomsereg.
Barlangból, sziklacsúcsokról hömpölygött a vad áradat.
Illőn tisztelgett Rámának Szugríva, s vele Laksmana,
és a hadsereg útra kelt a déli világtáj felé.
Elefánt nagyságú majmok százai és százezrei,
milliók és százmilliók vették a nagy Rámát körül.
Rámát a fán-lakók teljes népe követte lelkesen;
örvendezett és ujjongott a Szugríva-vezette had.
Vígan ugrálva, szökdösve tolongott a majomsereg,
vakogott, kurrogott, bömbölt, rikoltozott, kiáltozott.
Útközben illatos mézet ettek, s édes gyümölcsöket;
bimbozó és virágfürtös gallyakat lengetett kezük.
Felkapta s lehajította egy a mását játékosan;
felszökött társa vállára, vagy társát földre nyomta le.
"Megöljük Rávanát, és a sötétben kószálók hadát
kiirtjuk egy szálig!" - hangzott kiáltásuk Ráma felé.
Az elöl haladó Níla, vele Risabha, Kumuda,
a sok majom-kézzel fürgén megtisztította az utat.
Középen a nemes Ráma, Szugríva, s a hős Laksmana,
az ellenség-ölők jártak sok hatalmas majom között.
Satabalit, a nagy majmot, száz millió vette körül,
csapata biztosította a nagy majom-fősereget.
Ezer millió majmával Késarin, Gadzsa, Panasza,
és vitézeivel Arka védte a sereg oldalát.
Szugríva mögött nagy medvék tömegeivel Dzsámbaván
és Szuséna oltalmazta a vonuló sereg farát.
Pradzsangha és Valímukha, Dzsambha és Rabhasza majom
körbejártak és nógatták, ha itt-ott lemaradt egy-egy.
Ráma parancsba adta, hogy kerüljék a városokat,
és minden emberek-lakta tájat, s ők hallgattak reá.
Mint a hullámverő tenger, hömpölygött a majomsereg,
félelmes zúgással, mint a dagálykor áradó özön.
Köztük a két majom hátán a két férfi úgy tündökölt,
mint a Sötét Szörny szájában a Hűsfényű s a Fény-adó.
Elborítva a föld színét, haladt az óriás sereg,
karom- s fog-fegyveres hősök, medve- és majom-tigrisek.
A négykézláb futók lába és keze porfelhőt kavart,
s ijesztő félhomály támadt, a napfény elsötétedett.
Vonultak éjjel és nappal, nem tartott pihenőt a had,
fűtötte harci láz mindet, sietve törtek cél felé,
Szítá kiszabadítása tettre sarkallta lelküket.
A Mahéndra-hegy lábához megérkeztek hamarosan,
s a kék-lótusz-szemű Ráma felmászott széttekinteni.
Az erdőborított csúcsról megpillantotta a király
a nagy halaktól, kígyóktól hemzsegő, végtelen vizet.
A sereg is átkelt közben a közbeeső hegyeken,
és a morajló víz partján sorjában felsorakozott.
Ráma és vele Szugríva, és harmadikul Laksmana
leszállt a hegytetőről, és a víz partjára lépkedett.
A zord vízparti sziklákat az örvénylő víztömegek
kavargó árja csapdosta. Ráma elnézte, s így beszélt:
"Szugríva, hát megérkeztünk Varuna lakhelye elé,
s most ugyanaz a gond vár ránk, amely már eddig is gyötört.
E határon túl nincs több föld, csak a parttalan óceán;
ki kell valamit gondolnunk, hogy átkelhessünk habjain.
Nos, tartsunk pihenőt itt most. Hallgassunk meg tanácsokat,
hogy keljen át a túlpartra az egybegyűlt majomsereg."

Ekkor Ráma parancsára a hadsereg tábort ütött.
A Szítá vesztén bánkódó, erős karú hős így beszélt:
"A tengerparti erdőben verjen tábort minden csapat;
utána megtanácskozzuk, hogy keljünk át a tengeren.
Csapatától ne kószáljon most el senki ide-oda;
tudhatjátok, veszély les ránk. Járjanak őrök fel s alá!"

Letanyázott a fás parton parancs szerint a hadsereg,
s úgy csillogott a víz partján a pihenő majom-tömeg,
mint a tenger tükörképe, méz-sárga, hullámzó özön,
s a nyüzsgő sokaság harsány zsivaja olyan zajt csapott,
hogy elfojtotta zúgása a habok örök moraját.

6.

Rávana látta, hogy Lankát tönkregyalázta Hanumán,
s a hátborzongató, szörnyű pusztítást látva, így beszélt
szégyenében elfordított arccal tanácsosaihoz:
"Az a hitvány majom Lanká bevehetetlen városát
meggyalázta és feldúlta, s Szítával is találkozott.
A palotát beszennyezte, lemészárolt sok ráksaszát,
s fenekestül felforgatta az egész várost Hanumán.
Mondjátok, mit tanácsoltok? Mi vezet célhoz? Mit tegyek?
Mit gondoltok, mi lesz hasznos, amit ha teszek, jól teszem?
Mert úgy mondják, a győzelem gyökere a helyes tanács;
így tanácsotokat kérem Ráma ellen, tanácsosok.
A fáradalmakat tűrő majmok iszonyatos hadát
vezeti Lanká ellen, hogy vészt, pusztulást hozzon reánk.
Nem kétlem, hogy könnyűszerrel át fog kelni a tengeren
öccse kiséretében, s a sereg követi szaporán.
Szörnyű majom-csapás zúdul most városunkra, ráksaszák;
álljon elő hát mindenki tanáccsal, hogy hárítsuk el?"

8.

Mint dalmahodó nagy felleg, a szénfekete ráksasza,
Prahaszta fővezér szólalt meg elsőnek hetvenkedőn:
"Te minden szellemet, démont, isteneket és szörnyeket
csatában letiporsz könnyen; két ember-fajzat mit neked!
Eddig gyanútlanok voltunk, így játszhatott ki Hanumán;
ha még ide merészkedne, másodjára nem éli túl.
Az óceán-határolta, hegyek-fák fedte föld szinét
megtisztítom a majmoktól. Adj erre parancsot nekem!"

Dühös Durmukha átvette a szót tőle, s így lázított:
"Nem tűrhetjük e sérelmet, amely mindannyiunkat ért:
a hárem meggyalázását, a város tönkretételét,
a ráksasza-mahárádzsát lefitymáló kigúnyolást.
Megyek, megfutamítom most tüstént e söpredék-hadat,
ha levegőbe, tengerbe vagy föld mélyébe bújnak is."

Folytatta Vadzsradanstra, a villám-agyarú ráksasza,
húscafatok s vér szennyezte dorongját rázva mérgesen:
"Nyomorult Hanumánokkal bajmolódnunk nem érdemes,
amig Ráma és Szugríva áll utunkban, és Laksmana.
Megyek Rámát és Szugrívát, és velük együtt Laksmanát
lesújtani dorongommal, szétmorzsolni a majmokat.
Még egy tanácsomat halld meg, király, ha jónak gondolod,
mert az kerekedik felül, aki fortélyban járatos.
Alakjukat változtatni tudó ráksaszáid közül
válassz ki sok ezer szörnyű, iszonyú erejű vitézt,
ember alakba rejtőzve induljanak Ráma elé,
s valójukat jól leplezve, ámítsák el ellenfeled:
»Öcséd, Bharata küldött, hogy jelezze, oldaladra áll.
Maga is nemsoká itt lesz, most toborozza seregét.«
Ezután a gyanútlanra váratlanul reátörünk,
karddal, szigonnyal és nyárssal, buzogánnyal fegyveresen.
A levegőben állunk meg, fentről irtjuk a majmokat,
kövek-dárdák esőjétől Jama lakába hullanak.
Beleesik a csapdába Ráma és vele Laksmana,
és a botor hiszékenység pusztulásuk forrása lesz."

Végül a hegymagasságú, villám-nyelvű Vadzsrahanu
szája szélét nyalogatva hosszú nyelvével, így beszélt:
"Mulasson ki-ki kedvére, ne törődjetek semmivel;
ezt az egész majomcsordát én egymagamban felfalom."

9-10.

A fegyvercsörtető hordát félretolta Vibhísana;
megvárta, míg leülnek, majd összetett kézzel így beszélt:
"Bátyám, mióta elhoztad a Vidéha-királyleányt,
baljóslatú jelek tűnnek fel földünkön egymásután.
Nem kap lángra az oltártűz, bár serkentik varázsigék,
füstölgő-szennyesen gyullad, sziporkát szór és sistereg.
Házi tűzhelyen, oltáron, szentélyek szobrai előtt
hangyák lepik be és férgek az áldozati eledelt.
Elapad tehenek tőgye, roskadozik az elefánt,
lovak nyerítenek búsan, s legelnek egyre éhesen,
könny hull szamár szeméből, és szőrét hullatja a teve,
s hiába minden orvosszer, nem gyógyulnak a betegek.
Fekete varjak felhői gomolyognak az ég ívén,
s a paloták terraszait sűrű rajokban ellepik.
Vijjogó keselyű-falkák lebegnek a város fölött,
szürkület lesz a hajnalfény, és bajt hoz enyhülés helyett.
Csapatba gyűlve kószálnak ragadozó vadállatok,
és elnyújtott üvöltésük hangzik a várkapuk előtt.
Engesztelésre van szükség, ha feltűnnek e vészjelek:
javallom, rögtön add vissza Rámának a királyleányt."

Így szólt testvér a testvérhez: Rávanához Vibhísana,
legjobb tanáccsal szolgálva az összes tanácsos közül.

11-13.

Ám a vágytól eszét vesztett, Szítába szerelmes király
a bölcs tanácsot fitymálta, s feltett szándékánál maradt.
Aranyháló-borította, gyönggyel-korallal kirakott,
szélvész-lábú lovak húzta nagy kocsijához sietett.
Viharfelhő dübörgésű, páratlan kocsijára szállt
a szörnyek tízfejű feje, és hadaihoz hajtatott.
A vértbe öltözött, kardos, minden fegyverrel felszerelt
ráksasza-harcosok sorban elvonultak színe előtt.
Sokféle hímes öltönyben, minden ékszerrel ékesen
sereglettek köré oldalt, és gyűltek szaporán mögé.
A felsorakozott népen végigtekintett Rávana,
és híveihez így szólott a kényét kereső király:
"Segélyetekkel győztem le egykor a mennylakók hadát;
így győzzétek le vélem most Szugrívát és a majmokat.
Az óceán túlsó partján, a két királyfi oldalán,
Szítá nyomára bukkantak, s a tengerhez jutottak el.
Haditervet kovácsoljunk, eszeljetek ki ötletet,
hogy megtarthassam Szítát, és vesszenek a királyfiak.
Három Világon nincs senki, kire úgy vágyom, mint reá,
ámde nem akar ágyamba szállni a ringó léptű nő.
Egy évi haladékot kért a szép lótuszbimbó-szemű,
addig várja, hogy eljőjjön szabadítóul hitvese.
Könyörgésének engedtem, s ígéretet tettem neki,
bár vágyam úgy elernyesztett, mint hosszú út a gyors lovat.
El kell mondanom egy dolgot, amely régen történt velem,
s eddig magamba rejtettem, lelkem emésztő titkaként.
Egykor megpillantottam a szépséges Pundzsikaszthalát;
a levegőben, mint tűzláng, Brahmá laka felé repült.
Erőszakot tettem rajta, s letéptem róla köntösét.
Mint leszakított lótusz-szár, borult az Alkotó elé.
Az Önmagától Létező haraggal így fordult felém:
»Ha még egyszer erőszakkal közelítesz asszony felé,
abban a szempillantásban százfelé hasad a fejed!«
Így szólt az Alkotó átka, s ettől rettegve nem merem
erővel vonni ágyamba a Vidéha-királyleányt."

14.

Az éjszakában-repülők királya
vad vágya szülte szava hallatára
Vibhísanának, a király öccsének
óvó tanácsa csititotta bátyját:

"Miért öleltél kebeledre kígyót
Szítá alakban, iszonyú halálként,
mosoly-méreggel, csevegés-fulánkkal,
öt kobra-fejként meredő öt ujjal?

Amíg a szörnyű erejű majomhad
dühödten meg nem rohamozza Lankát,
foggal-körömmel nekiesve bőszen -
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

Amíg nem fosztja meg a ráksaszákat
fejüktől Ráma nyila záporával,
villám-ütésű, suhanó özönnel -
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

Rejtőzz a Nap háta mögé, a Szélbe,
Indra keblére, a Halál ölébe,
felhők közé, vagy a pokol-sötétbe -
Ráma bosszúja utolér akárhol!"

16.

Ám Rávanát a zord Végzet megfosztotta eszétől, és
Vibhísana okos, hasznos szavára durván válaszolt:
"Vetélytárs házában, mérges kígyó fészkében lakni jobb,
mint az ellenséghez szító, hamis barátok oldalán.
A rokonról nem ok nélkül hirdeti az egész világ:
titokban azon örvendez, ha baj éri a rokonát.
Papban örök a jámborság, tehénben örök a haszon,
csapodárság az asszonyban, a rokonban a gyűlölet.
Ha bárki más beszélt volna úgy, mint te, házam szégyene,
tovább percig sem élt volna; megvetésem sújtson terád!"

Így támadt korholó szóval Vibhísanára Rávana;
ő a méltatlan sértésre felpattant, s még négyen vele.
Kezében buzogányával a levegőbe felrepült,
szörnyű haragra gerjedve, király-bátyjához így beszélt:
"Király, szememben elbuktál. Nem érdekel, bármit beszélsz.
A Törvényt megtiportad, s mint bátyát, nem illet tisztelet.
Hiába van a jószándék, a hasznos, célszerű tanács,
az önfejű nem hallgat rá, mert elbódítja végzete.
A minden élőt elvivő Halál pányvája megkötött,
s nem akarok bukásodnak tanúja lenni, Tízfejű.
Nem akarom itt várni be, míg Ráma aranyveretű,
izzó hegyű nyílvesszői a földre leterítenek.
Védd ráksaszáiddal Lankát, s védd magadat, ahogy tudod;
én eltávozom. Üdv néked, király! Boldogulj nélkülem!"

17.

Így beszélt ingerült szóval Rávanához Vibhísana,
s azonnal indult, hogy Rámát táborában keresse fel.
A Méru-hegycsúcs nagyságút, villámszalagként csillogót
a levegőben meglátta a földről a majomsereg.
Négy, ékszerekkel ékítetett, vérttel-fegyverrel felszerelt,
félelmetes vitézségű kísérője röpült vele.
Mikor a hegycsúcs nagyságú, sötét viharfelhő színű,
Indra villámaként sújtó, szemkápráztató ékszerű
Szugríva megpillantotta a magasban közeledőt,
gyanút fogott a bölcs, s némi töprengés után így beszélt:
"Errefelé tart, nézzétek, ez az öt felfegyverezett
ráksasza gyilkos szándékkal; rám pályáznak bizonyosan."

Szugríva szavait hallva, a vitéz majmok sebesen
fatörzseket és sziklákat ragadtak fel harciasan:
"Uralkodónk, parancsold meg, hogy üssük le a gazokat,
hadd hulljon mind az öt holtan a magasból a földre le!"

Amíg ők így tanácskoztak, négy társával Vibhísana
a part szélére érkezve, a levegőben ott megállt.
Nem közelítve, távolról odakiáltott hangosan
Szugrívának s a majmoknak a nagy eszű Vibhísana:
"A ráksaszák gonosz lelkű uralkodója Rávana.
Rávana ifjabb testvére vagyok, nevem Vibhísana.
Ő volt Szítá elrablója s az agg Dzsatájus gyilkosa;
ráksaszík őrzik fogságban a csüggedt szívű, gyenge nőt.
Megkíséreltem érvekkel és okokkal meggyőzni őt,
hogy adja vissza Rámának feleségét, ha jót akar.
Ám végzet-elkábította eszével nem fogadta el
javára szolgáló szómat, mint orvosságot a bolond.
Semmibe vett, és mint holmi rabszolgával, úgy bánt velem.
Én családomat otthagyva, ide jöttem oltalomért.
Arra kérlek, jelentsétek Rámának, az egész világ
oltalmazójának: hozzá menekül most Vibhísana."

Vibhísana szavát hallva, Szugríva, a gyors erejű,
mérgesen értesítette Rámát és vele Laksmanát:
"Váratlan ellenség készül táborunkba hatolni be;
beférkőzne, legyilkolna, mint varjúfészket a bagoly.
Öt fondorlatos elméjű, cselekhez értő ráksasza
színlelt baráti szándékkal érkezett; nehogy higgy nekik!
A ráksaszák királyának kémei ezek. Célja az,
hogy meghasonlást támasszon becsempészett erőivel.
Oltalmat kérni jött hozzád négy ráksasza, és élükön
Lanká uralkodójának testvéröccse, Vibhísana.
Hidd meg, Rávana küldötte ez az álnok Vibhísana.
Légy résen vele szemben, és fogasd el, ezt tanácsolom.
Titkos utasítással jött a görbe elméjű ide,
hogy bizalmadba férközve, majd reánk törjön álnokul.
Büntetésül ölesd meg mind az ötöt irgalmatlanul;
galád Rávana öccsétől nem várhatsz jóindulatot."

Az indulattal ejtett szó hallatára a Raghu-sarj
Hanumánhoz s a mellette álló majmokhoz így beszélt:
"Amit Rávana öccséről mondott a majmok bölcs ura,
megszívlelésre méltó szó; hallottátok tanácsait.
Kétes ügyekben úgy illő, hogy a jószándékú barát
eszes elgondolásokkal segítse meg barátait."

Ekkor az okos Hanumán, miniszterek legjobbika,
könnyed, édes, találó, bölcs tanáccsal így fordult felé:
"Bár legváratlanabb helyről áll most mellénk Vibhísana,
én mégsem gondolok rosszra; hallgasd meg véleményemet.
E váratlan idő és hely éppen a legalkalmasabb,
hogy férfit férfival, s vétket erénnyel összevessenek.
Látta Rávana gazságát és a te vitézségedet,
érthető hát, hogy így döntött, bölcsen felmérve a valót.
Noha kifaggathatnád fürkésző kérdésekkel is,
ezt mégsem vélném helyesnek; ellenzésére van okom.
A faggatásra kétsége támadna szándékod felől,
és így a bizalmatlanság barátságot taszítna el.
Mindabból, amit elmondott, nem látszik sanda lelkület,
s nézz rá: derűs, nyugodt arca őszinteséget árul el.
Nagy készületedet látta, s Rávana rossz erkölcseit,
Válin halálát hallotta, és Szugríva diadalát.
Ő is királyságot kíván, ezért jött segedelmedért.
Tudásomhoz képest szóltam; a döntés joga a tiéd."

18-19.

A Szél fia tanácsára a nyájas lelkű Raghu-sarj,
a szent tanokban jártas bölcs, kimondta gondolatait:
"Aki barátként jön hozzám, nem fordulok el senkitől,
ha vétke volna, akkor sem; nem érhet gáncs, ha így teszek.
Aki egyszer hozzám fordult, s kérlelt: »Hatalmadban vagyok«,
oltalmamba fogom venni; ezt fogadtam, és így teszek.
Vezesd elébem, Szugríva! Én védelmembe fogadom,
ha Rávana öccse, vagy ha maga Rávana volna is."

Ráma igéretét nyerve, az igaz lelkű ráksasza
a levegőből örvendve leszállt hű kísérőivel.
Boldogan Ráma lábához borult a tisztelettudó,
és alázattal intézte hozzá szavát Vibhísana:
"Megalázott saját bátyám, a rossz erkölcsű Rávana.
Minden élőlény védője, védelmedhez menekülök.
Elhagytam házamat, Lankát, barátaimat, kincsemet;
te maradtál birodalmam, boldogságom és életem."

E szavak hallatán Ráma megölelte Vibhísanát,
s megkérte Laksmanát tüstént: "Meríts a tengerből vizet,
és kend fel a tengervízzel az érdemes Vibhísanát
a ráksaszák királyává színem és mindnyájunk előtt!"

Testvérbátyja parancsára Szumitrá hős lelkű fia
uralkodóvá felkente a majmok közt Vibhísanát.
A majmok üdvrivalgással üdvözölték a felkenést,
s "Nemes, nemes tett!" - harsogták, magasztalva Ráma kegyét.
Majd Hanumán és Szugríva megkérdezte Vibhísanát:
"A rendíthetetlen tenger vizén, Varuna lakhelyén,
az ugrándozva-járó nép hadserege hogy keljen át?"

Kérdésükre igaz lelkű Vibhísana így válaszolt:
"Az Óceánhoz forduljon oltalomért a Raghu-sarj!
Hiszen a Raghu-nemzetség fiai ásták egykoron
a mérhetetlen víz medrét, s rokonként fog segíteni."

20.

Közben a fán-lakó népség táborozó hadseregét
megpillantotta Sárdúla, egy arra járó ráksasza.
A pihenő sereg láttán visszafordult a kémkedő,
Lankába száguldott, s rögtön jelentést tett a trón előtt:
"Hatalmas majmok és medvék tömkelege közeledik,
mint feneketlen mélységű, határtalan, nagy óceán.
Két testvér Dasaratha-fi, vitéz Ráma és Laksmana,
két felülmúlhatatlan hős, Szítá nyomát követve jön.
Elérkeztek a tengerhez, és a túlparton megpihent
tíz mérföld hosszan elnyúló, levegőt ellepő haduk.
Hírhozóid, mahárádzsa, fürkésszék ki, mi lesz a jobb:
a meghasonlás-keltés, vagy megvesztegetés? békülés?"

Sárdúla szavait hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a helyzetet latolgatta, és hívatta, gondok között,
Suka nevű ügyes kémjét, s utasította, mit tegyen:
"Indulj sietve! Szugrívát, a hatalmas majomkirályt,
nevemben üdvözöld nyájas szóval, s mondd, üzenem neki:
»Ha elragadtam Rámától, a bölcs királyfitól, nejét,
neked mi dolgod ezzel? Jobb, ha Kiskindhába visszatérsz.
Hiszen a majmok Lankába úgysem juthatnak el soha;
nem hogy emberek és majmok, de istenek sem érik el.«

A ráksaszák királyának parancsára az éji rém
madárrá változott, s gyorsan a levegőbe felrepült.
Hosszú utat hagyott hátra magasan a tenger fölött,
és Szugrívához intézte a levegőből szavait.
Ahogy Rávana megbízta, átadta az üzenetet.
Mikor a majmok hallották, mind felpattantak hevesen,
és sebesen rárontottak, markukkal marcangolni szét.
A levegőbe felszökkent az ugrálva-járó tömeg,
megragadták, lerántották föld színére a ráksaszát.
A majmoktól szorongatva ijedten kiáltott Suka:
"Fékezd meg majmaid, Ráma! Nem ölhető meg a követ!
Csak aki ura szándékát elhallgatja önkényesen,
és nem ura szavával szól, az érdemli meg a halált.
Letépik szárnyamat durván, kiszúrják a két szememet!
Megszületésem éjétől kiszenvedésem éjeig
ami gonoszat műveltem, az mind háruljon tereád,
ha most eltűröd, hogy rútul elveszítsem életemet!"

Suka panasz-szavát hallva, a mészárlásra készülő
majmokat visszatartotta Ráma. Szólt: "Engedjétek el!"

21-22.

Ekkor a partszegélyt Ráma kusa-fűvel hintette be,
a nagy víz előtt főt hajtott, s a fűre leheveredett.
A földre hintett fű-ágyon fekvő hős Raghu-sarj fölött
ernyedetlen vezeklésben, imák közt telt el három éj.
A törvény-kedvelő Ráma virrasztott három éjen át,
buzgó fohásszal kérlelve az Óceánt, folyók urát.
De nem mutatkozott testben a mozdulatlan víztömeg,
hiába kérte illendő hódolattal a Raghu-sarj.
Ekkor az Óceán ellen Ráma szörnyű haragra gyúlt,
s vörösen lángoló szemmel megszólította Laksmanát:
"Nem hajlandó mutatkozni dölyfében ez az Óceán.
De még ma meglátod, hogy a halak lakhelyének vizét
nyilamtól átfúrt hal-hullák tömkelege borítja el.
Kagylók-cápák-cetek-lakta, hínár-befonta mélyeit
sosem látott csatában most fenekéig kiszárítom.
Hozd íjamat, s kígyóméreg tüzű, nagy nyílvesszőimet!
Az Óceánt kiszárítom! Keljen át lábon a sereg!"

Ráolvasta a vesszőre a nagy Brahmá-varázsigét,
és Brahmá jogarához vált hasonlóvá a szörnyű nyíl.
Amikor íját meghúzta a nyíllal a nagy erejű,
a nagy hegyek megrendültek, ég és föld szinte meghasadt.
Nem látszottak az égtájak, a földre vak homály borult,
kavargón csaptak egymásnak tavak, patakok és folyók,
és félresiklott útjáról a Nap, a Hold, a csillagok.
A vak sötéten úgy tört át a tompa fényű napsugár,
mintha száz üszök izzása töltené be a levegőt.
Dörgő robajjal zúdult le az égből a vad szélroham,
őrült irammal száguldott a vészes viharfergeteg,
nagy fákat kettéroppantva, felkapva a fellegeket,
sziklacsúcsokat szétzúzva, ledöntve hegyek ormait.
Sikoltott minden élőlény, süvöltve, mint a szélvihar,
és hátborzongatón nyögtek a láthatatlan szellemek.
A vizek tároló háza, halaival-kígyóival,
fenékig fortyogott, áradt, örök medréből kicsapott,
és mérföldekre túllépte partja szabott határait.
Ekkor a tenger mélyéről kikelt maga az Óceán,
mint a Világosság-gyújtó kel fel a Felkelés Hegyén.
Tűz-szájú vízikígyó-had siklott az Óceán mögött,
gyöngykagylói díszítették, lazúr fényében csillogott,
fénylő szirmú virágokból viselt koszorút a fején,
a Gangá, Szindhu és minden nagy folyam körülötte állt.
A nyilát markoló Ráma elé vonult az Óceán,
barátsággal köszöntötte, s összetett kézzel így beszélt:
"A Föld, a Levegő és Szél, a Vizek és a Csillagok
örök pályájukon járnak, megőrzik ön-törvényüket.
Az én örök törvényem az, hogy átgázolni nem lehet,
átúszni nem lehet rajtam; gázlót ezért nem nyithatok.
Sem gyűlöletből, sem vágyból, sem félelemből nem nyitom
ketté vizeim árját; ez ön-lényemtől fosztana meg.
Ám mégis megteszem most, hogy a túlpartra átjussatok.
Békés leszek, mint szárazföld, megtartóztatom magamat
a vizek összes szörnyével, amíg átkel a hadsereg."

Ráma így válaszolt néki: "Hallgass meg, Varuna laka!
E nyílvessző hová hulljon? Ok nélkül ki nem húzhatom."

Meghallva Ráma kérdését, s látva a rémítő nyilat,
minden víz fenséges méhe így felelt a királyfinak:
"Nem messze tőlem északra van egy szentelt földű vidék,
Drumakulja nevén ismert, s neve híres, mint a tiéd.
Ámde ezen a szép földön gonosz erkölcsű nép lakik,
ocsmány kinézetű, hitvány bűnösök isszák vizemet.
Nem akarom tovább tűrni, hogy e gazok érintsenek;
soraikban találjon célt magának páratlan nyilad!"

Ráma a fenséges lelkű Óceán szava hallatán
a láthatáron túl, messze ellőtte iszonyú nyilát.
Ahol a tüzes mennykőként izzó nyílvessző földre hullt,
a nyíl fullánkja kínozta, kincses méhű föld felnyögött.
A nyíl-ütött seb szájából víz fakadt fel a föld alól,
s a forrás Vrana 'Seb' néven ismeretes azóta is.
A vessző becsapódása táján minden víz elapadt,
és Sivatag-erdő nevet kapott a kiszáradt vidék.
Ám amint kiszárította a tájékot a Raghu-sarj,
kegyben is részesítette a pusztaságot a vitéz.
Bővelkedik a jószágban, betegségben szűkölködik,
tejet s olajat ad dúsan, sokféle fűtől illatos,
ízes gyümölcs s gumó sarjad földjében, útjai simák
ezzel a sok ajándékkal áldotta meg dús völgyeit.
Miután így felégette a tájékot a Raghu-sarj,
az Óceán, folyók atyja, ilyen tanáccsal látta el:
"Kedvesem, itt áll melletted Nala, Visvakarman fia;
az égi építőmester volt atyja, s keggyel látta el:
ért mindenhez. Ügyes kézzel építsen rajtam át hidat;
ezt magamon megtűröm, mert mint atyját, tisztelem Nalát."

Így szólt az Óceán, s eltűnt. Ekkor Nala mester felállt,
és szóval fordult Rámához a legügyesebbik majom:
"A nagy hidat megépítem a halak lakhelye fölött
atyámtól nyert tudásommal. Jól mondotta az Óceán.
A hálátlanokkal szemben legjobb eszköz a büntetés;
a türelem, ajándék és a békítő szó mitsem ér.
Lám, a vizek nagy tárháza csak azért engedett utat
az átkelésre Rámának, mert büntetéstől rettegett."

Ekkor Ráma parancsára a nagy majmok százezrei
felugrottak, s az erdőség felé száguldottak vigan.
Az ágakon lakó népség fatörzs-karú vitézei
fatörzseket téptek-törtek, s hurcoltak a tenger felé.
Sok sálát, asvakarnát és dhvanát, vansát és ardzsunát,
kutadzsát, tilakát, pálmát, szaptaparnát és tinisát,
asókát, bilvakát, mangót, virágzó karnikára-fát
szaggattak ki, hogy feltöltsék törzsükkel a Folyók Urát.
Gyökerestül, gyökér nélkül csavarták ki a törzseket,
és cipelték lengetve, mint Indra szivárvány-zászlaját.
Vezérelefánt nagyságú, irdatlan sziklatömböket
s hegycsúcsokat döntöttek le, s húzták gúzzsal a víz felé.
A széles óceán rengett, döngette a kő-görgeteg.
A belézúduló sziklák kiszorították nagy vizét,
az felcsapott a felhőkig, s függönyként hullt alá megint.
Kötelékeket font sok más, a töltést erősíteni.
Száz mérföld hosszú, nagy gátat épített Nala a vizen.
A szorgalmas kezű majmok rakták a hidat szaporán.
Egyik mérővesszővel mért, léptékkel lépett másikuk.
Fűhalmot, fahasáb-halmot, mint felhőt vagy magas hegyet
halmozott fel ezerszámra a sok serénykedő majom.
A hegynagyságú sziklákkal száguldó majmok csapata
félelmetes látványt nyújtott, mint sötétlő démon-hadak.
A hengergetett szirt-tömbök s a hajított kövek nyomán
zűrzavaros kavargással zúgott, forrt a nagy óceán.
Tizennégy teljes mérföldet készített el első napon
a fáradatlan, ujjongó, elefánt-nagy majmok hada.
Tovább folytatták másodnap az ugrálók munkájukat,
és húsz mérföldnyi készült el a töltésből kezük nyomán.
Dolgoztak egyre gyorsabban a majmok, s harmadik napon
huszonegy mérföld hosszában emelkedett tovább a gát.
Művük sebes irammal folyt, és szorgalmuk gyümölcseként
huszonkét mérföldes szakasz lett készen negyedik napon.
Végül serényen dolgozva, a fürge fán-lakó sereg
új huszonhárom mérfölddel a víz túlsó partjára ért.
A páratlan majom-tigris, Visvakarman dicső fia,
atyja méltó hasonmása, így vert hidat a tengeren.
A nagy halak hazájában végigvonuló híd-csoda
úgy tündökölt, úgy pompázott, mint a Tejút az ég ívén.
Az istenek, a tündérek, égi bölcsek és szellemek
odagyűltek, s a légből fent csodálták ezt a tüneményt.
Tíz mérföldes volt széltében, hosszában száz mérföldnyi volt
e képzelet-felülmúló mestermű, Nala remeke.
Amikor a híd elkészült, a hídfőnél seregbe gyűlt
tízezer millió fürge, óriási, erős majom.
Melléjük állt négy társával buzogányos Vibhísana
az ellen ellen indulni a széles óceánon át.
Ekkor Ráma felé fordult Szugríva, a majomkirály:
"Ülj fel Hanumán hátára, Angadáéra Laksmana,
mert ezen a halak-lakta, nagy vízen át hosszú az út,
s a levegőben szállít majd benneteket e két majom."

A hadsereg előtt indult Ráma, mellette Laksmana.
Szugríva híven kísérte a törvény-tisztelő vitézt.
Némely majom középen ment, másik a gát szélén haladt,
egyesek vízbe ugráltak, másik az úton lépkedett,
levegőbe szökött sok más, röpködve, mint a madarak.
A töltést csapdosó hullám félelmes, zúgó moraját
túlharsogta rivalgással az átkelő, nagy hadsereg.
A fákon-ugrálók népe a hosszú gáton áthaladt,
és megpihent a túlparton, gyümölcsös Lanká szigetén.

24.

A Szugríva-vezényelte gyülekezet úgy tündökölt,
mint a telihold fényében úszó, csillagos éjszaka.
Ráma a lobogódíszes Lanká városfala előtt
tankönyvek-szabta hadrendbe állította a sereget.
Elrendelte: "Derékhadban a győzhetetlen Angada
s Níla gyűjtsék maguk mellé a majom-erők legjavát.
A sereg jobb szárnyán gyűljön össze sűrű majom-tömeg,
és szilárd sorfaluk zárja körül Risabhát, mint vezért.
Tomboló elefánt hévvel támadó Gandhamádana
a majom-sereg bal szárnyát vezesse alvezér gyanánt.
A sereg élén én állok, helyettesem lesz Laksmana.
Dzsámbaván Végadarsinnal és Szusénával oldalán
a medvéket vezérelje a sereg hátsó részeként.
Fedezze a sereg hátát Szugríva, a majomkirály,
mint a nyugati égtájat védi Varuna ereje."

Ezután a dicső Ráma Szugrívához ekképp beszélt:
"Hadunk hadrendbe állott fel; bocsássuk szabadon Sukát!"

Amikor a megtépázott Suka végre kiszabadult,
rémületében reszketve röpült a hírt jelenteni.
A megcsúfolt Sukát látva, kacajra fakadt Rávana:
"Úgy látom, szállni sem bírsz már. Talán levágták szárnyadat?
Hatalmukba kerítettek a csapongó-elméjűek?"

A király biztatására összeszedte magát Suka,
s beszámolt küldetéséről, átélve félelmét megint:
"Hiánytalanul elmondtam odaát üzenetedet,
ahogyan megparancsoltad, s kérleltem őket nyájasan.
De azok a dühös majmok felugrottak válasz helyett,
megragadtak, marcangoltak és ütöttek kegyetlenül.
Megegyezés ezekkel nincs, beszélni sem lehet velük;
a düh természetükben van, ostobák, durvák, mérgesek.
Ráma király, Virádha és Khara, Kabandha gyilkosa,
Szugrívával szövetségben felesége nyomára lelt.
A tengeren hidat vertek, és átkeltek a sós vizen,
s felajzott íjjal áll itt most, elfújni készül népedet.
Míg kapudhoz nem érkeznek, válassz gyorsan, hogy mit teszel:
vagy visszaadod Szítát, vagy nagy harcra készülsz, Rávana!"

Sukától ezt a hírt hallva, haragra gerjedt a király,
s tekintetével perzselve, szikrázó szemmel válaszolt:
"Ha démon, szellem, isten-had kelne is harcra ellenem,
én Szítát nem adom vissza, pusztuljon bár el a világ!
Amikor majd nyílvesszőim Raghu sarját úgy ellepik,
mint tavasszal virágzó fát a dongó, sűrű méhrajok,
amikor vérmocskos testét az íjamról kiröppenő,
tüzes nyílvesszők perzselik, mint erdőtűz a vadakat,
akkor nagyobb erőmmel majd elfojtom hitvány erejét,
mint éji csillagok fényét virradatkor a Fény-adó.
Erőm mint óceán sodra, sebességem fergetegé
az a Ráma nem ismer még, hogy harcba szállni mer velem!"

31.

Ezután elbocsájtotta minisztereit Rávana,
és Vidjutdzsihvát hívatta, a villám-nyelvű ráksaszát,
varázslatok nagy mesterét, és feladattal bízta meg:
"Tévesszük meg varázslattal Szítát, a Dzsanaka-leányt!
Formáld meg megtévesztésül a Ráma fejét, ráksasza,
és másold le nagy íját is, nyílvesszőkkel, s hozd el nekem!"

Az éjszakában-kóborló igent mondott, és alkotott,
s megmutatta királyának a sikerült káprázatot.
Dúsan megajándékozta az elégedett Rávana,
fogta a fejet, és indult az asóka-lugas felé,
mert vágyódott Szítát látni a hazugság gonosz ura.
A földön ült lecsüggesztett fejjel a búban elmerült,
síró, jobb sorsot érdemlő, balsors-gyötörte karcsú hölgy.
Odalépett a síróhoz, és álhírt hozva álnokul,
szemérmetlen hazugsággal akarta elámítani:
"Szépségem, akiért eddig epedő kérlelésemet
elutasítottad, férjed, Ráma, csatában elesett.
Kitartó gőgöd megtörtem, ledöntve tartó támaszod;
rákényszerít özvegységed, Szítá, hogy végre nőm legyél.
Balgán ne gondolj többé rá! Halottal mitévő lehetsz?
Hárememben te lész úrnő minden feleségem fölött.
Hallgasd meg, asszony, hogy férjed mint pusztult nyomorultul el.
Leverésemre készült és a tengerpartra érkezett,
és nagy segélyhadat hozva jött vele a majomkirály.
Az óceánon átkeltek, s mikor lenyugodott a Nap,
a partvidéket ellepve lepihent a nagy hadsereg.
Kémeimmel kikémleltem a tábort, s éjfél idején
csöndes álmában megleptem az úttól kimerült hadat.
Prahaszta vezetésével a nagy ráksasza-hadsereg
lemészárolta egy szálig a majmokat Ráma körül.
A mélyen alvó Rámának Prahaszta, a kard mestere,
egyetlen kardsuhintással leszelte törzséről fejét.
Vibhísana repült volna, de elfogták vitézeim.
Az életben maradtakkal Laksmana messze menekült.
Szugrívának kitépték a sörényét, csupaszon maradt;
szétzúzták Hanumán állát és megölték a ráksaszák.
Angadát is körülfogták, testét nyílzápor járta át,
vért okádva zuhant földre, lehulltak karperecei.
Futottak fejüket vesztve az öldöklésből egyesek:
üldözőik utólérték, mint párduc a futó vadat.
Sokan tengerbe fulladtak, sok más repülve menekült,
a medvék fákra másztak fel, s tolongott sok majom velük.
A hegyeken, az erdőkben, a tengerparti síkokon
tömérdek sárga szőrűvel végzett a ráksaszák nyila.
Leölte Ráma hadnépét seregem, és őt is velük,
és vérben ázó, porlepte fejét, nézd, elhozták ide."

Ekkor az éji kóborlók legyőzhetetlen zsarnoka
hangosan, hogy Szítá hallja, megszólított egy ráksaszít:
"Hívasd elém Vidjutdzsihvát, a szörnyű művű ráksaszát,
mert ő volt, aki elhozta a csatából Ráma fejét."

Vidjutdzsihva elővette az ál-fejet s az ál-nyilat,
és Rávana elé lépve, főt hajtott, s szótlanul megállt.
A ráksasza-maháradzsa az előtte várakozó,
villámsugár-hosszú nyelvű Vidjutdzsihvához így beszélt:
"A Dasaratha-fi fejét tedd azonnal Szítá elé,
hadd láthassa gyönyörködve, hogy férje milyen véget ért."

A varázsló Vidjutdzsihva a szépséges arcú fejet
Szítá elé hajította, s láthatatlanná változott.
Rávana is mellé dobta a nagy íjat, a csillogót,
Három Világon nagyhírűt: "Ez volt a Ráma fegyvere,
egykori férjed kézíve, rajta a felajzott ideg.
Prahaszta hozta el tőle, mikor megölte éjszaka."

32-33.

Amikor Szítá meglátta az íjat és a Ráma-főt,
férje jól ismert arcszínét, szemét, ajakát és haját,
a fényes drágakő-pántot haja alatt a homlokán,
a fájdalom elöntötte, s panaszban tört ki bánata.
Sikoltott Kaikéjí ellen, mint a keselyű-víjjogás:
"Elérted vágyad, Kaikéjí; a nemzetség dísze halott.
Végpusztulásba döntötted családodat, bajkeverő.
Erős karú, vitéz férjem, én is meghaltam teveled;
nyomorúságos özveggyé lettem, nem élet életem.
Király, miért nem nézel rám? Miért nem válaszolsz nekem?
Ifjúként mint leányt nyertél veled-járó hitves gyanánt,
s kezem megfogva ígérted, hogy mindenkor velem maradsz.
Ígéretedre emlékezz! Vigyél magaddal, szenvedőt!
Támasz nélkül miért hagytál, menedék-adók elseje,
másik világba távozva e világból énnélkülem?
Légy irgalmas utoljára, s küldj férjem után, Rávana!
Fektess mellé a máglyára, küldd férje után asszonyát.
Testemet tedd a testéhez, helyezd fejéhez fejemet,
hogy végső jótetted révén kövessem útján uramat!"

Ám látva Szítá fájdalmát, egyik ráksaszí, Szaramá,
mint hű barátnő, vígasszal nyugtatgatta a szenvedőt:
"Rávana unszolását és elutasító válaszod
kihallgattam, elrejtőzve a bozótban mögöttetek,
s mikor haragra gerjedve elsietett a ráksasza,
nyomon követtem, s megtudtam fondorlatos, gonosz cselét.
Ne hidd, hogy meg lehet lepni álom-nyűgözte férjedet.
Nem éri el a gyilkos tett azt, aki éberen vigyáz,
s nincs erő lemészárolni a kővel-fával harcoló
majomhadat, mert ő védi, mint Indra az égieket.
A gonosz szándékú-tettű, minden lénynek gáncsot vető,
káprázatokhoz értő szörny eszelte ki e cselvetést.
Múlik szerencsétlenséged, üdvöd órája közeleg,
véd a Szerencse-istennő; örömhírt mondok; halld szavam!
A fákon-ugráló haddal átkelt Ráma a tengeren,
s a déli partra érkezve, tábort ütött a nagy sereg.
Láttam saját szememmel, hogy Rámát és vele Laksmanát
a tenger innenső partján óvja a majmok gyűrüje.
A Rávana-kiküldötte, sebes iramú ráksaszák
hírül hozták királyuknak, hogy a hadsereg partot ért.
A ráksasza-mahárádzsa a kémek híre hallatán
tanácskozik szünet nélkül híveivel, hogy mit tegyen."

Miközben így beszélt Szítá vígaszául a ráksaszí,
dörgő csatakiáltások hangzottak fel mindenfelől.
A dobverők ütésétől puffanó üstdobok zaja
hirdette, hogy valót mondott az édes szavú Szaramá.
"Fegyverkezésre szólít a dobpergés döngő robaja.
Figyeld, az üstdobok hangja dübörög, mint fellegmoraj.
Tomboló elefántokra raknak hámot, húznak kocsit,
kezükben íjjal-dárdával pattannak lóra harcosok.
Itt is, ott is ezerszámra gyülekeznek a csapatok.
Fegyveres katonák népe árasztja el az utakat,
mint kavargó, morajló, vad hullámok a nagy óceánt.
Csillogó kardok és pajzsok, fényes vértek, hegyes nyilak,
a királyuk nyomán járó elefántok, lovak, kocsik,
siető, kapkodó, nyüzsgő, tolongó ráksasza-tömeg
villózó, tarka színekkel kápráztatja el a szemet.
A páratlan vitézségű, ékes lótuszlevél-szemű
Ráma szétszórja őket, mint Indra a démonok hadát,
megöli Rávanát, s érted jön férjed, és kiszabadít."

40.

Eközben Ráma felhágott a két mérföld kerületű,
magas Szuvéla hegycsúcsra. Majom-nyáj tódult lábnyomán.
Ott fenn megállt, körülnézett a tíz égtáj felé, s a szép,
magas Trikúta-hegy csúcsán a legjobb helyre helyezett,
bölcs égi mester tervezte Lankát szemlélte hosszasan.
Ott állt a kapu bástyáján a ráksaszák főfő ura,
feje fölött fehér ernyő, oldalt két jakfark-legyező,
rőt ékszerek parázslottak rőt-szantál-hintett termetén,
állatvér színű rőt köntös borult sötét tagjaira,
mint vérvörös alkony-bíbor az ég komor felhőire.
Felingerelte Szugrívát a büszkén álló ráksasza,
és Ráma szemeláttára a majom-vezérek közül
felugrott a magas csúcsról, és összeszedve erejét,
egyetlen óriás ívben a kapubástyára szökött.
Megállt szilárdan, és félszet nem ismerve, a ráksaszát
fűszálnál többre nem nézve, kemény szóval támadt reá:
"A föld urának, Rámának barátját látod, ráksasza!
Haragjától s hatalmától s kezemtől most nem menekülsz!"

E szókkal újra felpattant, rávetette magát vadul,
koronáját lerántotta és földhöz csapta hevesen.
A hirtelen-jött ellenhez így szólt a ráksaszák ura:
"Szugríva, 'Szép-sörényű' volt neved; légy most 'Sörénytelen'!"
Karjába kapta, felkapta és földhöz vágta ellenét,
de az mint labda ugrott fel, őt kapta el és vágta le.
Majd egymásba akaszkodtak, cibálta-tépte egy a mást,
mint két civakodó macska, ha ételért egymásra fúj.
Egymás ellen kipróbáltak minden cselt és minden fogást,
sokféle kerülő állást, összecsapást, visszacsapást,
oldalról hozzáférkőzést, marhavizelet-vonalat,
félrehajlást és elhajlást, kikerülést, legörbedést,
nekifutást és ráugrást, hátralépést, körbefutást,
csapást-mérő lendületet, félreugrást és elfutást,
öklelést vállal és fejjel, átkarolást és ellökést,
ahogy a harci mesterség tapasztalata ismeri.
Végül varázslathoz készült folyamodni a rémkirály,
de észrevette szándékát az erdőlakó nép ura,
a levegőbe ugrott fel fürgén és diadalmasan,
Rávanát faképnél hagyta, kicselezte a cselvetőt.

41.

Ráma meglátta Szugríva testén a tusa nyomait.
Megölelte barátját, és tettét korholta szeliden:
"Kockázatos lépést léptél, s nem tanácskoztad meg velem.
Királynak vakmerő tettől tartózkodnia illenék.
Ha rajtavesztettél volna, eltökéltem, nagyerejű,
hogy Rávanát családjával, hadaival, lovaival
kiirtom, Lanká trónjára felkenetem Vibhísanát,
s Bharatát trónra ültetve, az élettől búcsút veszek."

A jóbaráti feddésre a majomkirály így felelt:
"Mikor a sanda nőrabló a szemeim elé került,
nem volt elég erő bennem fékezni indulatomat."

Köszönetével illette Ráma a nemes lelkű hőst,
majd Laksmana felé fordult, s az ügyben így rendelkezett:
"Most a gyümölcsös erdőket, kristály patakok partjait
ellepő seregünk népét állítsd hadrendbe, Laksmana!
Körülvesszük a majmokkal Rávana ékes városát,
s akkor a büszke vár ellen kezdődhetik a támadás."

Így beszélt testvéröccséhez a diadalmas Raghu-sarj,
s lesietett a hegycsúcsról a hadhoz a nagy erejű.
Fegyverbe övezetten várt vezérére a nagy sereg,
s az időt ismerő Ráma az ütközetre jelt adott.
Élükre állt nagy íjával kezében az erős karú,
s csatára felvonult Lanká falaihoz a hadgomoly.
Vibhísana és Szugríva, Hanumán, Dzsámbaván, Nala,
és Níla, az erős medve, és Laksmana haladt velük.
Vezéreik nyomán mentek a medvék és a fán-lakók;
a földet elborította a számlálhatatlan tömeg.
Mentek, s rövid idő múltán elérte Lanká városát
Ráma királyfi és öccse, a két ellenség-fékező.
A páratlan erődítményt, istenekkel is dacolót,
harciasan körülzárta az erdőlakók gyűrüje.
A nagy majom-oroszlánok, mint hosszú fogú tigrisek,
fatörzseket és sziklákat markolva vártak csatajelt.
Mind felmeredő farkúak, mind fog- s köröm-fegyveresek,
mind félelmes pofájúak, mind duzzadó izomzatú.
Tíz-elefánt-erős majmok, száz elefánt erejűek,
sőt ezer elefántnál is erősebb némelyik majom.
Sejtelmes, vad morajlással zsibongott a majom-tömeg,
ahogy a parti sziklákon bömböl a megtört tengerár.
A nem szűnő morajlástól falaival-kapuival
megremegett egész Lanká, rengtek az erdők és hegyek.
A testvérpár és Szugríva oltalmazta hadseregen
erőt nem vehetett volna az égiek hatalma sem.
A ráksaszákra rámenni készülő Ráma, a vezér,
megfontoltan latolgatta a hadsereg főbbjeivel,
hogy mit javall a bölcsesség, s meghallgatva Vibhísanát
a királyok törvényéről, magához hívta Angadát:
"Eredj, kedvesem, és add át Rávanának parancsomat:
- Tömérdek gonoszat tettél az istenek, a szellemek,
az égi szentek, tündérek, kígyók, királyok ellen is,
visszaélve a Brahmától nyert keggyel, balgán, dölyfösen.
Most mindezért lakolnod kell; letöröm büszkeségedet.
Büntetésedet elhoztam. Itt állok várkapud előtt,
szeretett nőm után jöttem, kit eloroztál, Tízfejű.
Hiába vagy erős harcban, most Jama országába fogsz
minden halandó ösvényén megtérni menthetetlenül.
Erődet, ráksaszák szennye, amellyel Szítát egykoron
fortélyos csellel elloptad, most fitogtassad ellenem!
Megtisztítják a föld színét a ráksaszáktól nyilaim,
ha nem borulsz elém, Szítát magaddal hozva, Rávana.
Tudd meg, csatlakozott hozzám a legnemesebb ráksasza:
Vibhísana, és én Lanká uralmát rá ruháztam át."

Ezt az üzenetet küldte Angadával a Raghu-sarj,
s ő felszökött, suhant, mint a testet öltött tűzlobogás.
Rávana palotájáig elzúgott pillanat alatt.
Tanácsosai közt ott ült gondba merülten a király.
Néhány lépésnyi távolban leugrott a majom-bölény,
és áldozat-nyelő tűzként ragyogva, szembe állt vele.
Először megismertette magát velük Válin fia,
majd hiba nélkül átadta Ráma súlyos üzenetét:
"Kósala-föld királyának, Rámának követe vagyok,
Angada néven ismernek, ha füledhez jutott e név.
E szóval szól hozzád Ráma, Dasaratha vitéz fia:
- Légy férfi, férfiak mocska! Párviadalra állj elém!
Megöllek téged és minden rokonodat, barátodat.
Békességet fog élvezni veszteddel a Három Világ.
Lanká Vibhísanáé lesz, és te a másvilágra térsz,
hacsak bocsánatért esdve, Szítát tüstént át nem adod."

Így szónokolt kemény szóval az erős lelkű hírvivő,
s méregre gyúlt beszédétől az éjben járók tigrise.
Indulatában tombolva üvöltött kísérőinek:
"Fogjátok el, öljétek meg a vakmerőt, az ostobát!"

A Tízfejű parancsára négy förtelmes, rút ráksasza
megragadta a nagy majmot, mint fénnyel lángoló tüzet.
Angada, az erős szívű, maga fogatta el magát,
hogy az éjszaka népével megcsodáltassa erejét.
Magával rántva karjába csimpaszkodó négy ellenét,
a hegynagyságú palota tetejére ugrott velük.
A lendületes ugrással lerázta a négy támadót,
s tört taggal földre hullottak a Tízfejű orra előtt.
A király palotájának sziklabércként magasodó
tornyára mászott fel Válin vitézi erejű fia.
Meghasadt lépte súlyától és összeomlott a torony,
villámcsapástól szétmálló Himálaja-szirtfok gyanánt.
Az omladékról elrúgta magát, magasra felszökött,
és diadalordítással harsogta a saját nevét.
A ráksaszákat bőszítve, örvendeztetve híveit,
a majom-hadba Rámához sértetlenül megérkezett.

42.

Ezután ráksaszák jöttek Rávanának jelenteni,
hogy Lankát bekerítette a hatalmas majomsereg.
A bekerítés hírére haragra gerjedt Rávana,
megkettőzte az őrséget, és felment széttekinteni
palotája tetőjéről. Látta, hogy fényes városát
mindenfelől körülvették a harcrakész majomhadak.
Rőt színbe öltözött tőlük a föld színe köröskörül.
Láttukra gond emésztette: "Hogyan pusztítsam őket el?"
Az erdők népét szemlélve, így tépelődött hosszasan,
bátorságot erőltetve magára, Lanká fő ura.
Eközben Ráma vidáman ügetett ugrálóival
a szilárdan erődített, védett ráksasza-vár felé.
A tarka lobogós-zászlós Lanká mind közelebb került,
s egyre Szítá felé szálltak emésztő, gyötrő gondjai:
"Itt sínylődik reám várva a karcsú, őzgida-szemű,
fájdalom parazsán égő, bőjtölő Dzsanaka-leány!"
Hitvese szenvedésének gondolata szivébe mart,
és parancsot adott: döntsék le a gonoszok városát!
Szavát örvendve hallgatta az ugrálók egész hada,
s zúgó csatakiáltásuk betöltötte a levegőt:
"Sziklatömbök esőjével, vagy puszta öklünkkel, ha kell,
morzsoljuk ezt a Lankát szét!" buzgólkodott minden majom.
Egész hegycsúcsokat tartva, lóbálva sziklatömböket,
lengetve kicsavart fákat, tódult a támadó sereg.
Ráma igaz ügyét védve, a ráksaszák szeme előtt
csoportosan hömpölygött fel Lanká lankáin a tömeg.
Feltöltötték a várárkot, a védő medencék övét
homokkal, fahasábokkal, sziklákkal, sással, fűvel is.
Hogy ez megvolt, ezer fős és százezer, millió tagú
csapattestekkel megmászta a várfalat a hadsereg.
Bezúzták az erős majmok az arany városkapukat,
összetörték a Kailásza-hegycsúcs-erős reteszeket,
és ugrottak, üvöltöttek, szöktek, rohantak vészesen,
ostromolták vadul Lankát az elefánt-termetűek.
"Győzelem a nagy Rámának, és Laksmanának győzelem,
és győzelem a Rámáért tusázó Szugrívának is!"

Így bömböltek, süvöltöttek, ordítottak félelmesen,
miközben bőszen döngették Lanká magasló várfalát.
A méreg elborította az éjben-kószálók urát,
s dühében kitörést rendelt seregeinek sebesen.
A Rávana-kiejtette szó hallatán a ráksaszák
tüstént szörnyű üvöltéssel üvöltöttek fel rémesen.
Színarany dobverőjükkel megütötték mindenfelé
a holdkorong-fehérségű, bőrrel bevont sok üstdobot,
s megzendült százezer búgó csigakürt harsogó szava,
a ráksaszák beléjük fújt dühét hirdetve hangosan.
Sötét papagájkék testű, kürtöt fúvó sok szörnyeteg
sejtelmesen homálylott, mint villámló viharfellegek.
Rávana buzdítására kirontottak a harcosok,
mint dagály jöttekor tenger előtörő hullámai.
Dörgő csatakiáltással fogadta a majomsereg;
a messzi tengerentúli hegyekről visszhangzott a zaj.
Kürtök zengtek, dobok döngtek, ordítottak a rohanók,
harci mének nyerítettek, sok nagy elefánt trombitált,
kocsikerekek csattogtak, ráksaszák lába dobogott,
és vízen, egen és földön végigzúgott a harci zaj.
Irtózatos vérontásban csaptak össze a ráksaszák
a majmokkal, akár egykor az istenek s a démonok.
Csépelték buzogányokkal és bárdokkal a majmokat,
döfölték hosszú nyársakkal, és zengték diadalmukat.
A nagytestű, dühödt majmok fákat és sziklatömböket
zúdítottak a szörnyekre, s fog és köröm volt fegyverük.
A várfalra kiállt sok szörny, markában lándzsa és szigony,
és onnét szúrta-szaggatta a földre ugró majmokat.

A felbőszült majom-hősök a levegőbe szöktek, és
hosszú karral lerántották a falról elleneiket.
Rémítő, sohasem látott vérontással folyt a tusa,
húscafatok iszapjától volt iszamós a föld színe.

44-45.

Miközben irtották egymást a majmok és a ráksaszák,
lement a nap, s eláradt az élet-emésztő éjszaka.
A győzelemre vágyódó, harag-hajtott, könyörtelen
majom-nép a sötétségben is folytatta az ostromot.
"Ráksasza vagy!" - üvöltötték. "Majom vagy! - bömbölték azok, és egymást ölte, gyilkolta az öldöklésre kész tömeg. "Öld meg!" "Szakítsd szét!" "Üzd, hajszold!" "Menekülj tőlem, hogyha tudsz!"

Kavargó, kusza zaj harsant a csatatéren mindenütt.
A sűrű, vak sötétségben a dühtől részeg ráksaszák
cikázva szerte röpködtek, és felfalták a majmokat.
A majmok is felugráltak, éles foguk a lovakat
s a tarka bőrű kígyókként lengő zászlókat marta szét.
Kobraméreg tüzű nyíllal irtotta Ráma s Laksmana
a láthatatlanul szálló éji szörnyetegek hadát.
Angada is csatát kezdett. Indradzsitot szemelte ki.
Lovait földre sújtotta, ízekre zúzta kocsiját.
A megszorult Rávana-fi menekülésre kényszerült.
"Jól van, jól van!" kiáltással ujjongott a majomsereg
az ellen vereségének, és Vibhísana is velük.
Ám Indradzsit, akit Válin hős sarja megfutamitott,
a szégyentől eszét vesztve, irtózatos haragra gyúlt.
Varázzsal láthatatlanná bűvölte kínjában magát
a sebektől gyötört testű, és Brahmá szörnyű fegyverét,
kígyóból bűvölt nyílvesszőt, mint pusztító
mennykőcsapást lőtt rejtekéből Rámára és Laksmanára álnokul, tehetetlen haragjában így sebezve meg ellenét.
Az orvul harcoló rémség szemeknek láthatatlanul,
varázslattal kábította el Dasaratha két fiát.
A varázsnyíl akár békó kötözte meg a két vitézt.
A nyíl nyűgétől nyűgözve, látásuk elhomályosult,
rövid szempillantás múlva megereszkedtek tagjaik,
meginogtak, s sebek sajgó tüzének kínjától gyötört,
nyilak tüskéivel tűzdelt testtel rogyott a földre le
a föld két nemes őrzője, a két erős ifjú vitéz,
mint Indra támaszát vesztő, fényes szivárvány-zászlaja.

46.

Égre-földre tekintgettek a megrémült erdőlakók,
s látták a nyíl-lenyűgözte testvérpárt, Rámát s Laksmanát.
Mint távozó viharfelhő, eltávozott a ráksasza.
Ekkor Hanumán, Szugríva, s velük együtt Vibhísana
odasietett Rámához, és siratta a két vitézt.
A mozdulatlanul fekvő, lihegő, ernyedt erejű,
vérpatak-csíkozott testű, nyílvessző-ágyon pihenő
testvérpár veszte láttán a hadat rémület fogta el.
A levegőben és földön keresték leverőjüket,
de a varázslat-burkolta Indradzsitot nem látta szem.
A bűverőbe rejtőzőt, gonosz bátyja gonosz fiát
bűvereje segélyével Vibhísana láthatta csak.
Indradzsit dölyfösen nézte tettét, a két kiszenvedőt,
s a ráksaszák egész népét megvidámítva, így beszélt:
"A két nagy erejű testvért, Rámát és Laksmanát vele,
Dúsana, Khara gyilkosát leigázták nyílvesszeim.
A nyíl-varázs alól fel nem szabadíthatja testüket
istenek, démonok, szentek mennybéli segedelme sem.
Aki miatt atyám teste nem érinthette nyughelyét,
s gondokban, éberen tölti a csillag-tarka éjszakát,
és felkavarodott Lanká, mint áradáskor a folyó,
végre lecsillapítottam azt a mindent-felforgatót!
Rámának s a majomhadnak erőlködése hasztalan;
szétfoszlott, mint esős évszak múltán az oszló fellegek."

Indradzsit szavait hallva, az összes lesből-harcoló
túláradó csodálattal magasztalta a nagy csodát.
Szörnyű zajjal kiáltoztak, mint a bömbölő zivatar,
és Ráma veszte hírére ujjongott, tombolt a sereg.
Indradzsit, a csatán győztes, látta, hogy mozdulatlanul,
lélegzet nélkül ott fekszik a földön Ráma s Laksmana.
Öröm töltötte el. Holtnak gondolta áldozatait,
és bevonult a városba büszkén, diadalittasan.
Itt Rávana elé járult, összetett kézzel meghajolt,
s a két testvér elestéről tudatta atyjával a hírt.
Felugrott erre vidáman a ráksaszák közt Rávana.
Ellenfelei vesztének örömhírét hozó fiát
megölelte, megcsókolta, s ujjongva kérdezősködött.
Atyja érdeklődésére beszámolt róla Indradzsit,
hogy Rámát mozdulatlanná dermesztette a nyíl-varázs.

49-50.

Ekkor a harcoló hadnak "Állj!"-t parancsolt Vibhísana,
s kezében buzogányával a haldoklókhoz sietett.
Felhőgomoly-sötét testét látva feléjük tartani,
azt hitték, Indradzsit jött, és szétfutott a majom-csapat.
A felbolydult sereg láttán Szugríva elcsodálkozott:
"Miért ingott meg a sereg, mint szélviharban a hajó?"

Szugríva szavait hallva, Válin fia így válaszolt:
"Nem látod, hogy vitéz Ráma és nagy-kocsijú Laksmana,
nyíl-háló elborította két hős, Dasaratha fia,
vérben ázva hever földön, nyíl-ágyon, élettelenül?"

Angada válaszát hallva, a majom-király így beszélt:
"E fejvesztett ijedtségnek, úgy gondolom, más oka van.
Rémülten tágranyílt szemmel, elhajítva fegyverüket,
menekül rettegő arccal minden majom, amerre lát.
Futnak, hátra se pillantva, nem restellik futásukat,
az elbukókon átszöknek, egymást taszigálják vadul."

E percben odaért hozzá buzogányos Vibhísana,
és győzelem-kívánással köszöntötte a két vitézt.
Látta Szugríva, hogy tőle ijedt meg a majomsereg;
a medvék fejedelméhez fordult, és így rendelkezett:
"Nézd, Vibhísana tart erre, de a majmok bölényei
remegve menekülnek, mert azt hiszik, Rávana fia.
Add tudtukra, hogy ő jött el, s bírd megállásra sebesen
a tíz égtáj felé szörnyű félelemben futó hadat!"

A fővezér parancsának eleget téve, Dzsámbaván
a majmokat megnyugtatta, leállította a futást.
Dzsámbaván szavait hallva, s felismerve Vibhísanát,
a majmok visszafordultak, megnyugodott a hadsereg.
Nyilakkal megtűzdelt testtel látta Rámát és Laksmanát
Vibhísina, s együttérző lelkét mély bánat fogta el.
Ujjait vízbe mártotta, megérintette szemüket
halotti áldozatként, és elsiratta barátait:
"E két bátor, igaz lelkű, harckedvelő, nemes vitézt
a lesből harcoló szörnyek ármánya pusztította el.
Az egyenes vitézségű harcosokat alattomos,
görbe ráksasza-elmével rászedte bátyám rossz fia.
Nyilak özöne átfúrta, vér beszennyezte testüket;
mint sündisznóból tüskéi, merednek belőlük nyilak.
Az ő erejükben bíztam, hogy visszanyerem jussomat,
s most megsegítőim végső álomra szenderültek el.
Elevenen elért végem; szétfoszlottak reményeim,
míg Rávana, az ellenség, elérte célját, óhaját."

Szugríva megölelte a könnyes szemű Vibhísanát,
és bölcs szavú ígérettel vígasztalta a gyászolót:
"Megsegítlek, ne kételkedj! Lanká uralmát elnyered.
Nem fogja vágyát élvezni Rávana és gonosz fia."

Majd miután így biztatta, nyugtatgatta a ráksaszát,
apósához, Szusénához fordult az ugrálók ura:
"Úgy hiszem, hogy magához fog térni a két ájult vitéz;
erős majom-csapattal vidd Kiskindhába; gyógyuljanak!
Én Rávanát s gonosz népét csatában lemészárolom,
s kiszabadítom Lankából a Vidéha-királyleányt."

Eközben szélvihar támadt, villámlott és dörgött az ég,
a tenger vize feltorlott, megrendültek a nagy hegyek,
a part melletti erdőben növő sok szálfa-óriás
gyökerestül kifordult és tört ágakkal a vízbe dőlt,
a sós vízben tekergőző kígyók testét roppantva szét,
s a vízfenékre rejtőzött minden megrémült vízi lény.
Pár pillanat elmúltával Garuda, a madárkirály
tűnt fel a magas égbolton, mint lángoló tűzlobogás.
Közeledése láttára szétfutott a kígyósereg,
amely nyilakká változva bűvölte meg a két vitézt.
Garuda a két kábultra bűv-igékkel ráolvasott,
és szárnyával legyezgette holdvilág-fényű arcukat.
A madár érintésétől begyógyult minden sebhelyük,
és testük tűzben izzított arany fényével tündökölt.
Bátorságuk, vitézségük, ügyességük és erejük,
szépségük és okosságuk kétszeresre növekedett.
Garuda felsegítette az Indra-fényű hősöket,
és átölelte szárnyával. Ráma megszólalt boldogan:
"A Tízfejű gonosz sarja rontását bámulatosan
lebírtuk segedelmeddel, és régi erőnk visszatért.
Mint Adzsa nagyatyám láttán, vagy ha látom nemző atyám,
láttadon is oly boldogság önti el szívem, jótevőm.
Ki vagy te, égi szépségű, égi ékszerrel csillogó,
égi virágfüzért hordó, portalan köntöst viselő?"

A nagy hatalmú, fenséges, ékes tollú madárkirály
örömtől csillogó szemmel, szerető szóval válaszolt:
"Barátod vagyok, Raghu-sarj, testen kívüli életed,
Garuda vagyok. Eljöttem, hogy a bajból kimentselek.
Nagy erejű majom-hősök és nagy hatalmú démonok,
a száz-áldozatú Indra, az istenek és szellemek
együttesen se bírnák ezt a nyíl-békót megoldani,
amelyet nagy varázslattal bűvölt reátok Indradzsit.
Hegyes fogú, parázs-mérgű, démon-kígyók gonosz hadát
bűvölte Indradzsit nyíllá, és lőtte rátok álnokul.
Lefoszlott testetekről most a kárhozatos bódulat;
ezentúl legyetek résen, és éberen vigyázzatok.
Fondorlatosság, álnokság a ráksaszák természete,
míg ti az egyenességhez szoktatok a csaták során.
Ráksaszáknak a harctéren nem szabad soha hinnetek,
mert megtapasztalhattátok, hogy aljas, kétszínű e nép.
Most útra kelek, búcsúzom. Légy győzedelmes, Raghu-sarj!
Lankát gyermekek és aggok lakává teszik nyilaid,
Rávanát levered harcban, és visszaszerzed nejedet."

Így buzdította Rámát a sebes hatalmú, nagy madár,
jobbkéz felől körüljárta, megölelte barátian,
majd a magasba felröppent, s tovasuhant, akár a szél.
A majom-had felujjongott, hogy újra ép a két vitéz.
Oroszlánként üvöltöttek, és csóválták a farkukat.
Zúgó csatakiáltásuk megremegtette a leget.
Harcvágytól égve rontottak ismét Lanká fala felé.

51.

A harcra lendülő majmok lármás kiáltozásai
s a ráksaszák üvöltése elérték Rávana fülét.
Hallva a mélyen hömpölygő, eláradó, zúgó morajt,
tanácsosaihoz fordult kérdésével a Tízfejű:
"Különös öröm érhette az ugrálva-járók hadát,
mert diadal-kiáltásuk a tengert is megrengeti.
Hegyes nyilak bilincsében hever Ráma és Laksmana,
és mégis ujjongás hangzik; gyanús nekem ez a dolog.
Derítsétek ki sürgősen, hogy az erdők lakóinak
örömét mi okozhatta, mikor bánatra van okuk?"

Megzavarodva felhágtak a bástyákra a ráksaszák,
és meglátták a Szugríva-vezette, támadó hadat,
s a nyíl-varázs bilincséből feloldott Raghu-sarjakat
újult erővel éledve. Megrémültek a ráksaszák.
Leszálltak remegő szívvel a bástyákról mindannyian,
és sápadtan siettek, hogy uruknak megvigyék a hírt.
Félve, akadozó nyelvvel számoltak be a hírhozók
királyuknak a vészhírről, hogy mi tárult szemük elé:
"Rámát és Laksmanát harcban megbénította Indradzsit
a bűvös nyíl varázsával, szívdobogásuk is megállt,
s most mégis újra itt látjuk feléledve a harcmezőn
a két vitézt, mint két, békót eltépő elefántbikát."

A hírhozók beszédére haragra gerjedt Rávana;
aggodalom is elfogta, és arca elhalványodott:
"Bűverejű, kígyómérgű, iszonyatos, halált hozó
nyilakkal verte békóba őket a harcban Indradzsit,
s ha most mégis lehullt róluk a Brahmá-nyíl igézete,
egész hadseregem sorsa újólag veszélyben forog."

Mint a felingerelt kígyó, haragjában sziszegve szólt;
Dhúmráksához, vezéréhez intézte új parancsszavát:
"Azonnal végy magad mellé félelmetes hadsereget,
menj gyorsan, öld meg Rámát és mészárold le a majmokat!"

A ráksaszák királyának parancsát vette a vezér,
és felszerelte sokféle fegyverrel az erős hadat.
Örömükben üvöltözve sereglettek sűrűn köré
a fegyvereiken csörgőt csörömpöltető ráksaszák.
Markukban buzogányt, nyársat szorítottak a harcosok,
bárdokat és szekercéket, pányvákat és dorongokat,
és zúgva, mint viharfelhő, áradt ki a sötét sereg.

52.

Mikor az éji kószálók hada a városból kitört,
harcvágyó, víg üvöltésben törtek ki az erdőlakók.
A majmok és a szörnyek közt szörnyű, gomolygó küzdelem
tört ki, szigonnyal, lándzsával, és ágbogas szálfákkal is.
A ráksaszák szúrták, vágták, szabdalták támadóikat,
azok a földbe döngölték fatörzsekkel a szörnyeket.
A rémek egyenes röptű, kócsagtollas, hosszú, hegyes
nyilakkal elborították messziről a majomhadat.
A ráksasza-nyilak tépte, nagy erejű erdőlakók
düh-szülte vakmerőséggel keltek rohamra ellenük.
Rettentő tusa, vérontás támadt a két sereg között.
Az erdő népe sziklákkal, fatörzsekkel fegyverkezett.
A félszet elvető majmok szétmorzsoltak sok ráksaszát.
Sok véres húst faló száj most saját vérét okádta ki,
sokan halomra hullottak a fák csapásai alatt,
sokat szikla lapított szét, sokat szaggattak szét fogak,
sok kéz kardját elejtette, sok kézből hullt ki zászlaja,
sok lebukott kocsijáról és vonaglott a föld szinén.
Széthullott seregét látta Dhúmráksa ráksasza-bika,
s bosszúálló haragjában szörnyű vérfürdőt rendezett.
Sok majmot lándzsaszúrástól borított el a vérözön,
sok buzogány csapásától támolygott eszméletlenül,
sok vérben ázva hullt földre a fán-lakók népe közül,
sok a gerely döfésétől átszúrt szívvel oldalra dőlt,
soknak karddal, szigonyheggyel fordította ki a belét,
sokan futottak észtvesztve a messzi tíz égtáj felé,
hogy elkerüljék Dhúmráksa hegyes nyilai záporát.
A hadsereg megingása felingerelte Hanumánt;
egy sziklát felkapott, s szörnyű dühvel arrafelé rohant.
Haragtól vérvörös szemmel, s erővel, atyja másaként,
hajította a kősziklát Dhúmráksa kocsija felé.
A rája zúdúló sziklát a ráksasza nem várta be:
leugrott kocsijáról, és gyalogszerrel küzdött tovább.
A szikla szétlapította a kocsi rúdját, tengelyét,
kerekét, zászlaját, törzsét, hogy elporlott a föld szinén.
A Szél gyermeke otthagyta a széttört kocsi roncsait,
és ágbogas nagy szálfákkal csépelte a szörnyek hadát.
Törött tagokkal, kettényílt koponyával, vérmocskosan,
fatörzsektől szétmorzsolva hulltak földre a ráksaszák.
Mikor megfutamította a támadókat Hanumán,
letörte egy nagy hegy csúcsát, és Dhúmráksa felé futott.
Az buzogányát lengetve, nem várta be a támadást:
vérfagyasztó üvöltéssel ő is szembe futott vele.
Irtózatos suhintással homlokon csapta ellenét
sok bogú buzogányával a tomboló, vad ráksasza.
A szörnyű erejű fegyvert fűszálnak vette Hanumán,
s csak érintésnek nézve a fejére zúduló csapást,
Dhúmráksa feje búbjára zúdította a nagy követ.
A kőszikla csapásától földre terült a ráksasza,
és mint a porrá omló hegy, úgy freccsent teste szerteszét.
E csúfos pusztulás láttán az életben maradt sereg
rettegve menekült vissza, s öldökölték az üldözők.

60.

Fővezére halálhírét meghallotta a Tízfejű,
s lihegve a haragtól, mint felingerelt kígyó sziszeg,
pompázatos arany trónján ülve, őrjöngve így beszélt
a ráksasza-vezérekhez, végignézve soraikon:
"A várfalakra őrséget! Torlaszt a várkapuk elé!
Kumbhakarnát ájult, kábult álmából felserkenteni!
Brahmá átka alatt alszik egyfolytában hat hónapot,
egy napra ébred fel, s most csak kilenc napja, hogy elaludt.
Csatában ő a legszörnyűbb az összes ráksasza között;
kiirtja a majom-népet, s a két királyfit is velük."

Fejedelmük parancsára a tétovázó ráksaszák
erős bizonytalanságban mentek a rém laka felé.
Vittek tömérdek élelmet, illatozó keneteket,
tarka szirmú virágokból font koszorúk nyalábjait.
Amint beléptek mérföldnyi széles hajléka kapuján,
horkolásának szele mint a pelyhet fújta őket el.
Erősen megkapaszkodtak, úgy másztak barlangjába be.
Nagy nehezen bevergődtek az álnokság tigrisei
az arany-ezüst padlójú barlangba. Ágyán ott feküdt
szertevetett tagokkal, bűzt árasztva száján s orrlikán,
arany pántok borította karral, fejékkel ékesen,
a pokol-széles arcú, rút, visszataszító szörnyeteg.
Ekkor a vitéz lelkűek Kumbhakarna orra előtt
ínycsiklandó rakást raktak húsból hegymagasságnyira,
mellé vérrel színig töltött edényeket ital gyanánt,
és rakásokba halmozták leölt vadak tetemeit.
Szantálporral behintették álom-nyűgözte tagjait,
illatozó virágokkal üdítették rút orrlikát,
és füstölőszerek füstjét fújták a horkoló felé,
miközben mint viharfelhő bömbölt, üvöltött a csapat.
Majd szorosan körülvették Kumbhakarnát zenészeik,
és agyagdobokat, kürtöt, sípot, csigát és harsonát
harsogtatott szünet nélkül tízezer ráksasza-vitéz.
Ám e pokoli zajjal sem sikerült felébreszteni.
Ekkor fokozni próbálták az ébresztő, szörnyű zsivajt.
Tevéket, lovakat vertek, ösztököltek öszvéreket,
és megszakadásig fújták a kürtöt, verték a dobot.
Ütötték fahasábokkal egész testét mindenfelől,
csépelték csatabárdokkal, összeszedve erejüket.
Egész Lankát betöltötte a fület repesztő zsivaj,
zúgott hegyekben, erdőkben, de ő nem ébredt tőle fel.
Ekkor nekiveselkedtek a nekidühödt ráksaszák,
s erősebb eszközhöz nyúltak, hogy ellibbentsék szenderét.
Fekvő testére hajszoltak ezer vad elefántbikát.
Megérezte az érintést Kumbhakarna, és felneszelt.
Irtózatosat ásított. Oly rőt fénnyel villant elő
pokolszáj mélységű torka, mint a lenyugvó Nap tüze.
Ásításra tárt torkából úgy tört elő lehellete,
mint a magasló hegycsúcsról lezúduló vihar szele.
Talpára állt, és nyújtozott. Teste úgy izzott, villogott,
mint a Végpusztulás mindent elemésztő világtüze.
Két nagy, sziporkázó csillag fényével égett két szeme,
mint égő máglya rőt lángja, mint cikázó villámsugár.
Megmutatták, milyen gazdag étket halmoztak fel neki,
s vadkanokat, bölényeket felhabzsolt pillanat alatt.
A húst éhesen felfalta, a vért szürcsölte szomjasan,
kiivott sok boroskancsót, zsírosbödönöket befalt.
Az éjszakában-kószálók látták, hogy végre jóllakott,
s ekkor közel merészkedtek, s hajtott fővel állták körül.
Rájuk emelte álomtól hunyorgó, pislogó szemét,
és zavaros tekintettel fordult a ráksaszák felé:
"Miért szakítottátok meg erőszakkal alvásomat?
A király üdve sértetlen? Nem fenyegeti-e veszély?
Vagy talán másokat támad félelmetes veszedelem,
azért jöttetek álmomból váratlanul felkelteni?
Akárki merte támadni, én eltiprom a vakmerőt;
ha kell, széttépem Indrát, vagy jéggé dermesztem a Tüzet."

Az ellenség-letipró szörny haragját tovább szítani,
Júpáksa, a király híve, összetett kézzel így beszélt:
"Tudod, nem fenyeget minket istenektől jövő veszély;
nekünk csak ember árthat, s most e nem-várt csapás tört reánk.
Lankát körülkerítette hegynagyságú majmok hada;
a Szítáért bosszút álló Rámától rettegünk nagyon.
Felperzselte a szép várost egy gonosz szándékú majom,
és teljes hadi népével Aksa királyfi is halott.
Nem sérthették királyunkat az istenek, a démonok,
a szellemek, s Rámától kell e sértést elszenvednie."

Bátyja szégyene hírére Kumbhakarna haragra gyúlt,
s irtózatos dühtől forgó szemmel közölte válaszát:
"Csatában még ma szétzúzom a majom-nép egész hadát,
megölöm Rámát és öccsét, bátyámhoz azután megyek.
Majom-hússal, majom-vérrel lakjék jól minden ráksasza;
Ráma s Laksmana vérével majd én oltom a szomjamat."

Bátyja vára felé indult Kumbhakarna, a szörnyeteg;
léptei dobbanásától megremegett a föld színe.

61.

Három Világot átlépő Visnu lépett úgy egykoron,
ahogy a hegymagasságú, nagy ráksasza közeledett.
Víztől terhes viharfelhők gomolyához hasonlatos
termete láttán rémülten szétfutott az egész sereg.
Ráma nézte csodálkozva a növekvő közeledőt,
s látta, hogy a majom-had fut. Megkérdezte Vibhísanát:
"Ki ott az a hegynagyságú, sárga-vörös szemű vitéz,
aki felénk tart Lankából, mint villám-csíkos vízadó?
Akár a Föld zászlórúdja, úgy nyúlik a magasba fel,
s e szörnyű jelenéstől a majom-nép megfutamodik.
Ráksasza? Vagy talán démon? Mondd meg, ki ez az óriás?
Ilyen irtózatos szörnyet nem láttam életemben én."

Az ernyedetlen erejű Ráma kérdő szavaira
így felelt Raghu sarjának a nagy eszű Vibhísana:
"Visravasz nagynevű sarja, Kumbhakarna ez a vitéz,
aki egykor magát Indrát s Jamát tusában győzte le.
Nem ismer ez a kincses Föld hozzá hasonló óriást.
Fél tőle, mint a Végzettől, a harminchárom églakó;
vad erejű, szigonyt tartó kezét még ők is rettegik.
Mert szörnyű Kumbhakarnával az erő vele született;
erejét Brahmától nyerte az összes többi ráksasza.
Amint megszületett, rögtön nagyétkű volt a csecsemő,
és sok-sok ezer embert falt fel egy szempillantás alatt.
A szörnyeteg falánksága minden élőt megrémített,
és esdekeltek Indrához oltalomért az emberek.

Indra haragra gerjedt, és villámát zúdította rá.
Az ütéstől megingott és felüvöltött irtóztatón.
Kumbhakarna üvöltése a rémült emberek hadát
élet reményét elvesztő félelemmel töltötte el.
A ráksasza haragjában kitépte az istenkirály
elefántjának agyarát, s mellbe döfte Indrát vele.
Kumbhakarna döfésére a nagy Indra megtántorult.
Az összes istent és szentet dermedt ijedség fogta el,
s oltalomért keresték fel az Önmagától Létezőt.
Az Alkotónak elmondták Kumbhakarna rémtetteit,
emberevő mohóságát, asszonyok elrablásait,
a békés remete-tanyák feldúlását, vad erejét.
»Ha így fogja tovább falni falánkan az embereket,
nem is kell sok idő hozzá, elnéptelenül a világ.
A Létezők Teremtője végighallgatta a panaszt;
a ráksaszákat hívatta; köztük volt Kumbhakarna is«.
Megrázkódott az undortól maga a Teremtés Ura,
majd visszatért nyugodtsága, és kimondta ítéletét:
»A földi lét romlására nemzett atyád, Pulasztja-sarj!
Mától fogva halottként fogsz feküdni mozdulatlanul.«

Brahmá átka lesújtott rá, és elterült a trón előtt.
Méltatlankodva szólalt meg az ítéletre Rávana:
»Kivágod az arany fát, ha megnőtt és gyümölcsöt terem?
Unokádat elátkoznod nem illő, Teremtés Ura.
Szavad nem vonható vissza, aludni fog kétségtelen,
de szabj határt az alvásnak, s adj időt ébrenlétre is!«

Határozatát így mondta az Önmagától Létező:
»Hat hónapig egyfolytában alszik, ébren lesz egy napig,
és éhesen fog kószálni a föld színén az óriás.
Mint a lángra kapó tűzvész, fog falni mindent egy napig.«

E rémítő jelenségnek íme, ez a története.
Most végső veszedelmében felébresztette Rávana.
Odujából előbújt a lebírhatatlan szörnyeteg,
dühödten szanaszét futkos, hogy felfalja a majmokat.
Meglátta Kumbhakarnát és szétszaladt a majomsereg;
ilyen rémség hatalmával nem szállhat szembe a majom.
Félelmüket csitítsd azzal, hogy ez csak mozgó gépezet;
ha szavadnak hitelt adnak, megnyugszik a futók hada."

Vibhísana időhöz-mért, üdvös tanácsa hallatán
szóval fordult vezéréhez, Nílához, Raghu hős üke:
"Azonnal bírd megállásra a menekülő sereget!
Vegyétek körbe Lankát, és álljatok el minden utat!
Halmozzatok fel fegyverként sziklákat és fatörzseket;
követ szorítson markában vagy szálfát mindegyik majom!"

Ráma parancsszavát vette a sereg főparancsnoka,
és szoros ostromgyűrűt vont a majmokkal a vár körül.

62.

A ráksaszák oroszlánja az álomtól kótyagosan
lépdelt rettentő léptekkel a város pompás útjain.
Ráksasza-hősök ezrével követték a nagy erejűt,
virágesőt hintettek rá a házakról, amerre ment.
A ráksaszák királyának színarany hálóval befont,
napként tündöklő, tág termű palotájához ért hamar.
Belépett bátyja házába Kumbhakarna s kísérete;
mint földrengéskor, úgy ingott léptei alatt a talaj.
A Tízfejű megörvendett, hogy testvére megérkezett;
elébe sietett tüstént, s trónjához ő vezette el.
A trónus vánkosán ülő bátyja lábaihoz hajolt
fejével Kumbhakarna, és megkérdezte: "Mondd, mit tegyek?"
Rávana újra felkelt, és örvendezve ölelte meg.
Testvére ölelésére, illendő üdvözlet után
leült mellé csodás, égi trónusára a ráksasza.
Midőn helyét elfoglalta bátyja mellett a trónuson,
haragtól lángoló szemmel szólította meg Rávanát:
"Mi történt, hogy erőszakkal felébresztettél, Rávana?
Mondd meg, kitől rémültél meg? Ki vágyik a holtak közé?"

Haraggal érkező öccsét, Kumbhakarnát, a Tízfejű
harag-sötét tekintettel így világosította fel:
"Alvásod idejét töltöd hat hónapig, nagy erejű,
s nem tudod szenderedben, hogy Rámától ránk zúdult a vész.
Szövetkezett Szugrívával Dasaratha erős fia,
s az óceánon átkelt, hogy nemzetségünket irtsa ki.
A majmok elpusztították a ráksaszák legjobbjait,
de nem látom, hogy harc közben hullanának a majmok is.
E felénk áradó romlást tartóztasd fel, erős karú!
Azért keltettelek fel, hogy egy szálig pusztítsd őket el!"

65-66.

A ráksasza-mahárádzsa kétségbeeste hallatán
Kumbhakarna felkacagott, s magabiztosan így beszélt:
"Kioltom a sötét lelkű Ráma életét, és vele
kioltom szíved aggályát; élvezd ismét nyugalmadat!
Harcvágytól égve rárontok az ellenségre győztesen,
s a bávatag vezéreknek gyávaságát jóvá teszem."

Megölelte testvérbátyját, megkerülte jobbkéz felől,
tisztelettel fejet hajtott, s indult, hogy kezdje a tusát.
Lovakkal, elefántokkal, dübörgő szekerekkel is
követték kocsihajtók a kocsihajtók legjobbikát.
A várfalon csak átlépett a hegycsúcs-lábú óriás,
és óriási léptekkel indult a csapatok felé.
Miközben szaporán lépdelt, hogy célhoz érjen mielőbb,
fenyegető, baljós jelek villantak fel mindenfelől.
Szamár-szürke viharfelhők villám-ostora csattogott,
a föld alól moraj hangzott, inogtak erdők, tengerek,
tűzparazsat faló szájjal sakál-falka üvöltözött,
tömérdek surrogó szárnyas mind balkéz felől körözött,
dögkeselyű vágódott le a dárdájára hirtelen,
bal szeme rángatózott, és meg- megrándult a bal keze,
tüzes üszök csapott földre, és sistergett félelmesen,
elsötétült a Nap fénye, nyomasztón állt a sűrü lég.
Ám ő szóra se méltatta e vészes tüneményeket,
s ment, mert a Végzet hajtotta a biztos pusztulás felé.
Amint a várfalon túlra lépett az óriási láb,
előtte állt a felhőként gomolygó, nagy majom-sereg.
A rémítő szemű láttán, akit sem Indra, sem Jama
elpusztítani nem bírna, menekült, aki csak tudott.
Hanyatt-homlok futó népét fékezte volna Angada:
"Megállni, visszafordulni, csatázni, ugróléptűek!
A gyáván megfutóknak nincs menedékük a föld szinén!
Folytassátok a küzdelmet! Mért féltitek az életet?
Ha fegyvertelenül, gyáván lopakodtok titkon haza,
feleségetek is megvet, s a gúny rosszabb, mint a halál.
Induláskor vetélkedve fogadkoztatok hencegőn,
s hetvenkedésetekből most mi lett? Meghalt, vagy elinalt?
Dicsőség lesz csatánk bére, ha mi kerekedünk felül;
s ha elesünk, a hősökre vár Indra fényes csarnoka."

Arany-ékszeres Angada buzdítására a futók
vitézhez méltatlan szóval kiáltották feleletül:
"Fertelmes pusztulás vár ránk, ha utolér a ráksasza;
megállásra idő most nincs; futunk, mert kedves életünk."

Fejvesztve menekültek mind a világ tíz tája felé
a rút tekintetű rémség láttára a majom-bikák.
Angada érvelt, buzdított. Végül a biztatás hatott:
rábírta a megállásra a ráncos-képű sereget.
Felgyúlt a harci kedv bennük, visszafordultak a futók,
s új támadásra vártak jelt a fán-lakók vezérei.

67.

Újra nagy kedvvel indultak, halálra szánva testüket,
s szörnyű élet-halál harcra lendültek önfeláldozón.
Fatörzseket csavartak ki a nagy testű erdőlakók,
és sziklákat ragadtak fel, s megrohanták az óriást.
Mint meredek hegyoldalra mászott-ugrott rá sok majom,
és tépte, marta, szaggatta bőszült erővel mindegyik.
Fogát, karmát belévájta a sok belécsimpaszkodó,
csépelte karral, öklözte az ugróléptűek hada.
Markával összemarkolta a ráksasza a majmokat,
és felfalta haragjában, mint kígyókat a keselyű.
Kumbhakarna pokol-mélyű szájában tűnt el sok majom,
s két orrlikán s fülén bújt ki fürge siklással némelyik.
Hússal-vérrel beszennyezte az iszamóssá vált talajt,
s úgy tombolt fel s alá, mint a végromlás tébolyult tüze.
Mint tűzvész nyári hőségben falja a száraz bokrokat,
Kumbhakarna mohón falta seregestül a majmokat.
Pusztító erején megtört a majom-nép lendülete.
Angada látta; szélvészként száguldott, hogy segélyt vigyen.
Eget rázó üvöltéssel egy nagy hegycsúcsot lengetett.
Iramát látva, megtorpant Kumbhakarna kísérete.
Mennykőcsapásként zúdult a szörny fejére a sziklaszál.
A kőszikla csapására a nagy Indra ellenfelét
irtózatos harag lángja öntötte el, mint áradat.
Válin vitézi sarjára vetette bőszülten magát,
s bömbölt, hogy megremegtette a legerősebb majmot is.
Megcsóválva hajította szigonyát Angada felé.
A felé repülő fegyvert a harc útjait ismerő
majom-hős könnyű ugrással kikerülte sértetlenül,
majd felszökkenve, öklével mellen sújtotta ellenét.
Egy pillanatra elkábult a hegynagyságú óriás,
de nemsoká magához tért, elkapta Angada kezét,
s nagy ívben elhajította. Ájultan földre hullt a hős.
Amikor vele így végzett, szigonyát kapta újra fel,
és sújtásra emelt karral Szugrívára rohant vele.
A bölcs majomkirály látta, hogy rá pályázik most a szörny.
Nem várta be, amíg hozzá érkezik; ő is támadott.
Felragadott egy hegycsúcsot, meglengette feje fölött,
és nagy irammal száguldott, szemben fogadni ellenét.
A szörnyeteget meglepte a nemvárt ellentámadás,
és görcsbe ránduló testtel megtorpant a majom előtt.
Foga közt majmokat rágott, majomvér folyt le mellkasán.
A majmok mahárádzsája Kumbhakarnára rárivallt:
"Hadnépemet legyilkoltad, szétszórtad hadsoraimat,
seregemet behabzsoltad, növelted szörnyü híredet.
Elég a közrendű majmok mészárlásából, ráksasza!
Velem szállj szembe, és álld ki e hegycsúcstól a támadást!"

Meglendítette a hatalmas sziklát,
és Kumbharnakára vetette hévvel.
Mellen találta vele Kumbhakarnát;
mennykőcsapásként lecsapott a kőszál.

A széles mellen a tömör, kemény kő
kettőbe mállott puha sárgöröngyként.
Dermedve nézték az ugorva-járók,
örömrivalgással az éji rémek.

Felingerelte az ütés a szörnyet,
a fájdalomtól iszonyút üvöltött.
Nap-csillogású gerelyét ragadta,
s közelgő ellene felé kidobta.

Repült erővel az aranyfogantyús,
hegyes gerely, ámde elébe ugrott
a Szél-isten fia, a levegőben
röptében elkapta, szilánkra törte.

A nagy majom vitéz tettét megcsodálták a fán-lakók,
s győztes csatakiáltással ujjongott az egész sereg.

Haragra gerjedt a homályban-élők
királya, látva, hogy a fegyver eltört.
Letörte Lanká hegye sziklacsúcsát,
s két kézre fogva, a majomra sújtott.

A szörnyű súlyú, iszonyú ütéstől
Szugríva kábulva rogyott a földre.
Az éji rémek hada kárörömmel
rikoltott, látva a vezér elestét.

Győztesen lépett oda Kumbhakarna
porba lesújtott ellenfele mellé,
felkapta, s vitte a hatalmas testet,
mint tomboló szél elefántnyi felhőt.

Vonszolta vergődve, sután vonagló
zsákmányát Lanká fele Kumbhakarna.
Virágeső hullt a fejére házak
ablakaiból, palota-tetőkről.

A rizsszem- és virág-zápor, az illatos vízpermeteg,
s a szellős, széles út hűse felélesztette a vitézt.

Mikor feléledt a vadul szorító
karok bilincsében a foglyul ejtett,
körültekintett a királyi úton,
s tervet kovácsolt a csatához-értő:

"Fogságba ejtett ez a Kumbhakarna;
most mit tehetnék ilyen állapotban?
Azon kell lennem, hogy alattvalóim
üdvére váljék, amit így cselekszem!"

Nekiesett bőszen a szörnyetegnek!
Kemény tíz karma a fülét letépte,
hegyes fogával leharapta orrát,
lábával csíkot a hasán hasított.

Elveszítette a fülét s az orrát,
sebek tátongtak valamennyi tagján,
vérpatak ömlött le a lába szárán;
lecsapta kínjában a földre foglyát.

A földhözvágottra reárohantak
a ráksaszák, és dühösen püfölték.
De mint a labda, levegőbe ugrott,
s Rámánál toppant le a földre tüstént.

Az orrát és fülét vesztett, sebgödrök-fedte óriás
úgy csillogott ön-vérében, mint patakok-csíkozta hegy,
mint villámszalagos felhők gomolya a mennybolt ívén.
De új csatára készült fel a hegynagyságú szörnyeteg.

Vélt martalékát menekedni látva,
haraggal rontott a csatába újra.
Körülnézett fegyver után a rémség,
és óriási buzogányt kapott fel.

Lanká falán át sebesen kilépett,
s ugorva-járók seregébe ugrott.
Úgy falta, nyelte a csatában őket,
mint a világvég elemésztő lángja.

Éhezve húsra, szomjazva a vérre,
száguldott szerte a majom-seregben,
és azt se nézte, ki került elébe:
majomként falta fel a ráksaszákat.

Kettőt, hármat, s akár többet a majmok s ráksaszák közül
fél kézzel összemarkolt és szájába dobta szaporán.
Vértől, velőtől és zsírtól csöpögött szája szöglete,
és közben meg sem érezte a sziklatömbök záporát.
Az erdőlakók Rámához menekültek oltalomért:
"Jaj, Kumbhakarna tombolva felfalja mind a majmokat!"

Felkapta kígyó alakú, nagy íját,
felajzva rajta a kemény, feszes húrt,
vállára fűzte tegezét nyilakkal,
s tusára szállt ki Raghu hősi sarja.

Erős majom-oroszlánok csapatai vették körül
a harcba induló Rámát, és Laksmana ment oldalán.
A síkon messziről látta a véres testű, rőt szemű,
fej-ékes Kumbhakarnát, a ráksaszák legnagyobbikát.
Megcélozta az erdőtűz lángjaként izzó óriást,
és meghúzta erős íját Dasaratha vitéz fia.
A megfeszülő íj hangja felbőszítette ellenét,
s a veszedelmet fitymálva, a zaj irányába rohant.

Ráma nyilának suhogó esőjét
beitta teste, mint a por a záport,
s nagy buzogányát fenyegetve rázva,
futásra késztette a fán-lakókat.

Ekkor a Szélvészt megidézte Ráma,
s nyíllá varázsolta varázsigével.
Tőből leszelte az a nyíl a karját,
s buzogányostul leesett a földre.

Az óriás ráksasza szörnyü karja,
melyet lemetszett az a Fergeteg-nyíl,
a hadseregre lezuhant magasról,
s majom-falkákat lapított laposra.

Mint óriás kard lemetélte hegycsúcs,
meredt a csonkult karú Kumbhakarna.
Félkézzel egy fát kicsavart a földből,
s Rámára rontott iszonyú haraggal.

Mint támadásra felemelt fejű, nagy
kígyó, nyúlt égre keze a fatörzzsel.
Ráma Indra-adományozta nyíllal
levágta ellenfele bal kezét is.

Mint földcsuszamláskor a hegy gerince,
gördült a földre Kumbhakarna karja,
és ott csapkodva, vonagolva görcsben,
fát, medvét, majmot, hegyeket ledöntött.

Két karját vesztve, iszonyún üvöltve
rohant tovább Ráma felé a rémség.
Ráma két félhold-hegyü nyílvesszővel
levágta lábát is a ráksaszának.

A föld megrendült, amikor ledőlt a
két láb, mennydörgés-szerü puffanással.
A döndülés átzúgott vízen, erdőn,
s visszhangzott messze a hegyüregekben.

Levágott karral, lemetélt lábakkal
kúszott tovább Ráma felé a testcsonk,
mint Hold felé a démon-fej az égen,
s üvöltő száját tátotta falásra.

Pokol szádája tüzű, szörnyü torkát
megszórta Ráma sűrű nyíl-özönnel.
Torkára fojtotta a szót a fegyver,
s csak búgott kínjában, eszét veszítve.

Most Ráma a Fény-adó ragyogását,
Brahmá jogarát, a Halál dorongját
s Indra villámát igézte nyilába,
s íjára helyezte a szörnyü vesszőt.

Szél-suhanású, hegyes, ékes tollú,
a déli napfény sugarával égő,
mennykőcsapásként iszonyú ütésű
nyilát a ráksasza nyakára lőtte.

A hegynagyságú, diadémmal ékes,
agyarak szálfa-sorával vicsorgó
fejet úgy szelte le a nyíl ütése,
mint Indra villáma a Vritra-szörnyet.

Az óceánba bezuhant a nagy test,
az óriás ráksasza csonka törzse.
Halat, kígyókat, sok ezernyi szörnyet
összelapított, s a fenékre süllyedt.

68-69, 73.

Amikor Kumbhakarnával végzett Ráma nyílvesszeje,
a Tízfejűnek megvitték a gyászos hírt a ráksaszák:
"Király, testvéred úgy tombolt, mint a testet öltött Halál;
mint a vad Végzet, úgy falta a menekülő majmokat.
Ám Ráma keze súlyától összeroppant diadala.
Csonkult törzse a hullámzó óceán fenekén pihen,
hiányzik füle és orra, véréből vérpatak fakadt,
keze és lába torlaszként zárja el Lanká kapuit,
hegycsúcs-nagy teste eltorzult, mint erdőtűz perzselte fa.
A Raghu-sarj nyilának lett áldozata vitéz öcséd."

Kumbhakarna halálhíre villámként érte Rávanát.
A fájdalomtól elkábult és elzuhant a Tízfejű.
Lassan-lassan magához tért a ráksasza-uralkodó,
s kétségbeesve gyászolta, siratta öccse végzetét:
"Óh, ellenségeid gőgjét letörő, páratlan vitéz!
Jama lakába távoztál, elszakított tőlem a Sors.
Semmi vagyok nálad nélkül, jobb karomat vesztettem el.
Nem féltem istent és démont, míg te álltál oldalamon.
Mi dolgom a királysággal? Mit ér most már Szítá nekem?
Mit várhatok az élettől, ha Kumbhakarna elveszett?
Ha öcsém gyilkosát, Rámát, csatában meg nem gyilkolom,
inkább a halált választom, mint ezt a hitvány életet,
és Jama birodalmába megyek még ma öcsém után,
mert hogyha hűtlenné válok hozzá, tovább nem élhetek."

Így jajveszékelt kínjában a gonosz lelkű Rávana.
Bánatban elmerült atyját megszólította Indradzsit:
"Atyám, középső testvéred, a nagy vitézségű, halott;
ámde erős lelkű férfi nem síránkozik így, király!
Nem vagy-e a Három Világ ura legyőzhetetlenül?
Miért merülsz így bánatba, mint közönséges rendű lény?
Brahmá adott ajándékul dárdát, páncélt, íjat, nyilat,
adott ezer szamár húzta, felhődübörgésű kocsit.
Kardoddal széthasítottál sok istent, démont, szellemet;
öltözz fegyverbe és indulj, sújtsd le a Dasaratha-fit!
Vagy inkább várj, mahárádzsa, hadd induljak csatába én;
kiirtom ellenségedet, mint kígyókat a saskirály."

Rávana megölelte és ékszerekkel halmozta el,
s a harcba elbocsájtotta; közben áldást mondott reá.
Ekkor a nagy fenségű hős nagy harci kocsijára szállt,
és vágtatott a harctérre, ahol még dúlt az ütközet.
Tódult utána vídáman sok nagy erejű ráksasza;
harcvágyban égve, ujjongva lóbáltak íjat és nyilat.
A csatatérre érkezve, az Indrán-győztes hadvezér
leszállt a kocsiról, s készült áldozatot mutatni be.
A ráksaszák köré gyűltek, fellobbantották a tüzet,
s szörnyű varázsigét mormolt az áldozathoz Indradzsit.
Pörkölt rizs-szemeket hintett, füstölőszert s virágokat
az áldozat-nyelő lángba, bőségesen, szabály szerint.
Majd dárdákkal s nyílvesszőkkel táplálta az oltár tüzét,
és egy fekete bakkecskét fojtott meg és dobott reá.
A tűz füst nélkül égett, és lángja magasra felcsapott,
s fényes győzelmet ígértek a biztató előjelek:
a lángnyelv jobb felé hajlott, olvadt aranyként tündökölt,
s elégedett, kegyes kézként nyúlt ki tápláléka után.
A Brahmá-adományozta dárdát ragadta fel a hős,
s varázsigékkel bűvölte láthatatlanná kocsiját.
A zászló- s lobogódíszes kocsik s lovak tömkelege
vágtatva harcba indult, és csatakiáltás harsogott.
Kemény hegyű nyílvesszőkkel, számtalan ékes, csillogó
gerellyel, nyárssal öldösték a majmokat a ráksaszák.
Vérszomjasan buzdította az öldöklőket Indradzsit:
"Rajta, szúrjátok, üssétek, irtsátok ki a majmokat!"

Kivált a sorból, levegőbe tűnt el,
az erdők népe serege fölé szállt,
és a magasból nyilait esőzte,
mint sűrű záport a fekete felleg.

A láthatatlan nyilazó nyilától
átfúrt tagokkal, kilehelve lelkük,
hörögve roskadtak a földre sorra,
mint Indra harcán a hegy-óriások.

Csupán azt látták, hogy a nyíl-eső hull,
de a varázslat köde fedte szörnyet,
az Ég Urának konok ellenségét,
nem látta senki a majom-seregből.

Testüket teletüskézték a lángoló, hegyes nyilak,
mint kifeslő virágkelyhet a sárga porzók szálai.
Soknak, míg felfelé nézett, a szemébe csapott a nyíl,
és egymásba kapaszkodva, tapogatózva buktak el.
Hanumánt, aztán Szugrívát, Angadát, Gandhamádanát,
Szusénát, Végadarsint és az erős Dzsámbavánt velük
sorra bénává sebzette a gonosz ráksasza-vezér,
varázsigékkel megbűvölt dárdáival, nyilaival.

Elhulltak sorra a majom-vezérek
mennykőcsapásként zuhogó nyilától.
Most Laksmanát és Rámát vette célba
aranyfonálként suhanó nyilakkal.

Mint nyári zápor kopogó esőjét
rázta testéről le a hős királyfi
a sok hulló nyíl buzogány-ütését.
Fürkészve nézett a magasba, s így szólt:

Laksmana, látod, ez a szörnyű démon
varázserővel jön az ütközetbe.
Megsemmisült hadseregünk a harcban,
s minket szorongat ez a nyíl-eső most.

Az Alkotótól szigorú vezeklés
jutalmaként nyerte varázshatalmát:
nem látja ember szeme, rejtve támad;
hogyan győzhetnénk le a láthatatlant?

Az Önmagát Létrehozó, Magasztos
Brahmá kegyét el ne vitassa senki!
Alázattal vessük alá magunkat
e nyíl-özönnek, a varázserőnek.

Esőfüggönyként zuhogó nyilával
borítson el most ez a démon-Indra!
Látod, a majmok hadi népe úgyis
fényét veszítve, szomorún kiritkult.

Ha látja, hogy mi is a földre hulltunk,
harcunk feladva, haragot feledve,
Lankába megtér, hogy a hírt jelentse,
mámorban úszva, diadalra büszkén."

Mint sűrű háló, zuhogott a sok nyíl,
a két királyfit beborítva sebbel.
A földre rogytak, erejük veszítve.
Ujjongott, ezt látva, a Láthatatlan.

Midőn a majmok seregét leverte,
s legyőzte Rámát, vele Laksmanát is,
eltávozott rögtön a harcmezőről,
Rávana várába sietve indult.

Nagy üdvrivalgás közepette gőggel
beszámolt atyjának a győzelemről.

74.

Midőn a két hős is a földre roskadt
Szugríva, Níla és Angada mellé,
s eszméletét vesztve hevert a porban,
a megmaradt had a reményt feladta.

A nagy tudású, okosan beszélő
Vibhísana látta, hogy a majom-had
kétségbeesve menekülni készül,
s bölcs szóval biztatta a csüggedőket:

"Ne féljetek! Nincs ok a csüggedésre!
Elkábult, nem halt meg a két királyfi.
Önként engedtek a nagy Alkotónak,
alávetették magukat nyilának."

Ezt hallva, Hanumán hódolt a nagy Brahmá-fegyver előtt,
amellyel Indradzsit győzött, s a fán-lakókhoz így beszélt:
"Minden megsebesült majmot, akiben élet-szikra van,
meg kell próbálni életre kelteni e dúlt harcmezőn!"

Ekkor a Szél vitéz sarja és a legbölcsebb ráksasza
az éjben fáklya fényénél végigjárta a harcteret.
Mint hamvadó zsarátnokra, találtak az agg Dzsámbaván
nyilakkal tűzdelt testére; kialvóban volt élete.
A haldokló mellé lépett, és kérdezte Vibhísana:
"Hagytak még életet benned a nyílvesszők, nemes vitéz?"

Vibhísana szavát hallva, a medve-nép vitéz ura
a fájdalomtól megcsukló, elhaló hangon így felelt:
"Rád ismerek a hangodról, bölcs ráksasza-fejedelem,
de már szememre ködfátyolt borított a nyilak sebe.
Mondd, életben van Hanumán, majomvezérek tigrise?"

Agg Dzsámbaván kérdésére Vibhísana így válaszolt:
"Miért a Szél fiát kérded, és nem Rámát és Laksmanát?
Sem rájuk, sem Szugrívára, sem Angada királyfira
nincs olyan gondod, élnek-e, mint Hanumánra, bölcs vezér?"

Vibhísana beszédére a medvék ura így felelt:
"Hallgasd meg, ráksaszák bölcse, miért kérdeztem Hanumánt.
Ha ez a hős életben van, a halott sereg sem halott;
ha kilehelte lelkét, mind meghaltunk elevenen is.
Tudd meg: ha él a Szél-isten vihar-erejű gyermeke,
hatalmában a Tűz párja, élet-reményünk megmarad."

A fekvő Dzsámbaván mellé odalépett a Szél fia,
és tisztelettel érintve lábát, köszöntötte a hőst.
A sebesült testű vezér Hanumán hangja hallatán
úgy érezte, hogy testébe az élet visszaköltözött.
A medvék ura Hanumánt üdvös tanáccsal látta el:
"Kelj útra, Hanumán, mentsd meg az erdőlakók életét!
Indulj páratlan útra fent, fent a nagy óceán fölött!
Szállj a hegyek királyához, Himálajához, Szél fia!
Meglátod az arany csúcsú, égbe meredő Risabhát,
és mellette a Kailásza mennyet-támasztó bérceit,
s középen a kettő között a sziporkázó, csillogó,
minden varázsfűvel dúsan benőtt, fényes Gyógyfű-hegyet.
A hegytetőn találsz majd négy, messzire látszó, villogó,
a tíz égtájra tündöklő fényt árasztó varázsfüvet:
a Holtakat-feltámasztót, a Nyílvessző-kifordítót,
a Sebeket-beforrasztót, Élet-színét-visszaadót.
Szakítsd le mind a négyet, és térj vissza gyorsan, Hanumán,
serkentsd a fűvel életre a majmokat, Szél gyermeke!"

Az agg vezér tanácsára Hanumán minden erejét
tüstént magába gyűjtötte, mint tenger a szél rohamát.
A hegy csúcsára felszökkent, s amint megállt a hegytetőn,
mint másik, magasabb hegycsúcs magasodott nagy termete.
Az Óceán előtt hódolt, hogy ügyéhez kegyes legyen,
s páratlan tettre készült fel a Rámáért buzgólkodó.
Felszökött a Nap útjáig, s fáradhatatlanul haladt
célja felé, oly szédítő irammal, mint atyja, a Szél.
Agg Dzsámbaván tanítását eszében tartva, nemsoká
felismerte a két csúcsot a fenséges Himálaján,
s leszállt a vízesésektől zúgó, barlanggal zegzugos,
számtalan bővizű forrást fakasztó, erdőkkel benőtt,
felhő-fehér jégcsúcsokkal magasló, páratlan hegyen.
Bejárta keresztül-kasul a rejtélyes Gyógyfű-hegyet,
ezer meg ezer mérföldet tett meg rajta mindenfelé,
ámde a keresésükre induló Hanumán elől
mind elbújtak a hegységen a hathatós varázsfüvek.

Egy szál füvet sem sikerült a hősnek
találni. Ekkor iszonyút üvöltött,
szeme a dühtől vörösen parázslott,
és rákiáltott a hegyóriásra:

"Kemény sziveddel mi jutott eszedbe?
Részvétlenül nézed a Ráma sorsát?
Megszégyenülsz most karom erejétől:
csúcsod letépem, te hegyek királya!"

A hegy gerincét, sok ezernyi fával,
arannyal, érccel, kimagasló bérccel,
vaddal, madárral keze megragadta,
és felszakította csodás erővel.

Amint letörte, levegőbe ugrott,
megrázkódtatva az eget s a földet,
s száguldott, mint a keselyűk királya.
Dicséretét zengte sok égi dalnok.

Felharsant láttára az üdvrivalgás
a hadseregben, s viszonozta ő is.
A mesze zúgó, diadalmi hangra
az éjben-járók hada visszabömbölt.

Terhével ekkor Hanumán leugrott
a majom-tábor közepén a hegyre,
s illőn köszöntve a parancsadókat,
Vibhísanához ölelésre járult.

A sok varázsfű csoda-illatától
tüstént kigyógyult a nyilak sebéből
a két királyfi, s a majom-vezérek
talpra ugrottak megelevenedve.

Hogy ez megtörtént, Hanumán, a bátor,
fogta a Gyógyfű-hegyet, újra vitte,
helyére rakta a Himálajában,
majd visszatért Ráma hadához ismét.

75.

Ekkor a nagy vitézségű Szugríva, a majomkirály,
haszonra vezető szóval parancsot adva, így beszélt:
"Vigyáznunk kell, hogy testvére, Kumbhakarna veszte miatt
őrjöngve, ki ne tölthesse rajtunk bosszúját Rávana.
Valamennyi sebes léptű, ugrálva járó fán-lakó
támadjon tüstént Lankára, és vigyen tüzes üszköket!"

Mikor a Fény-adó eltűnt, s felváltotta az éjszaka,
kezükben tüzes üszkökkel rohamra indult a sereg.
A vak sötétben hömpölygő, félelmetes tűz-áradat
közeledtére rémülten menekült minden kapuőr.
A várkapukra, utcákra, házak magas tetőire,
nagy palotákra víg kedvvel tüzet vetett a sok majom.
A vadul tomboló tűzvész házak ezreit falta fel.
A föld színére roskadtak a hegynagyságú paloták.
Itt a legdrágább szantálfa és legnemesebb áloe,
korall, gyémánt és gyöngy égett, és sziporkázó drágakő,
ott könnyű lenvászon lángolt és pompás selyem díszruhák,
gyapjúszövet parázslott, és olvadtak arany ékszerek,
hímzett lótakarók égtek és hámok, nyergek, ostorok,
elefántok nyak-díszei, remekbe faragott kocsik,
a katonák pajzsai és a harci mének vértjei,
kard, íj, nyíl, ideg és puzdra, buzogány, lándzsa és gerely.
Mámorból ébredők, sűrű bortól tántorgó léptüek,
kényelmes nyoszolyájukban kedvesük mellett pihenők,
gyermekeiket hurcolva, sikoltozva menekülők
ezreit falta fel a tűz, és harapózott mind tovább.
A béklyójukat eltépő elefántok és paripák
úgy kavarogtak Lankában, mint óceánban a halak.
Az égő Lanká fényében a tenger vize villogott
a tükröződő lángoktól, mintha vér ömlött volna rá.
Most Ráma is felajzotta erős íján az ideget;
a pendülő húr hangjától megrettentek a ráksaszák.
Szilánkokká forgácsolták az íjról röppenő nyilak
a Kailásza-csúcs nagyságú, kemény, tömör városkaput.
Ráma nyilai láttára a ráksaszák vezérei
kapkodva, fejüket vesztve övezték harcra magukat.

81.

Indradzsit látta, hogy hullnak rakásra mind a ráksaszák,
s haragtól vérvörös szemmel csatába rontott a vitéz.
Amikor megpillantotta Rámát s mellette Laksmanát,
káprázatot támasztott, hogy megtörhesse erejüket.
Kocsijára varázsolta Szítá hasonmását a gaz,
s meggyilkolását mímelve, a majmok fele hajtatott.
Közeledtére felpattant harcra készen a hadsereg,
s gyilkos haraggal sziklákat szorított mindegyik majom.
A Szél fia haladt élen, mint vezérelefántbika,
szörnyű ütésű hegycsúcsot tartott feje fölött keze.
A majom-csapatok láttán a tomboló, vad ráksasza
kardot rántott, s az ál-Szítá hajába markolt bal keze.
A majmok szemeláttára verni kezdte az alakot,
s az odavarázsolt képmás sikoltozott: "Ráma, segíts!"
Miközben Szítá képmása segítségért kiáltozott,
éles pengéjű kardjával rásújtott Indradzsit keze.
A kardcsapásra vállától derékig szelt testtel zuhant
a földre a csodás arcú, karcsú derekú nőszemély.
A gyilkos tett után gúnnyal szólt Hanumánhoz Indradzsit:
"Nézd, hogy kettéhasítottam kardommal Ráma kedvesét!
Hiába jöttetek, meghalt a Vidéha-királyleány."

Irtózatos harag fogta el e szóra a majmokat.
Fatörzseket és sziklákat lóbált kezében mindegyik,
és bömbölve vetették rá a ráksaszákra magukat
Hanumán vezetésével, véres bosszúra szomjasan.

83-90.

A dúló csatazaj hangja Ráma füléig eljutott.
A harsogó zsivajt hallva, megkérte Dzsámbaván vezért:
"Hallod, barátom? Úgy sejtem, nehéz tusát vív Hanumán,
mert fegyvercsattogást hallok, tomboló, kusza harci zajt.
Indulj, vigyél erősítést saját népedből sebesen
a viaskodó majmoknak segítségül, medvék ura!"
"Úgy lesz" felelt a bölcs medve. Magához vette népeit,
s indult, ahol a zaj hangzott, a nyugati kapu felé.
Ám itt szembe találkoztak Hanumánnal a csapatok;
ziháló, harcát megharcolt serege ballagott nyomán.
A nagy felhőként hömpölygő, harcra kelt medve-csapatot
Hanumán megállította, s csüggedten visszatért velük.
Rámához sietett tüstént a nagy dicsőségű vitéz
a hadsereggel, és búsan tudatta a történteket:
"Gyümölcstelen maradt harcunk. Szemünk láttára ölte meg
a síró, zokogó Szítát Rávana fia, Indradzsit."

A szörnyű hírre elkábult Ráma, s a földön elzuhant,
mint szálfa, melynek éles bárd elmetszette a gyökerét.
A majmok mind felugrottak, mikor a hős a földre hullt;
köré gyűltek, s iparkodtak eszméletre téríteni.
Lótusztól, vízirózsától illatozó, hűs, friss vizet
hintettek rá, akár kínja tüzét akarnák oltani.
Bátyját együttérző szívvel zárta karjába Laksmana,
és nyugtató, szelíd szóval vigasztalta a szenvedőt.
Miközben így élesztgette Rámát testvéri szeretet,
hadrendbe állított néppel megérkezett Vibhísana.
Ahogy a sorscsapás-sújtott Ráma felé közeledett,
könnyfátyolos szemű majmok gyászát látta köröskörül,
s a Raghu-nemzetség díszét, a legvitézebb bajnokot,
a földön fekve, ájultan találta öccse karja közt.
A kábult, fájdalom-gyötrött Ráma láttán Vibhísana
döbbenten, elszorult szívvel kérdezte: "Mi történt? Mi ez?"
Vibhísanára felnézett a hallgató majmok között
Laksmana, s könnyező szemmel tudatta a végső csapást:
"Megölte Indradzsit Szítát. Amikor ezt a szörnyü hírt
meghozta Hanumán, Ráma leroskadt eszméletlenül."

De a bölcs ráksasza-vezér a hírnek nem adott hitelt,
és biztatólag nyugtatta a kábultan fekvő vitézt:
"Népek ura, amit búsan hozott tudtodra Hanumán,
az éppoly képtelenség, mint kiszárítni az óceánt.
Ismerem a gonosz lelkű Rávana indulatait:
Szítá meggyilkolására nem vetemedik, légy nyugodt.
Majmok elámítására eszelte ki e cselfogást.
Hidd el nekem: káprázat volt csupán ez a Szítá-alak."

Hallotta Ráma, mit mondott a legbölcsebbik ráksasza,
de fájdalom-marcangolta esze nem fogta fel a szót.
Majd nyugalmat erőltetve magára, kérdve-kérve szólt:
"Vibhísana, amit mondtál, újra hallani akarom;
ráksaszák mahárádzsája, ismételd meg beszédedet!"

Bölcs Vibhísana készséggel elismételte szavait.
Amint Ráma megértette, hogy rút varázslat csalta meg,
haragra gerjedt, s megkérte a lankadatlan Laksmanát:
"Laksmana, vedd magad mellé mind egy szálig a majmokat,
és öld meg a varázslattal fondorkodó gonosztevőt!
A varázstudományokban járatos, bölcs Vibhísana
egész kíséretével majd hátad mögött fog állani."

Szavaira igent mondott Laksmana és Vibhísana,
s legerősebb, kemény íját markolta meg a harc-tudó.
Íjjal, nyíllal, vérttel, karddal harcra övezte fel magát,
Ráma lábát érintette, majd szaporán csatába szállt.
Kíséretével szorosan nyomán haladt Vibhísana,
utána Hanumán ment, és sok-sok ezernyi fán-lakó.
Gyorsan haladt, hosszú utat tett meg sebesen a sereg,
s távolról megpillantották a ráksaszák csatasorát.
Helyhez-időhöz mért szóval buzdította Vibhísana
a ráksaszák legyőzését elszántan kívánó hadat:
"A ráksaszák királyának utolsó reménysége ő,
s ez az egyetlen serege; mire vártok, erdőlakók?
Ha elesik a harc csúcsán ez a vérszomjas Indradzsit,
Rávana magára marad, egész hadereje halott.
Mivel ő is atyám sarja, nekem megölnöm nem szabad,
másként részvétet elvetve, Rámáért végeznék vele.
Ha meg kellene támadnom, könny fátyolozná szememet;
az erős karú Laksmana fogja elvenni életét.
Ti tömörüljetek, majmok, és szolgáira törjetek!"

Fellelkesült a buzdító beszédre a majomsereg.
Mind farkukat lobogtatták a vitéz ugróléptűek,
és rikogattak sok hangon, vakogtak, makogtak vígan,
mint a pávák rikoltoznak, ha jön az üdítő eső.
Kavargó, kusza harc indult majmok és ráksaszák között,
dörgő robajú, mint egykor az isten- és démon-csata.
Karommal és foggal tépték, marcangolták a szörnyeket,
azok nyárssal, szekercével csépelték ellenségüket.
A Rávana-fi s Laksmana, a két, csatára kész vitéz,
pusztító nyíl-özönt lőtt és egymás elvesztésére tört.
Sem nyílvessző kihúzása, sem íjhúrt meghúzó marok,
sem visszapattanó íj, sem az íjat markoló ököl,
sem célba surranó vessző nem volt a szemnek látható,
olyan fürgén röpítették vesszőiket a harcosok.
A küzdők nagy sebességgel suhanó nyílvesszőitől
rés nem maradt az égbolton, sötétség borította el.
A ráksaszák vezérének négy aranysallangos lovát
négy tűhegyes nyílvesszővel leterítette Laksmana.
Majd karikába görbített íjára mennykő-erejű,
aranysárga, erős tollú, éles nyílvesszőt helyezett,
s a kocsihajtó testétől elválasztotta a fejét.
A ráksaszák oroszlánja lovai elvesztésekor
a földre ugrott, s még jobban elöntötte a gyűlölet.
Eközben egymást gúnyolták a majmok és a ráksaszák,
uruk körül szaladgáltak, figyelték a párviadalt.
Az éjszakában járó nép vezére ekkor így beszélt
hadaihoz, s azok vígan, ujjongva fogadták szavát:
"Az éj sűrű sötétsége szállt a tájra mindenfelé;
ködében meg sem ismerszik, ki az ellen, ki a saját.
Folytassátok a harcot, hogy lekössétek a majmokat,
amíg újabb kocsit szerzek, és azzal visszafordulok."

Így beszélt, hogy megtévessze a fán-lakókat Indradzsit,
s Lankába kocsiért indult az ellenség-ölő vitéz.
Ott felszereltetett újabb, aranyveretes nagy kocsit,
megrakta dárdával-karddal, gyors lovakat fogott bele.
Megragadta a gyeplőt egy mesterségben mester kocsis,
s felszállt a nagy fényességű, győzhetetlen Rávana-fi.
Harckocsiját körülvették a ráksaszák legfőbbjei,
s kihajtatott a városból, mert űzte-vonta végzete.
Erőtől, harcvágytól duzzadt a visszatérő Indradzsit,
és vad irammal száguldott kocsiján Laksmana felé.
Mikor ismét kocsin látta ellenét Szumitrá fia,
e nemvárt fürgeség láttán erős csodálat fogta el.
Borzalmas, hajmeresztő harc kezdődött kettejük között.
Az éjszakában-járók és a fán-lakók viadalát
megcsodálni köréjük gyűlt a légi szellemek hada.
Az ősök, égi szent bölcsek, tündérek, kígyó-démonok
a Százerejű Indrával élükön védték Laksmanát.
Ekkor Laksmana íjára helyezte legszörnyűbb nyilát,
célt-nem-tévesztőt, lánghegyűt, Indradzsitra halált hozót,
elkerülhetetlent, dúlót, kivédhetetlen erejűt,
kígyóméreg-harapásút, isteneket is rémítőt,
amellyel ősi, nagy harcban, az istenek s a démonok
tusájában Indra felség verte le a démonokat.
Ezt a csodás Indra-fegyvert fogta most Szumitrá fia,
s csodás íjára helyezve, nagy igékkel ráolvasott:
"Amint igaz az, hogy Ráma igaz lelkű, igaz szavú,
csatában meg nem hátráló, úgy öld meg Rávana fiát!"

E szókkal füléig húzta az egyenes röptű nyilat,
s ellenfelét megcélozva, kilőtte Indradzsit felé.
Fülbevalókkal ékített, sisakkal borított fejét
leszakította törzséről. A földre gördült le a fej.
Feje után holtan dőlt le a porondra a csonka test;
kezében íja összetört, mellén a vértje szétrepedt.
Üdvrivalgásban törtek ki a majmok és Vibhísana,
s mint egykor Vritra vesztének, megörvendtek az istenek.
Bukását látva, serege futott a tíz égtáj felé,
győzelem-mámoros majmok öldöklő csapata előtt.
Üldözőik elől futva, eldobálták fegyverüket,
és menekültek észtvesztve Lanká várkapui felé.
Elérte némelyik Lankát, sarkában üldözőivel,
a tengerbe szorult sok más, sok a hegyekbe menekült.
Miközben Indradzsit teste holtan hevert a harcmezőn,
sok ezer katonájából egyetlen egy sem volt sehol.

92-108.

Hallva a vereség hírét, Rávana tanácsosai
jelentették királyuknak azonnal a hallottakat:
"Urunk, megölte párharcban fiadat Szumitrá fia
Vibhísana segélyével az egész had szeme előtt."

Az iszonyú, szivet-tépő halálhírre a ráksasza
eszméletét veszítette, és kábultan hevert soká.
Mikor végre magához tért az éjben-kószálók ura,
el-elfúló panasz-szóban tört ki keserves bánata:
"Jaj, ráksaszák oroszlánja, jaj, nagy dicsőségű fiam!
Győztes voltál magán Indrán, s egy halandó leverhetett!
Nyílvesszőid megfékeznék a Halált és a Végzetet,
a Himálaját átfúrnák, s erőt vett rajtad Laksmana!
Immár nyugodtan alhatnak az égi szentek, istenek,
a szellemek, világőrök: Indradzsittól nincs több veszély.
Fiammal megkevesbedve, ez a teljes Három Világ,
a Föld, hegyekkel, erdőkkel, számomra puszta űr maradt."

Ekkor a végtelen gyászban vergődő, bánatos király
trónjára ült tróntermében, s mint sebzett oroszlán, nyögött.
Fia halálán gyötrődve, hadserege vezéreit
könyörgőn összetett kézzel kérlelte az uralkodó:
"Induljatok minden lóval, elefánttal mindannyian,
minden gyors paripák vonta harcszekérrel induljatok!
Vegyétek mind körül Rámát, hogy ne menthesse életét!
Nyílzáport rá, mint víz-záport a víz-árasztó fellegek!
Magam is veletek tartok, és cafatokra szaggatom
testét hegyes nyílvesszőkkel életet-oltó, nagy csatán."

Királyuk utasítását megfogadták a ráksaszák,
s hullámzó csatasorban mind kirontottak gyors kocsikon.
Gyors paripáit hajszolva Rávana is kivágtatott
azon a kapun át, melynél Rámát tudta, és Laksmanát.
Őrjöngve rájuk támadt, és arany-díszes nyilaival
véres mészárlást vitt végbe a majmok és medvék között.
Tömérdek ráncosképűnek fejét szelte le Rávana,
tömérdek szívet átszúrt és kiszúrt tömérdek sok szemet.
Mikor a majmok elhulltát észlelte Raghu magzata,
hogy Rávanát megállítsa, harcrakészen elébe állt.
Megragadta, felajzotta, megfeszítette kézívét,
a pattanót, a pendülőt, a földet is kettészelőt,
és rettentő nyílzáporral árasztotta el ellenét.
Rávana, kocsiján állva, most Ráma felé vágtatott,
mint a Nap-felfaló démon az égi Fény-adó felé.
Kocsijáról úgy paskolta villámsebes nyilaival,
mint záporukkal kősziklát a villám-szóró fellegek.
"Rávana kocsiról harcol, Ráma gyalog a földön áll,
a küzdelem egyenlőtlen!" - mondták szellemek, istenek.
E figyelmeztető szóra a mennylakók dicső ura,
a magasságos Indra úr kocsihajtóját küldte le:
"Mátali, sebesen szállj le a földre az én kocsimon;
az ég üdvéért ültesd fel a gyalogszerrel harcolót!"

Az égiek királyának parancsát véve, Mátali
befogta a fakókat a kocsiba pillanat alatt,
s amint a nagy fenségű úr óhajtotta, kocsira szállt,
és az égből alászállva, repült gyorsan Ráma felé.
Kezében ösztökéjével megállt a Raghu-sarj előtt
Mátali, és köszöntötte összetett kézzel a vitézt:
"Ráma, ezt a kocsit küldi tenéked az Ezerszemű,
hogy győzelemre szállj fel rá, és verd le ellenfeledet!
Itt van tűzfényű mellvértje, itt van folttalan gerelye,
itt van az íja, itt vannak napsugár-fényű nyilai.
Jőjj, és e kocsin harcolva öld meg Rávana ráksaszát;
én leszek kocsihajtód, mint Indrának a démon-tusán."

Viszonozta köszöntését és körbejárta a kocsit
Ráma, főhajtva, és felszállt, mint mennyboltra a Fény Ura.
Hajmeresztő, csodás párbaj lángolt fel a két nagy kocsin
az erős karú Ráma és a ráksasza-király között.
Szellem-nyilakkal védte ki Rávana szellem-nyilait,
isten-nyilakkal védte ki Rávana isten-nyilait.
Szörnyű haragra gerjedt az éjszakában-járók ura,
s a leghatalmasabb, rémes ráksasza-nyilat lőtte ki.
Elröppentek az íjról az arannyal futtatott nyilak,
s halálos mérgű kígyókká válva, szálltak Ráma felé,
füstöt okádva és lángot tátott, parázsló szájukon.
A harcmező fölött szálló hüllő-had ellen pajzs gyanánt
Ráma íjára helyezte a Keselyűkirály nyilát.
Aranytollú, lángnyelv-fényű, surrogva szálló nyilai
arany keselyűkké váltak, úgy csaptak a kígyókra le.
Valamennyi sebes röptű, kígyó-testű, mérges nyilat
felfalták keselyű-testű, varázserejű nyilai.
Rávana bősz üvöltéssel nehéz dárdáját kapta fel,
megcsóválta, és így szórta fenyegetőző átkait:
"Öcséd-támogatott Ráma! Haragomnak tüzét viszi
e villám-erejű dárda, s kioltja hitvány életed!
Elesett ráksaszák mellé fektetlek le hamarosan
a harcmező porondjára, harcban megtörve dölyfödet."
Az óriási, félelmes süvöltéssel közeledő
dárdára Ráma villámgyors nyilak özönét lőtte ki.
Ám megfeszített íjáról kiröppenő, gyors vesszeit
a dárda porrá égette, mint erdőtűz a madarat.
Nyilai elhamvasztása felbőszítette a vitézt,
és a nagy Indra küldötte isten-gerelyt ragadta fel.
A gerely elröpült, és a ráksasza-dárdára zuhant;
a szörnyű dárda kettétört, és fényét vesztve, földre hullt.
Ekkor a Raghu-nemzetség éke, Dasaratha fia,
éles hegyű, kígyóméreg tüzű nyílvesszőt vett elő,
s leszelte vele Rávana fülbevalós, büszke fejét.
Ám ugyanolyan másik fej jelent meg a leszelt helyén.
A gyors kezű, gyorsan döntő, gyorsan cselekvő Raghu-sarj
újabb nyíllal lemetszette a kinőtt második fejet.
Alig végzett a másikkal, helyére nőtt a harmadik.
Villámsebes, hegyes nyíllal levágta ezt a fejet is.
Százszor vágta le sorjában az újra növő fejeket,
de Rávanából ekkor sem fogyott el az élet-erő.
Mátali figyelmeztette a hasztalanul fáradót:
"Miért bajlódsz a fejjel, hős, ha látod, hogy nem bírsz vele?
A Teremtő nyilát lődd rá! Csupán az pusztíthatja el.
Az istenek-jövendőlte végzet perce elérkezett."

Segítője tanácsára elővette a Raghu-sarj
azt a sziszegő kígyóhoz hasonlatos, izzó nyilat,
melyet egykor Agasztjától, a szent remetétől kapott.
Valaha Indra részére alkotta Brahmá a nyilat,
hogy hatalma alá hajtsa a Három Világot vele.
A Szél volt a nagy nyíl tolla, hegye a Nap volt és a Tűz,
teste az Ég volt, és súlyát a Méru hegye adta meg.
A nagy nyílra a hős Ráma bűvigékkel ráolvasott,
és a Védák-előírta módon íjára tette fel.
Amikor az a páratlan nyíl a Ráma íjához ért,
megrezzent minden élőlény, mélyéig megrendült a föld.
Ívbe görbítve kézíját, teljes erővel lőtte ki
Ráma a szörnyű nyílvesszőt, a tagokat-megszaggatót.
A villám-erejű kézből villámsebesen kirepült,
s Rávanára csapott, mint a Végzet, kivédhetetlenül.
Az eltéríthetetlen nyíl mellén érte a ráksaszát,
s halált-hozó döfésével átfúrta a gonosz szivét.
A halálra sebzett szörnynek kezéből egyszerre kihullt
íja és nyila, s elhagyta lehellete és élete.
A fényét s életét vesztett test súlyos eséssel zuhant
a földre kocsijáról, mint villám-sújtotta démonok.
Földrezuhanta láttán az életben maradt ráksaszák
tébolyultan futottak szét vezér nélkül mindenfelé,
míg a majmok fatörzsekkel sulykolták a futók hadát.
Nyomorultul szétszóródva, jajgatva, gyámoltalanul,
nyomukban üldözőikkel menekültek Lanká felé.
A majmok Ráma győzelmét és Rávana gyalázatát
harsogták vígan, ujjongva, a diadaltól ittasan.
A levegőben megdöndült az égi dob édes szava,
és égi illatot hordó, hűsítő szél lengedezett.
Hang zendült fel a mennybolton, dícsérő ének hangja szólt:
"Jól van, jól van!" magasztalták Rámát magasztos istenek.

109-111.

Halálos harcban elhullott bátyja mellett Vibhísanát
a fájdalom elöntötte, s jajszóban tört ki bánata:
"Vitéz, okos, nagy hírű hős, teendőidet ismerő,
most drága nyoszolyák helyett leroskadva porban heversz,
ékszerrel ékes karodat széttárva mozdulatlanul.
Fejedről drágakő-díszes fejéked messze elgurult.
Amit régen megmondottam, látod, most bekövetkezett,
mert elvakult, mohó vágyban nem fogadtad tanácsomat.
Lehullt a Nap az égboltról, a hűs Hold elhomályosult,
kihamvadott a tűz lángja, megbénult minden hősi tett."

Szelíden csillapította Ráma szava a gyászolót:
"A harcosok törvényének engedve halt meg; ne sirasd!
Csatában remegett tőle Indra és a Három Világ,
ám ideje lejártával távozni kellett neki is.
Harcokban szüntelen győztes hőst még sohasem szült a Föld:
most ő ejti el ellenét, most ellenétől esik el.
Fontold meg ezt, és gyötrelmed csillapítsd; elég volt a gyász!
Csupán egyre legyen gondod: végső teendő vár reád."

Erőt vett bánatán, s indult törvény-tudón Vibhísana,
hogy az utolsó szertartást bátyjáért ő végezze el.
Visszatért újra Lankába a legbölcsebbik ráksasza,
és bemutatta nagy gonddal Rávana tűz-áldozatát.
Illatos áloé-fából gyújtották az oltár tüzét,
nemes szantálfát, sokféle füstölőszert raktak reá,
korallt, drágakövet, gyöngyöt szórtak fölé bőségesen.
Aranyos gyaloghintóra fektették fel a lenruhás
ráksasza-király holttestét könny-áztatott arcú papok,
majd a tarka virágokkal és zászlókkal pompázatos
gyaloghintót a vállukra emelték, s míg a zene szólt,
és dalnokok magasztalták az elhúnyt király tetteit,
a menet Dél felé indult. Vibhísana haladt elől.
Zokogva a nyomában ment a hárem minden asszonya;
siettek, bár a bánattól rogyadoztak lépéseik.
Egy téres helyen állott meg a Rávanát vivő menet,
s a kezükben hozott szantál- és usíra-hasábokat
máglyába rakták bánkódva, gazella-bőrrel fedve be.
Délkeletre a máglyától oltárt emeltek, és tüzén
az ősöknek mutattak be páratlan dús áldozatot,
majd Vibhísana gyújtotta meg a máglyát a test alatt.
Fürdéssel megtisztultak mind, és szézámmal kevert vizet
öntöttek hagyomány szerint, halotti áldozat gyanánt.
Vibhísana vigasztalta a zokogó özvegyeket:
"Térjetek vissza Lankába!" - s hazatértek az asszonyok.
A szertartást bevégezve, s hazaküldve a háremet,
Rámához sietett ismét, és főt hajtott Vibhísana.
Ráma, és vele Szugríva, Laksmana s az egész sereg
Rávana vesztén ujjongott, mint Indra Vritra démonén.

112.

Ráma az Indra-küldötte, tűz-ragyogású, nagy kocsit
visszaküldte, és búcsút vett tisztelettel Mátalitól.
Az istenek királyának kocsihajtója, Mátali,
Rámától elköszönt, felszállt, és felrepült az ég felé.
Most megölelte Szugrívát s Laksmanát Ráma boldogan,
s hódoló majom-sorfal közt indultak a tábor felé.
A táborba megérkezve, Ráma megkérte Laksmanát:
"Kend fel Vibhísanát Lanká fejedelmévé, kedvesem;
megérdemli a hűségért, amellyel sok jót tett nekünk."

A vitéz lelkű Raghu-sarj szavára Szumitrá fia
nagy örömmel felelt: "Úgy lesz!" - s arany korsót hozott elő,
gyorslábú fákon-ugrálók kezébe adta az edényt,
s meghagyta, hogy a tengerből merítsenek belé vizet.
A gondolat-sebes majmok vízért indultak szaporán,
s egyhamar visszaérkeztek, hozták a friss tengervizet.
Fényes trónusra ültette most Laksmana Vibhísanát,
fogta a színarany korsót, és felkente a ráksaszát
Lanká mahárádzsájává az összes ráksaszák előtt.
Vibhísanát trónon látva Lanká felkent királyaként,
végtelenül megörvendett a két hős lelkű Raghu-sarj.
Összetett kézzel ott állott a hegynagyságú Hanumán,
főt hajtva illendőn. Ráma hozzá intézte most szavát:
"Vibhísana királyt kérd meg, hogy bocsásson be, kedvesem.
Keresd fel Szítát Lankában, és mondj neki üdvözletet.
Add hírül a királynénak, hogy jól vannak szerettei,
s beszéld el, bölcs beszédű, hogy Rávana harcban elesett."
Ráma utasítására Hanumán, a Szél gyors fia,
Lankába ment. Alázattal köszöntötték a ráksaszák.
Lankában engedelmet kért Vibhísanától Hanumán,
majd engedelmét elnyerve, a lugasba iparkodott.
Egy fa tövében állt Szítá, csüggedten, ápolatlanul;
rút ráksaszík övezték, mint szörny-sanyargatta csillagot.
Meghajolva köszöntötte, tisztelettel lépett elé.
Szítá hallgatagon nézte, hogy ki közeledik felé,
majd közelről felismerte Hanumánt, s megörült neki.
Szítá derült arcát látva, az ugráló-nép tigrise
Ráma üzenetét híven megismételte szó szerint:
"Vidéha-királylány, tudd meg, hogy jól vannak szeretteid.
Üdvöt kíván neked férjed, aki legyőzte a gonoszt.
A majmok segedelmével, Vibhísanával oldalán,
öccse támogatásával megölte a gaz Rávanát.
Ne bántson többé, hogy az ő hajlékában tartózkodol:
Vibhísana uralmában áll immár Lanká szigete.
Nyugalmad visszatérhet, mert saját házadban lakozol.
Férjed is nemsoká eljön, látásodra vágyakozik."

A váratlan boldogságtól Szítában elakadt a szó;
a telihold-fényű arcút megnémította az öröm.
Elcsodálkozva kérdezte a szótlan Szítát Hanumán:
"Királyasszony, mondd, min töprengsz? Miért nem válaszolsz
nekem?"

A Törvény útjain járó hitves erőt vett könnyein,
s a végtelen boldogságtól elcsukló hangon így felelt:
"A győzelem örömhíre eláradt egész lelkemen;
érzéseim elöntöttek, és elfojtották szavamat.
Bárhogy keresnék, nem látok senkit, majmok-legjobbika,
akit hozzád hasonlítsak, mint bátorító hírhozót.
Ezernyi drágakő és gyöngy, arany és ezüst halmaza,
Három Világ birtoklása nem ér annyit, mint ez a szó."

Hanumán vidám kedvében tovább folytatta szavait,
összetett kézzel, illendőn fejet hajtva a hölgy előtt:
"Soká gyötörtek, bántottak ezek a rusnya ráksaszík;
most szíves engedelmeddel valamennyit legyilkolom."

Ámde az irgalmas szívű, baj-sújtotton könyörülő
mérlegelte, mit is mondjon, s elgondolkozva válaszolt:
"Más hatalma alatt álló, másnak engedelmeskedő,
parancsra cselekvő szolgák nem érdemelnek büntetést.
A Sors hullámzik, és nyilván előző életem során
elkövetett hibákért ért mindez; oka magam vagyok."

Szítá bölcs válaszát hallva, a bölcs beszédű Hanumán
elismerőn magasztalta Ráma hibátlan hitvesét:
"Úrnőm, méltó vagy férjedhez: erényes, törvény-ismerő.
Okultam szavaidból. Most megyek, mert Ráma vár reám.
Telihold arcú Rámát még ma meglátod, övéi közt;
mellette állnak, míg földön hevernek ellenségei."

Búcsút vett Szítától, aki fénylett, mint a Szépség maga,
és indult vissza Rámához a Szél nagy erejű fia.

114.

Lótuszszirom szemű Rámát, a legkiválóbb nyíllövőt,
köszöntötte az ugrálva-járó, s örömmel így beszélt:
"Akiért hadba indultunk, aki célod gyümölcse volt,
bánat-perzselte Szítá vár, hogy láthasson, uralkodó!"

E szavak hallatán Ráma, legbölcsebb törvény-ismerő,
hosszasan elgondolkozott, szeme elfátyolosodott.
Földre szegzett tekintettel állt, majd így szólította meg
felsóhajtva a mellette álló, nemes Vibhísanát:
"Fürösszék meg fejét s testét, illatosítsák kenetek,
és ékszerekkel ékítve hozzák elém hitvesemet!"

Vibhísana elindult, és a ráksaszák-emelte, szép
gyaloghintóra ültette a Vidéha-királyleányt,
s népes ráksasza-őrséggel kísérte Rámához nejét.
Mikor nejét viszontlátta hosszú raboskodás után,
a harag, öröm és bánat elöntötte a férj szivét.
Míg lefátyolozott hintón közeledett a szép szemű,
tépelődve, nehéz gondban, kedvetlenül szólt hitvese:
"Szerencsétlenség, bánat, harc és férj-választás idején,
esküvőn és áldozatnál arcát mutathatja a nő.
Őt szerencsétlenség érte, nehéz bánat gyötörte meg,
nem szégyen, ha arcát látják, főként az én színem előtt.
Szálljon hát le a hintóról, gyalog közeledjék felém,
minden erdőlakó lássa Szítá arcát fedetlenül!"

Vibhísana megdöbbent, de megtette Ráma óhaját,
és komoran, fejet hajtva vezette férjéhez nejét.
Laksmana, s vele Szugríva, és velük Hanumán majom
értetlenül, csodálkozva figyelte, Ráma mit kíván.
Lassan, szégyenkezésében tétova léptekkel haladt
Vibhísana nyomában a megalázott királyleány.
Szerelemmel, alázattal, csodálkozva, de boldogan
tekintett férje arcába fényesebb arcú, hű neje.

115.

Ráma elnézte mellette álló, alázatos nejét,
és szíve titkos érzését szavakban így öntötte ki:
"Legyőztem ellenfelemet, rabságodból kihoztalak,
leróttam magammal szemben férfi-kötelességemet.
Megtoroltam a sérelmet, lemostam a gyalázatot,
ellenségem halálával együtt meghalt szégyenem is.
A ráksasza csellel vitt el, mikor magadra hagytalak;
csapást mért rám a Végzet, de én legyőztem a Végzetet.
Hanumáné a dícséret, kinek tette gyümölcsbe ért:
az óceánt átugrotta, feldúlta Lanká városát.
Vitézül harcolt Szugríva, és bölcs tanácsokat adott;
hadnépe hősi harcának gyümölcse lett e diadal.
Megteremte gyümölcsét bölcs Vibhísana hűsége is,
aki rossz útra tért bátyját elhagyva, oldalamra állt.
Kedvesem, tudd meg - üdv néked! - hogy a harc fáradalmait
nem teéretted álltam ki, nem érted hívtam társakat,
csak hogy nevem megőrizzem, elkerüljem a megvetést,
és a nemzetségem hírén esett csorbát jóvá tegyem.
Kétkednem kell erényedben, s ezért ahogy előttem állsz,
oly gyűlölettel nézek rád, mint mécslángra a szembeteg.
Dzsanaka lánya, távozhatsz; én téged eltaszítalak;
előtted áll a tíz égtáj; nekem több dolgom nincs veled.
Akadhat-e nemes férfi, kit elkábít a szerelem,
s visszafogadja más férfi házában lakó asszonyát?
Hogyan fogadjalak vissza téged, akit beszennyezett
Rávana ölelő karja, megfertőzött tekintete?"

116.

A zordon, haragos Ráma hajmeresztő szavaitól
megtántorodott, elkábult a Vidéha-királyleány.
Férje irtózatos vádját hallva a néptömeg előtt,
szégyenében lehajtotta fejét Dzsanaka gyermeke.
Majd letörölte arcáról özönnel ömlő könnyeit,
s halkan, akadozó szóval, a rágalomra így felelt:
"Vitéz, mivel szolgáltam rá, hogy durva, fület szaggató
váddal illess, mint becstelen férfi becstelen asszonyát?
Nem igaz az, amit rólam feltételezel, Raghu-sarj.
Átokkal esküszöm néked életemre; higgyél nekem!
Ha idegen kar érintett, nem én akartam ezt, uram,
és nem a buja vágy bírt rá; a Sors volt benne a hibás.
Csak szívem volt hatalmamban, s ez egyedül nálam maradt;
védőm, oltalmazóm nem volt, így elrabolták testemet.
Ha kölcsönös szerelmünk és hosszú együttlétünk alatt
nem ismertél meg igazán, inkább választom a halált."

Így szólt zokogva, könnyekbe fúló hangon a szenvedő,
azután Laksmanát kérte, aki szótlan, csüggedten állt:
"Szumitrá fia, rakj máglyát; gyógyírom nem maradt egyéb;
igaztalan gyanú vádja úgyis elevenen megölt."

Szítá panaszszavát hallva, az ellenség-ölő vitéz
nehéz bánat bilincsében nézett Rámára: mit tegyen?
Ám arcáról leolvasta, hogy bátyja egyetért vele,
és ekkor máglyát rakatott Szítának Szumitrá fia.
Nem mert senki se Rámához szólni, vagy rátekinteni,
mert iszonyatos volt arca, mint a könyörtelen Halál.
Tisztelettel körüljárta földre szegzett szemű urát
Szítá, s a lobogó lánggal égő tűzhöz közeledett.
Áhítattal fejet hajtott az istenek s papok felé,
s összekulcsolt tenyérrel szólt az Áldozat-nyelő előtt:
"Ahogy a szívem férjemtől egy percre el nem tántorult,
úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő!
Ahogy szeplőtlen élettel gondol rólam rosszat uram,
úgy fogadjon oltalmába a Tűz, a mindent ismerő!"

Meghajolva körüljárta Szítá az Áldozat-vivőt,
s az izzó, lobogó lángba lépett nyugodtan, biztosan.
Felsírt zokogva minden nő, a lángözönben látva őt,
mint átok-sújtott tündérlányt, ki égből pokolra zuhan.

118.

Ám ekkor a magasztos Tűz testi alakban megjelent,
és Szítát karja közt tartva, szétszórta a máglya tüzét.
Ráma karjába helyezte nejét a Tűz fényes ura,
és így beszélt hozzá, minden rejtett dolog tudójaként:
"Ez a te hitvesed, Ráma! Nem találsz benne semmi bűnt.
Sem gondolattal, sem szóval, sem szívének vágyaival,
sem szemével nem vált hozzád hűtlenné hűséges nejed.
Elhagyatva reád gondolt Rávana háremében is,
ahol vérszomjas, fertelmes ráksaszík voltak őrei,
és csábítást, fenyegetést, gúnyt kellett elviselnie.
Egész lelke tenálad volt, meg sem látta a ráksaszát.
Vedd vissza bűntelen, tiszta, igaz lelkű hitvesedet,
egy zokszóval se illessed! Én parancsolom ezt neked!"

Örömtől fátyolos szemmel hallgatta Ráma az igét,
s minden dolgok tanújának törvénytudóan válaszolt:
"Csupán próbára volt szükség az emberek szeme előtt,
mert a ráksasza házában Szítá soká tartózkodott.
»Mint a gyermek, olyan balga Ráma, Dasaratha fia!«
- így beszélt volna mindenki, ha a gyanút nem űzöm el.
Én nem kétlettem, hogy Szítá, Dzsanaka lánya, hitvesem,
egyedül nekem őrizte érzését, gondolatait.
Tudom, a szép szeműt védte erényének izzó tüze,
s Rávana meg se sérthette, mint partjait az óceán.
Tisztán, szeplőtlen áll Szítá Három Világ színe előtt,
s én nem válhatok el tőle, mint fényétől a Fény-adó."

120.

Ekkor Kuvéra és Jama, és az ősök szellemei,
és az Ezerszemű Indra, és Varuna, a Víz ura,
és a Háromszemű Isten, a bika-zászlós Siva úr,
és a világ Teremtője, Brahmá, az örök Ősatya,
az égből leereszkedtek nap-csillogású kocsikon,
s a földre szállva Lankában, megjelentek Ráma előtt.
Indra az összetett kézzel állóhoz kegyesen beszélt:
"Nem ok nélkül mutatkoztunk előtted, férfiak feje!
Mondd ki, amit szíved kíván; az Ég elégedett veled!"

Az istenek királyának kegyet-adó szavaira
egész lelkét elárasztó hálával válaszolt a hős:
"Ha örömed telik bennem, magasztos mennylakók ura,
szóval szólok, s szavam váljék valóra, szavatok szerint.
Akik értem vitéz harcban Jama lakába mentek át,
támadjanak fel mindnyájan, nyerjék vissza életüket!"

A Raghu-nem nemes sarja kegyet kérő szavaira
szívet-vidító válasszal így válaszolt az Ég Ura:
"Páratlan kegy, amit kértél, Raghu-nemzetség ékszere,
ám én kétszer sosem szólok; teljesüljön be óhajod!
A levágott fejű-lábú medvék és hosszú-farkúak,
akik csatában elhulltak, támadjanak életre mind!
Ép testtel és sebek nélkül, jobb erőben, mint valaha,
mintha most kelne álmából, éledjen fel minden majom!
Gyümölcsérés-időn túl is tarkáll nekik gyümölcs a fán,
a hőségben se szárad ki nekik a bővizű folyó!"
Ekkor mind talpra ugrottak a majmok, mint az ébredők,
és csodálkozva, ámulva néztek körül: "Mi ez? Mi ez?"
A Száz-áldozatú Indra a két hőstől elbúcsúzott,
s vidáman égbe szálltak fel kocsijukon az istenek.
Ráma búcsút kiáltott a távozó mennylakók felé,
majd nyugovást parancsolt a seregnek a két Raghu-sarj.

121-122.

Amikor Ráma felserkent az éji pihenő után,
főt hajtva, üdvkívánsággal köszöntötte Vibhísana:
"Illatos kenetek, fürdők, díszruhák, fényes ékszerek,
szantálpor, csodaszép tarka virágfűzérek, gyöngysorok,
és a felékítésben járatos, lótusz-szemű nők
szolgálatodra állnak, hogy illőn felöltöztessenek."
A Raghu-nemzetség dísze Vibhísanának így felelt:
"Üdítsétek fel fürdővel Szugrívát és a majmokat,
mert fáradalmat értem tűrt a pompához szokott király.
Reám vár a nemes herceg, az igaz lelkű Bharata;
nélküle nem öröm nékem a fürdés, ruha, ékszerek.
Arra gondolj, hogyan jussak Ajódhjába minél elébb,
mert járhatatlanul hosszú, fáradságos a visszaút."

Vibhísana a kérdésre eloszlatta aggályait:
"Egy nap alatt eljuttatlak városodba, király fia.
Egykor Kuvéra bátyámtól a vad erejű Rávana
elragadta gondolattal hajtott, nagy varázskocsiját,
a csodás égi járművet, Nap-ragyogású Puspakát.
A te számodra őrizzük; indulásodhoz készen áll.
De ha kegyes akarsz lenni, és méltónak találsz reá,
ha elfogadsz barátodnak: maradj még itt egy ideig
Szítával, feleségeddel, s veletek öcséd, Laksmana,
hogy illőn kimutathassuk tiszteletünket, föld ura!"

Vibhísana beszédére a Raghu-sarj így válaszolt
a ráksaszák egész népe és a majom-sereg előtt:
"Elégnél elegendőbben megtiszteltél már eddig is
páratlan bölcs tanácsokkal, barátsággal s tettekkel is.
Bizonnyal nem tagadnám meg kérésedet, uralkodó,
de lelkem ösztökél, sürget, hogy megláthassam Bharatát,
aki egykor utánam jött a Csitrakúta hegyfokig,
és lábamhoz borult, kérve, hogy királyságát vegyem át.
Ráksaszák mahárádzsája, állítsd elő a Puspakát!
Teendőmet bevégeztem, Lankában nincs dolgom tovább."

A ráksasza-nép Indrája meghallgatta Ráma szavát,
s egy szavával előhívta az égi kocsit, Puspakát.
Amint a drágakő-díszes, ékes Puspaka megjelent,
szerető szóval így fordult Vibhísanához a vitéz:
"Megharcolt sok nehéz harcot velem minden erdőlakó;
tiszteld meg őket érettem minden kinccsel, Vibhísana!"

Eleget tett a kérésének a ráksasza, s a majmokat
sok hasznos dolog és ékkő garmadával halmozta el.
Ezután Ráma felszállt a csodás, nagy égi kocsira.
karjában tartva hűséges, szemérmetes, szép hitvesét.
Laksmana oldalán állt, s ő búcsúzóul a kocsiról
ilyen szavakat intézett Szugrívához s a többihez:
"Megtettétek a nagy tettet, erdőlakó barátaim;
mindnyájatoktól búcsúzom; békében térjetek haza!
Amit szerető hűség és segítő barátság tehet,
azt tőled én mind megkaptam, Szugríva, szótartó vitéz.
Hadseregeddel térj vissza Kiskindhába sietve most.
Vibhísana, tiéd Lanká. Uralkodj békén trónusán.
Uralmad meg nem ingatja az égiek hatalma sem.
Én indulok Ajódhjába, ahol atyám uralkodott.
Búcsúzom tőletek. Kérlek, hogy utamra bocsássatok."

Vibhísana és Szugríva, s a majom-had vezérei
összetett kézzel kérlelték a távozni szándékozót:
"Engedd meg, hogy veled menjünk Ajódhjába mi is, urunk!
Hadd járjuk be gyönyörködve szép ligeteit, erdeit!
Ha felkenésedet láttuk, s hódoltunk Kausaljá előtt,
nem időzünk soká nálad, hazatérünk mindannyian."

E szókra az igaz lelkű Ráma boldogan így felelt:
"Barátaimmal élvezni a hazatérés ünnepét,
Ajódhját így viszontlátni örömnél is nagyobb öröm."

Ekkor Szugríva és népe, Vibhísana s kísérete
ujjongva, boldogan felszállt a csodás égi kocsira.
Mikor mindnyájan fenn voltak, Kuvéra remek kocsija
Ráma parancsszavát hallva, a levegőbe felrepült.
A hattyúk vonta, tündöklő, levegőben szálló kocsin
Ráma örömtől úgy fénylett, mint Kuvéra, a Kincs Ura.

125.

Éppen letelt tizennégy év azon a napon, amikor
Ráma szeme elé tárult lentről Ajódhjá városa.
Töprengve végigjártatta tekintetét a majmokon,
azután Hanumán majmot utasítással látta el:
"Indulj gyorsan Ajódhjába, s tudd meg, erdőlakók feje,
hogy egészségnek örvend-e a király házanépe mind?
Bharatát üdv-kívánsággal köszöntsd nevemben, s értesítsd,
hogy utamon siker kísért engem, Szítát és Laksmanát.
Mondd el, hogyan rabolta el Szítát erővel Rávana,
hogyan győztünk a gaz rablón, arattunk fényes diadalt,
s megérkeztünk dicsőséggel, elkísértek barátaim.
Hiánytalanul mondd végig Bharatának e híreket.
Ha elbeszélted, jőjj vissza, s jelentsd meg pontosan nekem:
mikor Bharata ezt hallja, milyen arccal fogadja majd.
Mert könnyen elváltoztatja a szíveket a hatalom,
kincsektől-elefántoktól nyüzsgő királyság birtoka.
Ha látom, hogy uralmához ragaszkodik testvéröcsém,
ám kormányozza békében a széles földet ő tovább.
Ha kiismerted szándékát és szíve titkos óhaját,
térj vissza sebesen hozzám, amíg nem érünk közelebb."

Ráma utasítására a Szél fia, a nagy majom,
emberi alakot váltott, és indult Ajódhjá felé.
Az utat gyorsan megtette a sebes léptű Hanumán,
s elérte a Nandigráma felé vezető fák sorát,
alatta szép ruhás szép nők és gyermekek víg tömegét.
Ajódhjától kiáltásnyi távolságban, a fák alatt,
faháncs-köntösben, varkocsba font hajjal, mint a remeték,
megpillantotta testvére sorsát gyászoló Bharatát.
A két saru mögött ült és azok helyett uralkodott.
Hanumán összetett kézzel szólította meg a királyt:
"Annak hozom köszöntését, aki miatt te búslakodsz:
az őserdőbe száműzött, faháncs-ruhás testvéredét.
Örömhírrel jövök, felség! Bánkódásod ma véget ér.
Rámával, testvérbátyáddal még e napon találkozol.
Győzelmesen, barátoktól körülvéve közeledik.
Visszaszerezte elrablott nejét, leverte Rávanát."

Hanumán szavait hallva Kaikéjí fia, Bharata,
elkábult az örömtől, és a földön tüstént elzuhant.
Hamarosan magához tért, és boldog sóhajjal felállt,
és így beszélt a kedves hírt hozó hírnökhöz Bharata,
átölelve s örömkönnyel fürösztve a Vihar fiát:
"Akár isten, akár ember vagy, együttérző hírhozó,
a boldogító hírért vedd ajándékomat, kedvesem.
Százezer tehenet, s hozzá száz falut adományozok,
s tizenhat tiszta erkölcsű lányt feleségül, s kincseket.
Látom, a régi bölcsmondás igazsága valóra vált:
»Eléri száz év múltán is az embert az igaz öröm.«
De mondd, mindez hogyan történt? Ráma hogyan szövetkezett
az erdőben lakó néppel? Mely tájon? És mi volt oka?"

A Szél fia helyet foglalt a felkínált fű-vánkoson,
és elejétől elmondta a Rámával történteket.

127.

A boldogító hírekre az igaz lelkű Bharata
örömmel utasította Satrughnát, hogy készüljenek:
"Virágfüzérek ékítsék a város minden templomát,
s az összes istenek szobrát! Zendüljön harsány zeneszó!
Magasztaló dalnokok és régi regék regősei,
zeneszerszámot pengető örömleányok serege,
a királynék, tanácsosok, katonák és a bráhmanok
vonuljanak ki, meglátni a telihold arcú királyt!"

Eleget tett parancsának az ellenség-ölő vitéz,
és szolgáit ezerszámra szétküldözte mindenfelé:
"Mélységeket feltöltsetek, buckákat elsimítsatok,
az utat hó-hideg vízzel locsoljátok fel sebesen,
hintsétek be virágokkal, pörkölt rizst szórjatok reá,
virágfüzérrel, csokrokkal ékesítsék a házakat!"

Ezernyi lobogó-díszes, tomboló elefánton és
gyors paripákon, kocsikon vonultak ki Ráma elé,
s a gyalogosok ezrével követték a vitézeket.
Dasaratha háreméből minden asszony kocsira szállt,
illőn előre engedve Kausalját s Szumitrát vele.
Fejére tette bátyjának saruját ekkor Bharata,
és hófehér, virághímes napernyőt emeltek fölé,
aranyozott fogantyújú legyezőt tartva kétfelől.
Tanácsosai élén így ment a visszatérő elé,
s Nandigráma egész népe Rámát fogadni kivonult.
Bharata az utat nézte, és megkérdezte Hanumánt:
"Az ingatag majom-jellem belőled is kiütközött?
Bármerre nézek, nem látom Rámát, a győztes hadvezért,
s az erdők fán lakó népét sem találom semerre sem."

Bharata kétkedésére így válaszolt a Szél fia:
"Nézd ott a szüntelen termő, örök virágú fák sorát,
köröttük zsongó méhrajjal, Bharadvádzsa varázslatát!
Vezeklése jutalmául Indrától nyerte e kegyet,
és most ligete vendégli az egész majom-sereget.
És látod ott a távolban azt a holdfény-színű kocsit?
A kocsin áll a két testvér, a Vidéha-királyleány,
a majmok ura, Szugríva, és Vibhísana ráksasza."

Ekkor az egeket verte a harsogó örömzsivaj;
gyermekek, asszonyok, vének ujjongtak: "Ráma érkezett!"
Bharata meghajolt földig kocsin álló bátyja előtt,
aki úgy tündökölt ott fenn, mint kelő nap a hegytetőn.
Ekkor Ráma parancsára a hattyúk vonta, szélsebes,
csodálatos varázs-jármű a földre leereszkedett.
A nagy kocsira felhágott az igaz lelkű Bharata,
és testvére elé lépve, köszöntötte Rámát megint.
Ráma hosszú idő múltán szemei útjára jövő
öccsét karjába kulcsolta, és boldogan ölelte át.
Majd sok bút szenvedett, sápadt anyja elé lépett a hős,
és tisztelettel illette Kausaljá lábait feje.
Összetett kézzel ujjongott jöttén minden városlakó:
"Üdv jöttödön, nemes férfi, Kausaljá szíve öröme!"
Ekkor testvére saruját kezébe fogta Bharata,
saját kezével felhúzta lábára törvényt tisztelőn.
Ezután összetett kézzel így szólt Rámához Bharata:
"A rámbízott királyságot, mint letétet, visszaadom.
Dicsőséged hatalmával megtízszereztem birtokod.
Szemléld meg hadseregedet, kincstáradat, magtáradat!"

Ráma hűséges testvérét megindultan ölelte meg,
és remete-tanyájára indultak a csodás kocsin.
Hamarosan megérkeztek az egyszerű hajlék fölé.
A kocsiról leszállt Ráma, s vele egész kísérete,
s ekkor ilyen szóval fordult a pompás varázskocsihoz:
"A Kincsek Istenét hordozd ismét! Én elbocsátalak."

Rámától engedélyt nyerve, a varázslatos, nagy kocsi
észak felé szállt, és régi gazdájához megtért megint.

128.

Arca elé emelt kézzel hajolt meg ekkor Bharata,
s elsőszülött testvéréhez így beszélt Kaikéjí fia:
"Anyám szavának engedtél, s átadtad birodalmadat.
Most úgy, ahogyan átvettem, kezeidbe visszaadom.
Az erős bika távoztán a borjúra rakott igát,
a rám súlyosodó terhet nem bírom tovább hordani.
A világ lássa meg még ma királlyá felkenésedet!
A trónon tündökölj, mint az izzó sugarú déli nap!"

Ekkor Satrughna hívatta ügyes kezű borbélyait;
szakértelemmel és fürgén vették gondozásba fejét.
Megmosták és kifésülték Ráma varkocsba font haját.
Drága ruhákat adtak rá, nyakába koszorú került.
Szumantrát, kocsihajtóját hívta Satrughna ezután;
befogott, odahajtotta a fényes, csillogó kocsit.
Ráma felszállt. Megmarkolta a gyeplőszárat Bharata,
míg Satrughna fehér ernyőt tartott bátyjuk feje fölé,
és jakfark-legyezőjével legyezte Rámát Laksmana.
Csigakürtök rivalgása és dobok mennydörgése közt
haladt a nép oroszlánja a fényes paloták felé.
Amikor megpillantották Rámát Ajódhjá népei,
üdvkiáltással éltették. Fogadta köszöntésüket.
Az emberek követték a testvéreket vivő kocsit,
így érkezett az ünneplő, nyüzsgő városba a menet.
Ekkor Ráma vitéz öccse a majmok urát kérte meg:
"Ráma felkenetéséhez rendelj sebes futárokat!"

Négy leggyorsabb vezérének négy, drágakővel kirakott,
gyönggyel ékes arany korsót nyomott markába a király:
"Merítsetek négy tengerből tiszta vizet, erdőlakók;
hajnalra tiszta vízzel telt korsókkal várakozzatok!"

Fejedelmük parancsára a majom-nép bölényei
a levegőbe felszöktek, és meghozták a friss vizet.
Majd Vaszistha, az agg főpap, s vele az összes bráhmanok
gyöngyökkel kirakott trónra ültették Rámát és nejét.
A fénylő, gyöngyöző, tiszta vízzel királlyá kente fel
Rámát Vaszistha, mint Indrát a harminchárom mennylakó.
Majd valamennyi bölcs bráhman, szűz leányok, miniszterek,
harcosok és a polgárok hintettek vidáman vizet.
Szikrázó drágakő-pánttal övezték Ráma homlokát,
és fényes, arany ékszerrel ékesítették tagjait.
A férfiak oroszlánja százezer tehenet, lovat,
bikát és ökröt százszámra osztott szét a papok között,
háromszáz millió fényes aranypénzt adatott nekik,
és garmadával dísz-köntöst és ékszert adományozott.
Ékkövektől sziporkázó, holdsugár-fénnyel csillogó,
csodálatos gyöngysort fűzött Szítá nyakára hitvese.
A királyné leoldotta nyakáról Ráma ékszerét,
s férjére, majd a majmokra vetett kérdő tekintetet.
Tekintetét elértette Ráma, s helyeslőleg beszélt:
"Add ezt a gyöngyfüzért annak, akit méltónak látsz reá!"

Szítá a ragyogó ékszert Hanumánnak nyújtotta át.
Ráma ruhával, ékkővel tisztelte meg bőkezüen
a majmok véneit mind, és valamennyi majom-vezért.
Majd pompás, ízes étkekkel megvendégelte híveit,
s megrakva dús ajándékkal tért meg Kiskindhába a nép.
Vibhísana is búcsút vett, s Lankába, Rámától kapott
örökös birodalmába távozott követőivel.

Így aratott a nagy Ráma diadalt ellenségein,
és páratlan dicsőségben uralkodott országain.
Tízezer évig országolt az erős karú Raghu-sarj,
nagy ló-áldozatot tízszer, pazar pompával tartatott.
Özvegyek nem panaszkodtak, betegség kínja nem gyötört,
kígyó, vadállat nem gyilkolt, amíg Ráma uralkodott.
Senki nem nyúlt a máséhoz, orv tolvaj, rabló nem akadt,
gyermekeik alatt máglyát nem gyújtottak az agg szülők.
A fák folyton virágoztak, folyton volt rajtuk ért gyümölcs,
eső esett, mikor kellett, lágy érintésű volt a szél.
Minden halandó boldog volt, a Törvényt egy sem hágta át.
Így kormányozta országát Ráma tízezer éven át.

Áldás

Így szól Válmíki nagy műve, a költemények elseje;
üdvöt, hasznot, dicsőséget, hosszú életet biztosít.
Aki a bölcs, nemes Ráma csodálatos történetét
hallgatja szüntelen buzgón, lehullnak róla bűnei.
Fiút nyer, ha fiút óhajt, vagyont, hogyha vagyont akar,
mindenki, aki hallgatja Ráma vitézi tetteit.
Szívet-elbűvölő férjet nyer a férjhez menő leány,
s aki övéitől elvált, újból találkozik velük.
Aki hallgatja Válmíki művét, a nagy Rámájanát,
eléri céljait, minden kívánsága beteljesül!
 
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk