Menu Content/Inhalt
Rámajána V. - Szépségek könyve
1.

Ekkor a fán-lakók hőse eltökélt szóval így beszélt:
"Nem bírná el a föld színe a nagy ugrás lendületét.
Ám itt van ez a sziklákkal szilárdan álló hegytömeg,
a nagy Mahéndra, ércfalként magasodó bérceivel.
Ennek a csúcsa megtartja nekirugaszkodásomat,
ha száz mérföldes ugrásra a levegőbe pattanok.
Ahogy a Ráma íjáról kilőtt, szélsebes nyíl suhan,
Rávana-védte Lankára lecsapok, mint mennykőcsapás.
S ha nem találom Lankában a Dzsanaka-királyleányt,
meg sem állva, tovább szállok az istenek lakába fel.
S ha a harmadik égben sem talál rá igyekezetem,
Rávanát, ráksaszák urát, megkötve ide vonszolom.
Vagy Szítával térek vissza, valóra váltva célomat,
vagy kitépem egész Lankát a földből, s magammal hozom."

Így szólott Hanumán majom, majmok legkiválóbbika,
majd nagy erővel felszökkent, nem töprengett, nem habozott.
Irammal ellökte magát, és megiramodtak a fák,
összecsapodó ágakkal röppentek Hanumán után.
Combja szörny lökésétől kiszakadt sok faóriás,
s hosszan követte útján, mint rokon a távozó rokont.
Ahogy a katonák mennek a fényes hadvezér mögött,
kiszakadt gyökér-lábával suhant utána sok fatörzs.
A dús lombú, virágdíszes fák között szálló nagy majom
erdőségek-borította, nagy hegycsúcshoz hasonlított.
Lehullt virágok százától úgy tarkállt a tenger színe,
mint amikor az égbolton feltűnnek a szép csillagok.
Magasba nyújtott két karja a levegőbe úgy meredt,
mint ötfejű sárkánykígyó, mely hegy csúcsán ágaskodik.
Suhantától a tengerből hullám-özön emelkedett,
mint a Földet a mennybolttól elválasztó, nagy sziklafal.
A felhőkig csapódott fel a zúgó óceán vize,
s úgy párállott az égen, mint a bodros őszi fellegek.
Harminc mérföldre elnyúló, tíz mérföldnyire terpedő
árnyéka mint viharfelhő sejlett lilán a víz szinén.
Hol behatolt egy felhőbe, hol túlnan előtűnt megint,
akár a felhős égbolton bújkáló, fényes telihold.
Csodás ugrását bámulták az istenek, a szellemek,
a démonok, a tündérek, s virágesőt szórtak reá.
A tűző Nap nem égette, hogy ne lankassza erejét,
szolgálatába állt a szél, hogy segítse Ráma ügyét.
Maga a vizek tárháza, a mérhetetlen Óceán
gondolkozott, hogy ugrását neki kell támogatnia.
"Ha nem segítem útjában az erdőlakók tigrisét,
minden szólni-tudó élő elítél tunyaságomért.
Szagara, Raghuk ősatyja, növelte egykor vizemet,
nem engedhetem elbukni a Raghukért fáradozót.
Az én tisztem kimódolni, hogy megpihenjen a majom,
s miután megpihent rajtam, felújultan menjen tovább."

A Vizek Ura így döntött, s a mélységében rejtező,
aranyos csúcsú, szent hegyhez, a Mainákához szólt szava:
"A nagy isten-király, Indra, az alvilágban lakozó
démon-had ellen bástyául helyezett ide tégedet.
Erős testeddel elzárod a mérhetetlen alvilág
kapuját, hogy ne törjön ki a félelmetes hadsereg.
Hatalmad van kiterjedni oldalt, lefelé, felfelé;
most buzdítlak: emelkedj fel, bércek legnemesebbike!
A majom-nép oroszlánja most érkezik fejed fölé,
Ráma királyfi kedvéért a levegőben szállva el.
Indítson meg e buzgóság! Indulj fel, légy a támasza!"

Az arany csúcsú Maináka a Sósvizű szavaira
hatalmas, erdős bércével a víz fölé emelkedett.
A tengert meghasította, s úgy bukkant ki a víz alól,
ahogy áttör a felhőkön az izzó fényű Fény-adó.
A váratlanul útjába álló, vízből felmerülő
hegyet Hanumán meglátta, és gondolta: "Kelepce ez!"
Magasba meredő csúcsát a nagy lendületű majom
úgy elsodorta mellével, mint felleget a szélvihar.
A Hanumán-megtámadta hegyek-legkiválóbbika
a tett láttán megörvendett, csodálta a nagy rohamot.
Emberi alakot váltott, és a saját csúcsára állt,
s a légben tovazúgóhoz a levegőből így beszélt:
"Nem könnyű tettet tettél meg, páratlan erejű majom!
Csúcsaimra leszállhatsz, és megpihenve indulsz tovább.
Egykor a Raghu-nemzetség növelte a nagy Óceánt,
s háláját rója Rámának most le a Víz Kincstárnoka,
mert úgy szól az Örök Törvény: a tettet viszonozni kell.
Tisztelettel adózik most neked a Folyamok Ura,
segítségedre küld engem, megbecsülése jeleként:
»Ez a majom száz mérföldes, sosem-volt ugrásra szökött,
csúcsaidon pihenjen meg, erőt gyűjtsön!« szólott nekem.
Majmok párduca, állj hát meg, és megpihenve menj tovább!
Nézd, itt ez a tömérdek dús, illatozó, édes gyümölcs,
ízleld meg valamennyit, majd felüdülve haladsz tovább.
Régi barátság fűz hozzád engem, majmok legjobbika,
mind a Három Világ tudja szövetségünk eredetét.
Mert te a fényes istennek, a Szélnek vagy nemes fia,
lendületed csodájával nagy erejű atyádra ütsz.
Vitéz, ha téged szolgállak, a Szelet tisztelem vele;
hallgasd meg az okát, hogy mért illő, hogy megbecsüljelek.
Rég, az Első Világkorban, szárnyuk volt a hegyeknek is,
s minden égtáj felé szálltak, sebesen, mint a sasmadár.
Míg erre-arra röpdöstek, az istenek seregei
s az élők mind megrettentek, hogy egy nagy hegy rájuk zuhan.
A veszélyt megsokallotta nagy Indra, az Ezerszemű,
s lenyeste a hegyek szárnyát ezerszám villámfegyvere.
Sújtásra emelt villámmal énfelém is közeledett.
Szerencsémre a Szél megszánt, és lehajított hirtelen
a sós vízárba, s elrejtett védő mélyén az Óceán.
Szárnyaimat megőriztem, mert megoltalmazott atyád.
Tiszteletet, segítséget érdemelsz tőlem, Szél fia.
Ez az ősi barátságunk tehozzád fűz, majmok feje.
Így estek dolgaink egykor, az Óceánnak és nekem;
mindketten tisztelünk, s kérünk: fogadd el, amit adhatunk.
Örvendeztess meg bennünket, elűzve fáradságodat!
Boldoggá tesz barátságod, s már látásod is boldogít."

A hegykirály beszédére így felelt a majomkirály:
"E vendégfogadásoddal köszönetre kötelezel.
Ámde a nap gyorsan múlik, és sürget a tett ideje,
és fogadalmat tettem, hogy útközben nem időzöm el."

Csupán kezével illette a nagy hegyet a nagy majom,
s vitézségében ujjongva szállt a levegőben tovább.
Mélyen maga alatt hagyta a szirtet és az óceánt,
s fent a folttalan égbolton a szél útján repült tova.
E második nehéz tettét látták az összes istenek,
az égi szentek és bölcsek, s fennen zengték dícséretét.
Majd az istenek és szentek, nagy bölcsek és a szellemek
megkérték a kígyók anyját, Nap-fényességű Szuraszát:
"Az óceán fölött ugrik át a Szél fia, Hanumán.
Egy pillanatra állítsd meg, támassz útjában akadályt!
Öltsd magadra hegynagyságú, szörnyű ráksasza termetét,
agyarral, vérvörös szemmel, szájad nyíljon köldöködig.
Erejét és vitézségét tegyük próbára most megint:
ügyességgel legyőz téged, vagy lefogja a rémület?"

Szuraszá, a nagy istennő, a kívánságnak engedett.
Rémítő ráksaszává vált, és az óceán közepén
rút, torz, alaktalan testtel, melyre nézni sem bír a szem,
útját állta a száguldó Hanumánnak, és így beszélt:
"Tudom, az istenek küldtek táplálékomul, nagy majom.
Gyere ide a szájamba, hogy felfaljalak ízibe!
A Mindenség Teremtője adta ezt a kegyet nekem."
Széles száját kitátotta, és megállt Hanumán előtt.
Szuraszá szavait hallva, nyájas beszéddel válaszolt:
"A zord Dandaka-erdőbe űzte Rámát Dasaratha.
Követte szerető öccse, Laksmana, és Szítá, neje.
Miközben dolga elvonta, vesztére tört egy ráksasza,
Rávana, és nejét, Szítát, elrabolta kegyetlenül.
Én most Szítához indultam hitvese hírvivőjeként.
A balsorsba zuhant Rámán illő, hogy szánakozz te is.
De hogyha nem, megígérem, ha beszéltem Szítával, és
hírt vittem róla Rámának, a szájadba visszajövök."

Így beszélt Hanumán, ám az alakját váltó Szuraszá
szólt: "Senki sem kerülhet ki; Brahmá adta ezt a kegyet."

Kitárta szélesen száját, s a Szél fia elé meredt.
Szuraszá szavait hallva, méregbe gurult Hanumán,
és rákiáltott: "Tátsd nagyra szádat, hadd férjek rajta be!

A tíz mérföld magasságú Szuraszá előtt Hanumán
tíz mérföld szélességűre nőtt haragjában hirtelen.
Húsz mérföld hosszúságúra nyújtotta száját Szuraszá.
A démon lángoló nyelvű, iszonyatos, pokoltüzű,
kitátott torka láttára a Szél nagy eszű gyermeke
összehúzta viharfelhő nagyságú testét kicsire,
és hüvelykujj nagyságúvá vált egy szempillantás alatt.
Ekkor berepült szájába, aztán kiröppent hirtelen,
s a levegőből ily szóval fordult Szuraszához a hős:
"Démonok sarja, üdv néked! Lásd, szájadba repültem én.
Nyert kegyed így nem csorbult meg. Most megyek utamon tovább."

Szuraszá látta: szájából a nagy majom kiszabadult,
mint Hold a démon torkából. Való alakban így beszélt:
"Vidd sikerre nemes célod! Járj szerencsével utadon!
Hozd össze a királyasszonyt Raghu sarjával, kedvesem!"

Hanumán harmadik tettét látta a Föld s a mennylakók,
és minden élő dícsérte: "Üdv, üdv neked, majom-bika!"
Messzire látszó nagyságban szelte a Szél erős fia
a támasz nélküli leget, mint egy szárnyas, királyi hegy.
Látta Hanumán ugrását Szinhiká, rémes ráksaszí,
szörnyű, alakját-váltó szörny, s magában így gondolkozott:
"Pompás! Hosszú idő óta végre kedvemre jóllakom!
Messziről jó nagy állat jön, hogy zsákmányul essék nekem."

Varázzsal összemarkolta Hanumán árnyékát keze.
Árnyéka elfogására összerezzent a nagy majom:
"Erőmet megbénították, valaki rám akaszkodott,
megállított, mint tengeren a szembe-szél a nagy hajót."

Nézgélni kezdett oldalra, majd felfelé, majd lefelé,
s észrevette a sós vízből ágaskodó rém-alakot.
A tátott szájú láttára eszébe ötlött a rege:
"Bölcs Szugríva mesélt egyszer arról, hogy van egy csoda-szörny,
árnyékot elfogó rémség; nem kétlem, ez került elém."

Látta, kivel került szembe, és tudta jól, hogy mit tegyen.
Mint nagy felhő esőzéskor, felduzzasztotta termetét.
Szinhiká ráksaszí látta, hogy teste mind nagyobbra nő;
száját szélesre tátotta, hogy pokolig és égig ért.
Felleggomolyként bömbölve rohanta le a fán-lakót.
Az most kicsire húzódott, s mint iszonyú mennykőcsapás,
erővel belevágódott a tárt torokba a majom.
A légi szellemek látták, hogy elnyelte a tág üreg,
mint hold-faló démon szája Holdat fogyatkozásakor.
Ő gyomrát kihasította éles-hegyes karmaival,
és szétmarcangolt testéből kiugrott pillanat alatt.
Bátorsággal, ügyességgel, szerencsével túljárt eszén,
elpusztította, és ismét valódi termetére nőtt.
Foszlánnyá marcangolt szívvel zuhant a vízbe a tetem,
mert Brahmá maga alkotta elvesztésére Hanumánt.
Sok légi szellem ujjongva figyelte, mit tett Hanumán,
és Szinhiká hulltát látva, így köszöntötték győztesét:
"Megtetted a nehéz tettet! Megölted a szörnyeteget!
Kísérjen akadály nélkül siker, ugráló nép feje!
Akiben ez a négy megvan, mint benned, majmok tigrise:
kitartás, ész, erő, készség, az nem veszt rajta dolgain."

Nemes céljára célozva, így dícsérte a légi nép,
és ő tovább repült útján, mint Garuda madárkirály.
Megtette útja nagy részét. Mindenfelé tekintgetett,
s a századik mérföld végén erdő vonala tűnt elé.
Megpillantotta röptében az erdőlakó nép feje
a szantál-ligetek, bokrok, virágok fedte szigetet.

2.

Legyőzte a mesés ugrás a győzhetetlen Óceánt,
és földre szállt Lanká szélén, a Trikúta-hegy oldalán.
Miközben Lankát elnézte, egy percig elgondolkozott
a hegy lejtőjén álltában, megbízatása sikerén:
"Kegyetlen ráksaszák népe erősen őrzi városát;
valódi alakomban nem tudom megközelíteni.
Okosabb lesz, ha apróvá zsugorítom a testemet,
és úgy török rá Lankára Ráma ügyében éjszaka.
Rávana védett várába a sötétben behatolok,
bejárom minden zeg-zugát, s Ráma nejét megkeresem."
Így döntött Hanumán, és a napnyugtát türelmetlenül
várta, hogy megpillanthassa a Vidéha-királyleányt.
Mikor a Nap nyugvóra tért, a sötétben a Szél fia
csodásan összehúzódott, aprócska lett, mint egy egér.
A szürkületben megbújva szaporán felkerekedett,
s a fényes, széles utcájú városba besettenkedett.
Aranyló oszlopok fénye, paloták csillogó sora,
tündöklő ablakok rácsa, nyolc emeletes ház-csodák,
kristállyal kirakott földű, drágakő mintájú terek,
csarnokok ékesítették, mint az istenek városát.
A széles várfal aranyos, sokszínű kapuívei
sejtelmes fényt sugároztak káprázatos utcáira.
E képzelet-felülmúló szépség láttára Hanumán
megdöbbent és megörvendett, s bízott, hogy Szítára talál.

3.

Ám az ugrók oroszlánját, a Szél Urának gyermekét
a testben őrködő Lanká észrevette, hogy közelít.
A belopózkodó majmot megpillantva, a Rávanát
szolgáló Lanká istennő torz arcával elébe állt.
A Szél vakmerő sarjának útját állta fenyegetőn,
s rekedt, rikácsoló hangon megszólította Hanumánt:
"Ki vagy, s hogyan merészkedtél ide jönni, erdőlakó?
Szólj, valld be az igazságot, mert úgysem szólhatsz már soká.
Ne véld balgán, hogy Lankába behatolhatsz, fán-szökdöső!
Hatalmas hadsereg védi, erős várfalak övezik."

Az útját elálló szörnynek így válaszolt a Szél fia:
"Igaz beszéddel elmondom, amit tudni kíváncsi vagy.
De mondd előbb te, rút arcú, ki vagy, s mért állod utamat,
szidalommal miért támadsz rám itt a városkapuban?"

A tetszése szerint testet öltő Lanká védszelleme
haragos szóval és durván Hanumánra ripakodott:
"Én minden ráksaszák fő-fő mahárádzsáját, Rávanát
szolgálom híven, és őrzöm várát bevehetetlenül.
Nem lehet engem fitymálva betörni, bejutni ide.
Most életedtől megfosztva küld pihenőre e csapás.
Tudd meg, hogy én vagyok Lanká testbe öltözött városa;
Magam körül mindent látok, így láttalak meg téged is."

Az asszony-alakú szörnynek Hanumán, a Vihar fia,
így válaszolt ravasz szóval, megállva hegycsúcs másaként:
"Erős kíváncsiság vonzott meglátni Lanká városát,
csodálni várfalát, széles bástyáit, kapuíveit,
sok fával ékes erdőit, ligeteit, csalitjait,
és szem-nem-látta pompájú, páratlan épületeit."

Hanumán válaszát hallva, a testet öltő szörnyeteg,
az asszony-alakú Lanká, ismét keményen rárivallt:
"Amíg engem le nem győzöl, majmok leghitványabbika,
addig nem lépsz e városba, amelyet én oltalmazok!"

Ekkor az éjszakák réme vérfagyasztóan felrivallt,
s teljes erővel rásújtott Hanumánra jobb tenyere.
Lanká kemény ütésétől haragra gerjedt Hanumán,
s üvöltő hangon felbődült a zúgó Vihar gyermeke.
Gyűrűit megfordította gyors mozdulattal bal kezén,
és visszakézből vágott rá ellenfelére a vitéz,
hogy a csapást lefékezze, mert meggondolta: "Asszony ez!"
A rút szörnyeteg elkábult, megtántorultak tagjai,
s előre bukva arcával, teljes hosszában elterült.
Halálos aggodalmában akadozva, dadogva szólt,
könyörgött életéért a megalázkodó ráksaszí:
" Erős karú hős, irgalmazz! Hagyj életben, majmok feje!
Hiszen az igaz lelkűek a Törvény szavát tisztelik.
A testbe öltözött Lankát legyőzted, ugrálók ura,
mikor engem lesújtottál, fákon lakó nép tigrise.
Hallgass meg, igazat szólok, erdőben lakozók feje,
hogyan rendelkezett rólam az Önmagától Létező:
»Hatalmába igázand majd egy erős majom egykoron.
Ez lesz jele, hogy eljő a ráksaszák népére a vész.«
Most már tudom, hogy jöttöddel elérkezett ez az idő,
és a Teremtő végzését megmásítani nincs erő.
Szítát a maga vesztére hurcolta ide Rávana,
és pusztulásba rántotta balgaságával városát.
Jőjj hát, lépj be a városba, majmok legnemesebbike,
és végezd el, amit kívánsz, Végzet végrehajtójaként."

4, 6, 13.

Legyőzte vitézségével Lankát, a város szellemét
a nagyerejű Hanumán, az ugráló nép párduca.
A kapu fölött átugrott könnyűszerrel a várfalon,
és belopózott Lankába a sötétség leple alatt.
Az éjszaka oltalmában elindult széttekinteni
a lehullott virágszirmok leplével ékes utakon,
és körüljárt a pompázó, fényes városban a majom.
Elváltoztatta újólag alakját tetszése szerint,
s fürgén haladt a városban, minden házat bekóborolt.
A ráksaszák királyának déli napfényként csillogó,
fal-védte palotájába akadály nélkül bejutott.
Indult, s átkutatott buzgón mély földalatti vermeket,
a paloták minden szintjét, magas tető-teraszokat,
megállt itt-ott, megint indult, felsietett, lesietett,
kinyitott bezárt ajtókat, bezárt kinyitott kapukat,
bement itt és amott ment ki, lehajolt, felágaskodott,
átkutatlanul nem hagyta a legkisebb zeget-zugot,
négy ujjnyi hely sem volt, melyet nem vizsgált végig gondosan
Rávana palotájában a Szítát kereső majom.
A várfalak beugróit, oltárokat, szentélyeket,
tavakat, üregek mélyét mind átkutatta Hanumán.
Sok ronda ráksaszít látott, rútat, rusnyát, torz alakút,
csak akit keresett, azt nem: a Dzsanaka-királyleányt.
Látott sok csodaszép, bájos, édes szavú tündérleányt,
csak akit keresett, azt nem: Ráma szeretett hitvesét.
Látott sok telihold arcú, karcsú testű kígyóleányt,
csak akit keresett, azt nem: a Vidéha-királyleányt.
Erőszakkal rabolt rabnőt látott a háremben sokat,
csak akit keresett, azt nem: Dzsanaka kedves gyermekét.
Mikor nem látta Szítát, csak más gyönyörű nők seregét,
kedvét vesztette, elcsüggedt az erős karú Hanumán.
Hiábavaló volt - vélte - átugorni az óceánt,
hiábavaló volt - vélte - hogy Szugríva buzgólkodott.
Míg így töprengett, meglátott egy felhőkbe magasodó,
szikla-hajlékokat rejtő, sudár fákkal benőtt hegyet.
A hegy lejtőjén bővizű folyó sietett lefelé,
mint a kedvese két karja közül kisikló szerető.
A hegy lábától nem messze madársereg-felvert vizű,
ringó lótuszlevél-szőnyeg borított tükrű tó feküdt.
Sokféle vad s madár lakta erdő-övezte partjait,
s egy tisztásán aranyszínű sinsapá-fa magasodott.
A fára gyorsan felkúszott a fürge mozgású majom:
"Talán innen megpillantom a Vidéha-királyleányt.
Ha magában bolyong búsan, tán elvetődik erre is.
Ez a liget oly enyhítő, zsongító, bú-feledtető,
szantálfákkal, asókákkal, jázminbokrokkal ékesen.
Ráma miatti fájdalma perzseli Szítá hű szivét;
vele örült az erdőnek, s az emlék elhozza ide."

15.

A fáról szerteszét nézett, kereste Ráma asszonyát,
fürkészte az egész földet, kutatta Szítá lábnyomát.
Nem messze, a liget mélyén, magas asóka-fák között
megpillantott a fák csúcsán túlmagasló, nagy palotát.
Ezernyi oszlop tartotta fehér márvány tetőzetét,
korallból voltak lépcsői, színaranyból oltárai,
szinte vakított szépsége, elkápráztatta a szemet,
szemernyi folt se volt rajta, az eget fúrta át hegye.
Majd egy asszonyt pillantott meg, szépsége szinte tündökölt,
a kelő újhold sarlója tiszta fényével ragyogott.
Ám szennyes öltözet fedte böjttől lefogyott termetét,
sötét felhők mögött rejlő napkoronghoz hasonlított,
búbánatba borult arccal, fájdalmasan sóhajtozott,
szomorúság emésztette, keserű gondban elmerült,
kedvese távol volt tőle, rút ráksaszík vették körül,
mint erdőben a meghajszolt, magános őzet a kutyák,
fájdalom lett osztályrésze megérdemelt gyönyör helyett.
A lesoványodott testű, mocskos ruhába öltözött,
hosszú szemű szépet látva, gondolta: "Szítá ez lehet!
Mert amilyen szépnek láttam a levegőben azt a nőt,
akit Rávana elhurcolt, ez az asszony olyan csodás."

17.

Eközben a derült égre feljött a tiszta fényü Hold,
mint tó tükrén fehér lótusz, mint úszó hattyú kék vizen.
Hűs sugarai fényével szinte biztatta Hanumánt,
mintha szíves barátságból segítségét ajánlaná.
A telihold-arcú Szítá szépségét nézte Hanumán,
s a Hold fényében meglátta mellette a sok ráksaszít:
Félszeműt, Félfülűt, Kancsalt, Rútszeműt, Lepedő-fülűt,
csúf Fejetetején-orrút, Fületlent és Karófülűt,
a torz Másfélszeres-törzsűt, ocsmány Törzse-hosszú-nyakút,
Kopaszfejűt, Sörtéstestűt, Szakállasat, Sörényeset,
Lógóhasút, Lógómellűt, Nagyfülűt, Fittyedt-homlokút,
Fityegőajkút, Állatlant, Állig-szájút és Tátogót,
Hosszút, Kurtát, Pupost, Sántát, Csököttet, Törpe-termetűt,
Undorítót és Rongyosat, Ferdeszájút és Rőtszeműt.
Ezek között a rémségek között találta Hanumán
- mint virága-fosztott bokrot, démon-felfalta csillagot -
a támaszát vesztett Szítát, ráksaszák nyűgét szenvedőt,
virágpompás asókák közt bánat-tengerbe merülőt.

18-22.

Miközben a virágzó fák lugasán jártatta szemét,
és Szítá sorsán töprenkedett, maradékká fogyott az éj.
A hajnal megvirradtával a szent tanokban járatos
ráksasza-papok ajkáról zendült a Védák himnusza.
Ezután zeneszerszámok fület-bűvölő hangjai
serkentették fel álmából a nagy hatalmú Tízfejűt.
Mihelyst hullt koszorúval, gyűrt ruhában feleszénkedett,
tüstént Szítá felé szálltak ébredő gondolatai.
Az égő szenvedély vágya eluralgott a ráksaszán,
és gerjedelmét nem bírta legyűrni a nagy erejű.
Ékes királyi pompában elindult a liget felé.
A feddhetetlen hűségű, erényt-őrző királyi nő
az ifjúsággal-szépséggel ékes, daliás termetű,
ékkövektől sziporkázó királyt meglátta messziről,
s megremegett egész teste, mint szél rohamától a fák.
Ölét elfedte combjával, két karjával két keblét,
s a földön összehúzódott zokogva a hosszú szemű.
Az őrző ráksaszí-hadban elmerült a királyleány,
fájdalom-dúltan, bénán, mint tengerbe süllyedő hajó.
A leterítetlen földön ült a szép nő roskatagon,
mint erdő óriásáról villám-letörte nagy faág.
Ékes testén a szennyfoltok voltak méltatlan ékszerek,
s derengett-sejlett szépsége, mint iszap-fedte lótuszé.
A síró, örömét-vesztett, rút őrei zavarta nőt
ékes-édes esengéssel szólította meg Rávana:
-Láttomra, duzzadó combú, eltakarod termetedet,
szeretnél láthatatlanná válni féltedben, kedvesem.
Szeretlek, hosszú-szép-szemű; kérlek, ne vesd meg hívedet,
hibátlan termetű, szép nő, minden élőt elbűvölő.
Itt gonosz emberfajzat nincs; nem bántanak a ráksaszík;
látom, tőlem ijedtél meg. Oszoljon el a félelem!
Tudod, hogy öröktől fogva a ráksaszák szokása ez:
erőszakkal ragadják el, ha nem enged, a más nejét.
De kedved ellenére én mégsem foglak érinteni,
bármennyire uralkodnék testemben a szerelmi vágy.
Királyném, ne remegj tőlem; bízzál szavamban, kedvesem!
Szakíts a szomorúsággal, fűzzön hozzám a vonzalom!
Élvezz minden gyönyört kéjjel, szépségem! Igyál és mulass!
Eltékozolhatod minden kincsemet; a tiéd a föld!
Jőjj, enyelegj velem, szépem! Súgd meg akármely vágyadat!
Nincs nagyobb örömöm, mint ha örömet szerzek teneked.
Tekintsd meg fényes pompámat, dús kincseimet, kedvesem!
A faháncs-köntösű Ráma nem méltó hozzád, égi hölgy!
Egykori fénye szétfoszlott, birodalma a vad vadon,
nyoszolyája a föld színe, s az is lehet, hogy már nem él.
Soha többé nem láthat meg egykori férjed, kedvesem,
mint a fekete felhőtől eltakart fényes csillagot.
Kezemből vissza nem nyerhet téged soha a Raghu-sarj,
akár Indra hatalmából uralmukat a démonok."

21-22.

Így környékezte meg Szítát a rettenetes ráksasza,
és ő gyötrődve, gyötrelmes hangon, remegve válaszolt,
egy fűcsomóval elfedte arcát, hogy ezt se lássa meg:
"Fordítsd szívedet el tőlem a saját fajzatod felé;
reám hiába vágyódol, mint üdvre a gonosztevő.
Kárhozatos, tilos tettre én sohasem vetemedem;
nemes családból származtam, nemes családba mentem át."

E kurta, korholó szóval a Vidéha-királyleány
Rávana felé hátával fordult, és úgy beszélt tovább:
"Vigyázz, áll az Örök Törvény, az igazságra kötelez:
más férfi feleségére gerjedned soha nem szabad.
Más hitvesét úgy kellene őrizned, mint sajátodat;
háremedben gyönyörködjél, éjszakában-járók feje!
Ha velük nem elégszel meg, buja vagy, csalfa, csapodár,
s alantas kéjsóvárságod csúfos bukásodhoz vezet.
És méltán kárörömmel fog gúnyolni minden, aki él,
ha önnön balgaságoddal pusztulásba döntöd magad.
Soká sanyargatott néped majd így beszél rólad, gonosz:
»Üdv, hogy megérdemelt vége elérte a szörnyeteget!«
Ígéretekkel, kincsekkel sosem fogsz elcsábítani;
semmi sem tép el Rámától, mint a Naptól sugarait.
Inkább vígy vissza Rámához, akiért egyre búsulok,
mint erdőben a párjától elszakadt nőstényelefánt.
Keresd Ráma barátságát, hogyha kedves az életed;
aki segítségét kéri, ő nem taszítja el soha.
A Raghu-család ékének adj vissza, hogyha jót akarsz;
a biztos pusztulás vár rád, hogyha vele szembeszegülsz.
Győzd bár le a villámcsapást, győzd bár le a Halál Urát,
nem győződ le a bosszúló Ráma haragjának tüzét."

Szítá kemény szavát hallva, a rémes ráksaszák ura
a nyájas arcú Szítának durva beszéddel válaszolt:
"Ha a férfi barátságos, fölé kerekedik a nő;
ha kedvesen beszél hozzá, szidalmazásban részesül.
Szerelmem rabszolgává tesz, haragomat megfékezi,
mint a vágtában útjáról letérő lovat a kocsis.
Hogyha a férfit egy nőhöz emésztő szerelem köti,
úrrá lesz rajta részvét és elnézés kedvese iránt.
Ennek köszönd, csodás arcú, hogy még nem végeztem veled,
bár eltiprásra vagy méltó, mert elvágyódol ostobán.
És mindegyik bántó szóért, amellyel folyvást sértegetsz,
megérdemelnéd, hogy szörnyű halállal megölesselek."

Az éjszakában kószálók parancsolója így beszélt
eláradó haragjában Szítához, s így fejezte be:
"Határidőül azt szabtam, hogy várok még két hónapig,
aztán ágyamba kell lépned, tökéletes szépségű nő.
Ha letelik a két hónap, és nem fogadsz el férjedül,
akkor feldaraboltatlak szakácsokkal reggelire."

Rávana, kire rá van a gonoszság írva, így beszélt,
aztán felnevetett durván, s felhővé válva, távozott.

27.

Most a ráksasza-nőstények visszataszító, rút hada
támadt rá újra Szítára, szidalommal árasztva el:
"Te megátalkodott Szítá, hitvány, nemtelen nőszemély,
húsodat még ma felfalják jóízűen a ráksaszík!"

Ám volt közöttük egy békés, bölcs, agg ráksaszí, Tridzsatá;
nem nézhette, ahogy Szítát ócsárolják a többiek:
"Magatokat faljátok fel, nem Szítát, gyalázatosak,
Dzsanaka szeretett lányát, Dasaratha király menyét.
Ma álmot láttam, rémítőt, hajmeresztőt, borzalmasat;
férje jöttét jövendölte, s a ráksaszáknak vészt igért.
Csodás elefántcsont hintót húzott ezernyi paripa
a levegőben fent, s rajta fehér köntösben Ráma állt,
nyakában koszorú függött, mellette állott Laksmana.
Szítát is láttam álmomban, ruhája patyolat-fehér,
a ragyogó Tej-tengerben magasló Fehér Hegyen állt,
ahol férjére várt Szítá, mint fényére a Fény-adó.
Aztán megint Rámát láttam: hegy nagyságú, négy agyarú
harci elefánt hátán ült, mögötte ismét Laksmana.
A két nap-ragyogású hős a királyné felé haladt,
tiszta fehér virágokból font koszorúval ékesen.
Majd a Fehér Hegy csúcsáról a levegőben lebegő
elefántra segítette Dzsanaka lányát hitvese.
Majd ezután - csodás látvány - az asszony kiemelkedett
férje karjából, s a Holdat és Napot simogatta meg.
Új álomkép jött: Rávana, olajos testtel, kopaszon,
vörös ruhában. Részeg volt. Nyakán vörös virágfüzér.
Váltott a kép. Kocsijáról a földre bukott Rávana.
Egy asszony vonszolta kopasz, fekete ruhás tetemét.
Majd felkelt tétován, kábán, támolyogva, mint részegek,
ruhája levegő volt, és értelmetlen szókat hadart.
Undorító, sötét, bűzős, pokolsárhoz hasonlatos,
iszapos tóba lépett be, és elnyelte a mély mocsár.
És végül ez a szép város, Lanká jelent meg. Falai
meghasadoztak, omlottak, és a tengerben elmerült.
Vigyázzatok, meglátjátok, jön Ráma Szítáért hamar,
és féktelen haragjában legyilkol minden ráksaszát.
Több durva szó ne hangozzék! Boruljunk le Szítá elé,
engesztelő beszédekkel esdekeljük bocsánatát!
Hiszem, hogy irgalmas szívű a Vidéha-királyleány,
s csak ő tudja a vésztől a ráksaszíkat megmenteni."

30-34.

Rejtekéből véges-végig mindent jól hallott Hanumán:
Szítát és Tridzsatá álmát, s a ráksaszí-rikácsolást.
Nézte Szítát, mint istennőt Indra egében odafent,
és elméjében sokféle gondolatot latolgatott:
"Akit a Föld tíz égtáján keresett sok ezer majom,
sikerült végre meglelnem Ráma elrabolt hitvesét.
Kivárom, amíg nem vesznek észre az őrző ráksaszík,
s a szenvedésben gazdag nőtt suttogva megvígasztalom.
Ám én majom vagyok, s testem majmok között is óriás;
és ha most emberi szóval, szanszkrit nyelven megszólalok,
Rávanának gondol Szítá, megrémül, cselvetést gyanít.
Talán ha szeretett férjét, Rámát említi meg szavam,
nem ijed meg, hiszen Ráma tölti be gondolatait."
Így fontolta, latolgatta a nagy eszű, hogy mit tegyen,
s megszólalt nyájasan, halkan, hogy csak Szítá hallhassa meg:
"Van egy vitéz mahárádzsa, Dasaratha, sok nép ura,
szelíd szívű, igazságos, kocsija-lova számtalan.
Annak telihold-szép arcú, elsőszülött kedves fia
a törvénytisztelő Ráma, íjjal lövők legjobbika.
Hogy ne szegje szavát atyja, a jót és rosszat ismerő
Ráma nejével s öccsével vállalta a száműzetést.
Miközben a vad őserdő sűrűjében vadászgatott,
ráksaszákkal akadt össze, és leölte a szörnyeket.
Vitézei elestéről tudomást szerzett Rávana,
és elragadta bosszúból tőle a Dzsanaka-leányt.
Hibátlan hitvesét, Szítát, kereste Ráma mindenütt,
s szövetségest talált közben: Szugrívát, a majomkirályt.
Fejedelmük parancsára az alak-váltó fán-lakók

ezrével és százezrével kutatták Szítát mindenütt.
Én Szampáti tanácsára átugrottam az óceánt
száz mérföldes nagy ugrással, hogy megleljem a szép szeműt.
Ráma leírta szépségét, arcát és karcsu termetét;
amilyennek leírt Ráma - reád találtam, asszonyom!"

Igy beszélt Hanumán bölcsen, s ezután illedelmesen
a bánat tüze égette Szítá felé közeledett.
Ahogy lépésről lépésre közeledett a Szél fia,
hátrált lépésről lépésre Szítá; azt hitte, Rávana.
"Fondorlatos csel minden szó, amit e szörny mesél nekem!
Rávana ez bizonyára, csak más alakba öltözött."

Ernyedt keze elengedte támaszát, az asóka-fát,
s földre roskadt a vélt cseltől a fájdalom-szaggatta nő.
Főt hajtva leborult ekkor előtte a hosszú karú,
ám rá sem mert pillantani a félelemtől reszkető.
Midőn végre a hold-arcú meglátta a leborulót,
bánattal telve sóhajtott, és így szólt a szelíd szavú:
"Hogyha ismét te kísértesz, varázserejű Rávana,
dícséretedre nem válik, hogy gyenge nőt csellel gyötörsz.
Az erdőben is ezt tetted, ahol mint jámbor remete
leplezted el varázslattal ocsmány valódi lényedet.
De talán mégsem az vagy te, akit gyanúm sejtet velem,
mert ösztönös öröm járta át beszédedre lelkemet.
Hogyha valóban Rámától érkeztél, hála s üdv neked!
Beszélj tovább, mert Rámáról minden hír boldogság nekem!
Szavad lelkembe markol, mint partjába a sebes folyó."

36-38.

A tündöklő vitézségű Hanumán, a Vihar fia,
hogy bizalmát erősítse, Szítához így beszélt tovább:
"Erdőlakó vagyok, hidd meg, a nemes Ráma hírnöke.
Bizonyságom e gyűrű, nézd, amelyet neve ékesít.
Zálogul adta férjed, hogy hitelt nyerjen a híradás.
Bánat-gyümölcsöd elfonnyad; megszabadulsz; vigasztalódj!
Ha hírt viszek rólad, tüstént eljön érted vitéz urad,
követi majmok és medvék számlálhatatlan serege.
Vagy hogyha kívánod, rögtön magam megszabadítalak:
ülj fel hátamra, és hagyd itt a ráksaszát s a bánatot!
Magammal viszlek, átszelve egy ugrással az óceánt;
hisz elbírnám egész Lankát Rávanástul a hátamon.
A messzi tájon rád váró Rámához napnyugvás előtt
eljuttatlak, mint oltár-tűz Indrához az áldozatot.
Viszlek magammal, úrnőm, és elsuhanunk, akár a nyíl;
Lanká lakói közt senki nem éri röptömet utol.
Ahogy tehozzád érkeztem, úgy visszatérni is tudok
veled a levegő útján; kételkedésre nincs okod."

A Vidéha-királyasszony testét az öröm járta át
e csodás híradást hallva, és csodálkozva válaszolt:
"Hogyan akarsz ilyen hosszú útra elvinni, Hanumán,
majom létedre, fán élő népek legvitézebbike?
Hogy bír el kis majom-tested, hogy innen magaddal vigyél
férjemhez messze távolba, ugrálva-járók tigrise?"

Aggodalmát eloszlatni, a szörnyű Szélvihar fia
valódi, óriás testét öltötte fel Szítá előtt.
Leugrott a fa ágáról a majmok legnagyobbika,
és növekedni kezdett, hogy megszűnjön Szítá kételye.
Nagy Méru-hegy nagyságában, rőten, mint izzó tűzparázs,
magaslott fel Szítá előtt a hatalmas majom-bölény.
A kék-lótusz-szemű Szítá ámulva nézte Hanumánt,
s a sziklabércnyi testűnek ilyen szavakkal válaszolt:
"Látom, erődnek nincs párja; felismerem hatalmadat.
Járásod mint a szél sodra, fényed csodás, akár a tűz.
Hogyan is juthatott volna erre a földre bárki más
a mérhetetlen széles víz túlpartjáról rajtad kívül?
Hiszem, átkelni képes vagy, s képes vagy vinni engem is,
és célomat így érném el leggyorsabban, nem kétkedem.
Ám súlyos okok gátolják, hogy veled menjek, nagy majom.
Száguldásod sebessége odafent elkábítana,
s míg a levegőben mennél, fent, fent az óceán fölött,
lezuhannék a hátadról, míg szörnyű irammal repülsz,
s a krokodiltól-cápától-kígyótól nyüzsgő óceán
szörnyei táplálékául esném szempillantás alatt.
És azért sem követhetlek, ellenfeleid győztese,
mert hogyha asszonnyal mennél, tüstént gyanút ébresztenél.
Ha elrablásomat látnák a nagy erejű ráksaszák,
gaz Rávana parancsára nyomodba eredne haduk.
Szigonyt-buzogányt markolva körülzárna a vad csapat,
s velem, asszonnyal terhelve, nem volna számodra kiút.
Fegyveresek; sokan vannak; te egyedül, fegyvertelen.
Hogyan tudnál tovább menni, és megvédeni engem is?
Sok rút ráksasza rád törne, csatára kényszerítene,
és én lebuknám féltemben hátadról, majmok tigrise.
Ha lebuknám, elfognának az átkos művű ráksaszák,
s áldozatos segítséged gyümölcs nélkül fonnyadna el.
És hűségem a fő gátja, hogy nem mehetek el veled:
én férjemen kívül férfit nem érintettem meg soha.
Önszántamon kívül történt, hogy a nőrabló átölelt;
védő, oltalmazó nélkül mitsem tehettem ellene.
Majd hogyha értem jön Ráma, és kiirt minden ráksaszát,
s engem innét magával visz, megbűnhődik a Tízfejű."

Fátyoláról leoldotta gyémánt diadémját a hölgy,
és Hanumánnak nyújtotta: "Vidd el Rámának ékszerem!"
Csillogó, drágakő-díszes ékét átvette Hanumán,
és felhúzta kisujjára; mert karjára nem ment reá.

41-42.

A drága ékszert átvette, és tisztelettel meghajolt,
jobbkéz felől körüljárta, s elbocsájtó szavára várt.
Szítá magasztaló szóval dícsérte az elindulót,
s búcsút vett a majom tőle, miközben így gondolkozott:
"Kevés teendőm van hátra. Láttam a fekete szeműt.
Még e szégyentelen szörnynek szemet-szívet elbűvölő,
sok fával és folyondárral égi kerthez hasonlatos
ligetét kissé feldúlom, mint kiszáradt erdőt a tűz."

Vihar-hevű haragjában a Vihar-isten gyermeke
lába kemény rúgásával kidöntötte a fák sorát.
A bokrokat kiszaggatta a kéjkertben a nagy majom,
s a mámorosan éneklő madarak fészke földre hullt.
Bedöntött vízmedencékkel, tőből kicsavart fáival,
szemet pihentető dombok letarolt zöld lankáival,
betemetett tavak mellett fonnyadt virágbimbóival
lehervadt a lugas, mintha erdőtűz ölte volna meg,
s leszaggatott ruhájukban gyászolták dúlt virágai.
Recsegtek a kidöntött fák, vijjogtak rémült madarak,
és rettegéssel ébredtek Lanká alvó lakosai.
Felserkentek az alvásból az ocsmány képű ráksaszík,
és a feldúlt lugas tárult szemük elé, s a nagy majom.
Hanumán, hogy csodát lásson a sok szipirtyó, hirtelen
hegygerinc nagyságúvá nőtt rémült tekintetük előtt.
Ekkor az óriás testű, hegynagyságú majom-vitézt
bámulva, Szítát kérdezték őrizői, a ráksaszík:
"Ki ez a rém? Kinek sarja? Miért és honnan jött ide?
Hogyan elegyedett szóba veled, lótuszbimbó-szemű?"

A tündöklő, nemes Szítá a ráksaszíknak így felelt:
"Nem ismerem alak-váltó ráksasza fajzatotokat.
Ti nyilván jobban tudjátok, hogy ki ez, és hogy mit akar.
Úgy mondják, hogy a kígyónak kígyó ismeri a nyomát.
Én is nagyon megrémültem, és fel nem foghatom, ki ez.
Alakját elváltoztató ráksasza lehet, úgy hiszem."

Szétszéledtek a válaszra a Szítát őrző ráksaszík;
némelyik ott maradt s elbújt, sokuk Rávanához futott.
Rávanához megérkezve, az ocsmány képű ráksaszík
jelentést tettek egy szörnyű, nagy majom rémtetteiről:
"Asóka-ligetedben van egy rémes, óriás majom.
Ereje mérhetetlen nagy. Ott Szítával társalkodott.
Dzsanaka lányát unszoltuk, árulja el, ki ez a szörny,
de kérdezősködésünkre nem válaszolt a szép szemű.
Lehet, hogy Indra küldönce, vagy tán Kuvéra hírnöke

vagy Ráma küldte kémkedni, hogy felkutassa hitvesét.
A nagy termetű feldúlta legfőbb gyönyörűségedet,
a vadak-madarak lakta, pompázatos kéjligetet.
Egyetlen foltnyi, csöpp hely sem maradt elpusztítatlanul,
csak az asóka-kert fáit kímélte meg Szítá körül.
Lehet, hogy Szítát sajnálta, lehet, hogy addig kimerült,
de nem olyannak láttuk, hogy kifáradt volna egyhamar.
A szörnyű termetű szörnyre mérj szörnyű büntetést, urunk,
mert Szítát megkörnyékezte, és feldúlta ligetedet."

A némberek szavát hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a haragtól forgó szemmel fellángolt, mint a máglyatűz.
Tehetetlen haragjában szeméből könnyözön fakadt,
mint két lobogó fáklyából az olvadt gyanta csöppjei.
Hanumán elfogására katonákat küldött legott,
magához hasonló, bátor, vad ráksasza-vitézeket.
Püffedt hasú, nagy agyarú, nagy erejű, torz termetű
nyolcszor tízezer szolgája, sebes futású harcosa
nyársakkal-buzogányokkal felfegyverkezve kirohant
csatára vágyó lélekkel, hogy foglyul ejtse Hanumánt.
A várkapuban várt rájuk a küzdelemre kész majom.
Mint lepkeraj a tűzlángba, úgy vetették rá magukat.
Csillogó csatabárdokkal, nyilak sugárfelhőivel,
tűzfényű buzogányokkal jégesőként csaptak le rá.
A hegynagyságú, fenséges majom állta a támadást.
A földet verte farkával, s nagy bömböléssel ordított:
"A nagy erejű Rámának és Laksmanának győzelem!
És győzelem Szugrívának, aki ügyükben támaszuk!
A Vihar Urának sarja, Hanumán áll előttetek.
A tisztében-serény Rámát szolgálom ernyedetlenül.
Száz Rávana se mérkőzhet velem, ha harcba indulok,
és ezerszámra szórok rá sziklákat és fatörzseket.
Beszéltem a királynéval, feldúltam Lanká városát,
elértem, amiért jöttem, s most bántatlanul távozom."

Mint alkonyi sötét felhő, magasodott fel Hanumán.
Szava a ráksaszák szívét rettegéssel töltötte el.
De a király parancsáról nem felejtkezett meg a had,
és minden gyilkos szerszámmal rárontottak mindenfelől.
Amikor az a hős látta, hogy rárohan a szörny-sereg,
megragadott egy szörnyű vas kapureteszt a várkapun,
a falról leszakította, s úgy csépelte a rémeket,
mint az Ezerszemű Indra villáma a démonokat.
Lemészárolta egy szálig támadóit a Szél fia,
aztán a kapu ívére ugrott diadalittasan.
Hírmondónak maradt csak meg egy vagy két futó ráksasza,
s jelentették királyuknak, hogy egész hada ottveszett.

48.

A ráksaszák fényes uralkodója
hadnépe vesztét a szivére vette,
s tombolva mérgében, előhivatta
saját fiát, Indradzsitot paranccsal:

"Kardforgatásban te vagy itt az első;
nincs isten és démon, akit ne verj le.
Érezte Indra iszonyú erődet
s legyőzhetetlen vagy az Ég kegyéből.

Ha csatán ellened támad minden démon vagy églakó,
mind a Három Világ rádtör, mindet szétzúzza fegyvered.
Karod ereje védelmez, vezeklésed hatalmat ad,
helyet tudsz és időt ismersz, cselfogásod töménytelen.

Ha harcra kelsz, nincs akadály, amin ne győzz;
ha célra törsz, nincs, amit el nem ér eszed.
Egész világon nem akad merész vitéz,
karod s a dárdád erejét ki kétlené.

Megölve minden szolgám és a legvitézebb ráksaszák,
tanácsosaim elhulltak, öt fővezérem elesett,
széthasítva hever földön Aksa fiam, testvéröcséd
benned van bizodalmam most. Te egymagadban többet érsz.

Tekintsd a hadnép nyomorult veszését,
s a nagy majom bősz diadalmi gőgjét;
vess hát ma számot a saját erőddel,
s rohamra indulj heves indulattal!

Terajtad áll most, hogy előre törve,
hasítsd szilánkra henye büszkeségét!
Erőd erősebb, erejét ne rettegd!
Csatára kelj fel, s te legyél a győztes!"

Fülébe vette a csaták bölénye
parancsolója sietős parancsát,
majd megkerülte, ahogy illik, atyját,
de lelke közben viadalra készült.

Illő alázattal hódolt a sereg Indradzsit előtt,
s lelkesen, harcra buzdulva indult párbajra a vitéz.
A ráksasza-mahárádzsa lótuszvirág-szemű fia
előre tört, mint partjára a tengerár holdtöltekor.

Kocsira pattant, kocsijába fogva
hegyesfogú négy repülő kígyóját,
s Madárkirályt szégyenitő irammal
magasba röppent a nagy Indra mása.

Nyíllövés és kardforgatás mestere, dárdázók feje
száguldva hajtatott arra, ahol Hanumán vert tanyát.
Íjhúrja pendülését és kocsija dübörgő zaját
meghallva, a majom-párduc örömmel várt újabb csatát.
Indradzsit íját markolva, s hegyes fullánkú nyilait,
iparkodott sebbel-lobbal sebekkel elborítani.

Amint a nagy hős, a csaták tudósa,
kezében íjjal viadalra indult,
homályba süppedt valamennyi égtáj,
vonyítva búgott a sakálüvöltés.

De összegyűltek a tusát csodálni
a tündérek, szellemek, égi bölcsek.
Az ég sötétlett a madárseregtől.
Ujjongva hangzott az örömrivalgás.

Hanumán megpillantotta az Indra-lobogós kocsit,
felüvöltött erős hangon, s óriássá növekedett.
Indradzsit kocsiján állva felajzotta nagy kézívét,
és lövésre feszítette a mennydörgés-búgású húrt.

A szembenállók iszonyú erővel,
feledve vészt és sebet, összecsaptak
dühödt irammal, ahogy ős tusában
az égi Indra s a Pokol királya.

Az íj-feszítő, kocsiján feszítő,
csatákban edzett erejű vitéznek
nyílzáporát teste falán kivédte
az atyja útján repülő majom-hős.

Midőn a nyíl-záporeső lepattant
kőszirt-kemény termetü ellenéről,
a támadás meghiusulta láttán
varázslaton törte fejét a herceg.

Elmélyülés révületébe mélyedt,
s sugallatot nyert a tudáson túlról:
"Ha sebhetetlen a vitéz a nyíltól,
meg kell őt bénítani bűverővel."

Ekkor a dárdával vívók legügyesebbje, Indradzsit,
Brahmá hatalmas dárdáját vetette Hanumán felé.
A varázserejű fegyver megbénította ellenét,
és mozdulatlanná dermedt, s földre zuhant a nagy majom.

Sejtette rögtön, hogy az Alkotótól
eredt e váratlan erőtelenség,
s alázatos szívvel alávetette
magát a dárda erejének önként:

"Nincs rá hatalmam, hogy e szörnyű nyűgből
magam kitépjem; a Világ Urának
ki állhat ellent? A reám igézett
varázslatot tűrni fogom nyugodtan.

Bár a dárda megbénított, nem támad bennem félelem,
mert őrködik fölöttem a Teremtő, Indra és a Szél.
A ráksaszák hatalmában ne lássék rajtam gyengeség.
Rávanával beszédem van; hadd vonszoljanak most elé."

Mozdulatlanságát látva, a rárohanó ráksaszák
kendernyüsttel s faháncs-nyűggel megkötözték kegyetlenül.
Ám a megkötözés folytán a varázstól felszabadult,
mert kettős béklyót nem tűrt el a nagy fegyver igézete.
Érezte: a varázs elszállt, s most már nem bánta Hanumán,
hogy köteléke kínozza, és rángatják a ráksaszák.
Azok fekete öklükkel öklözték irgalmatlanul,
és hurcolták a vélt zsákmányt fejedelmük színe elé.
Jelentették királyuknak, hogy a vétkes megérkezett,
akár egy erős béklyókba vert, tomboló nagy elefánt.
"Ki ez? Miért jött, és honnan? Kik a segítő társai?"
így kérdezgették egymástól a ráksaszák vezérei.
"Égessük meg!" "Nem, öljük meg!" "Nem, faljuk fel!" - vitatkozott
egymással a haragjában tomboló ráksasza-tömeg.

50-51.

Mikor maga előtt látta a sárga szeműt Rávana,
düh és kétség nyomasztotta a rémes ráksasza-királyt,
s tehetetlen haragjában tépelődött a szörnyeteg:
"Talán maga a szentséges Siva került szemem elé,
aki megátkozott egykor, mikor megemeltem hegyét?
Majom alakban ő jött el, vagy talán Bána óriás?"

Dühtől vérbeborult szemmel szólította maga elé
alkalom-szabta kérdéssel Prahasztát, bölcs miniszterét:
"Kérdezd meg ezt a gaz lelkűt, miért és honnét jött ide?
Ligetem megpocsékolta; ebből mi haszna származott?"

Fejedelme parancsára a bölcs Prahaszta így beszélt:
"Majom, nyugodj meg! Üdv néked! A félelemre nincs okod.
Ha mint Kuvéra küldötte kerested fel e palotát,
számolj be a valóságról, aztán szabadon távozol.
Ha Indra, Jama, Varuna adott titkos megbízatást,
hogy városunkat kémleld ki, és álcázd állatnak magad,
vagy hírhozójaként küldött a győzni vágyó Visnu úr
- mert majomnak mutat külsőd, de erőd nem majomra vall - ,
ismerd be az igazságot, akkor szabadon engedünk,
de ha cselen kapunk rajta, nem mentheted meg életed."

A ráksaszák kérdésére az erdőben lakók feje
felelt: "Nem vagyok én Indra, Jama, Varuna követe,
nem vagyok Visnu küldötte, a Kincs-adó barátja sem.
Fajtám az, aminek láttok: erdőlakó majom vagyok.
Rávanával beszédem van, de nem bocsájtottak elé,
ezért lugasát feldúltam, hogy felfigyeljen a király.
Ekkor a ráksaszák jöttek seregestül, hatalmasan;
támadtak, testemet védtem, s levertem őket vad tusán.
Nem győzhetnek le fegyverrel sem démonok, sem istenek;
ebben a nagy kiváltságban részesített az Ősatya.
A királyt látni kívántam, ezért döntöttem: engedek
a fegyverek hatalmának, és így hurcoltak most ide.
Tudd meg: a végtelen fényű Ráma követével beszélsz.
Ezt tudva, hallgasd meg Ráma üzenetét, fejedelem!

Én Szugríva parancsára látogattam meg váradat.
A majmok ura testvérként üdvözöl, ráksaszák ura.
Mint testvér szavait, hallgasd Szugríva jótanácsait,
haszonnal és igazsággal teljes, üdvre-vivő szavát.
Más férfi hitvesét szégyen fogságban tartanod, király,
mert az Örök Törvényt sértő, romlást és pusztulást hozó,
önös tettektől irtóznak hozzád hasonló okosak.
És a Három Világon nincs senki, hidd meg nekem, nagyúr,
aki nyugodtan élhetne, ha Ráma ellen vétkezett.
Azt gondolod talán, Szítá az, aki itt van foglyodul?
Nem! Testbe öltözött végzet, mely Lankára leselkedik.
A szörnyű pusztulás éjét hárítsd el Lanká, önmagad,
barátaid egész népe feje felől, fejedelem!

52-53.

Hanumán jóra buzdító tanácsát hallva, Rávana
a haragtól eszét vesztve bömbölt: "Végezzetek vele!"
De mikor a gonosz lelkű ráksasza így rendelkezett,
a követ-megölés ellen testvére óvó szót emelt.
Elvakult bátyja vétségét nem nézhette Vibhísana,
és törvény-ismerő szívvel latolgatta, mi lesz helyes.
Jól meggondolta, és döntött lelkében az okos szavú,
s barátságos, okos szóval csitította indulatát:
"Király, sérti a Törvényt, és a Nagy Rendben szégyenletes,
nevedhez méltatlan volna, hogy megölesd a hírnököt.
Ha a harag így úrrá lesz a rangodbélieken is,
akkor mit ér a méltóság, a tanulás, a bölcsesség?
Ugyan mi hasznod származnék abból, hogy meghal a majom?
Akik őt követül küldték, azokra hulljon büntetés!
A követet, akár jót mond, akár rosszat, más bízta meg,
másnak van alávetve, maga nem érdemel halált."

Nagyon üdvére szolgáló, körülményekhez mért szavát
szívére vette és így szólt testvéréhez a Tízfejű:
"Jól mondtad, hogy nem illendő kivégezni a hírvivőt,
azonban arcátlansága nem maradhat büntetlenül.
Minden majomnak féltett, fő ékessége a nagy farok:
gyújtsák meg e majom farkát! Égő farokkal tűnjön el!
Így lássa meg e hitványat, csúffá tett testét gyászolót,
a fajtája, egész népe, rokonai, barátai.
A város minden utcáján, terein, házai között
hurcolják végig lángoló farokkal ezt a hírhozót!"

Tüstént szavát fogadták a haragra zordult ráksaszák,
és hosszú gyapotcsíkokkal tekerték a farkát körül.
Míg a farkát tekergették, a majom óriásra nőtt,
mint a Mindent-faló lángja, ha kiszáradt bokorba kap.
Ekkor olajjal öntözték, aztán tüzet tettek alá,
és ujjongva elindultak zsákmányukkal a ráksaszák.
Dobok és kürtök zengése adta hírül a büntetést,
míg áldozatukkal járták a várost gonosz őrei.
Látták a lángoló farkat a kárörvendő ráksaszák,
s a balhírt a királynénak elújságolták kéjesen:
"Szítá, azt a vörösképű majmot, aki beszélt veled,
égő farokkal hurcolják az egész városon körül!"

Akár saját elrablása, úgy sújtotta Szítát a hír,
és sikoltva borult földre az Áldozat-nyelő előtt:
"Ha böjtöltem, imádkoztam, híven szolgáltam férjemet,
ha hű maradtam Rámához: most Hanumánnak légy hideg!"

Ekkor az oltártűz lángja jobbról magasra felcsapott,
jelezve, hogy meghallgatta, és megsegíti Hanumánt.
És az égő farok lángját lobogtató atyja, a Szél,
hómezők enyhe hűsével lengett a királyné felé.
Miközben farkán tűz lángolt, elcsodálkozott a majom:
-Ez a lobogó, égő tűz miért nem okoz kínt nekem?
Látom, hatalmasan lángol, mégsem perzseli testemet.
Bizonnyal Szítá hűsége és a Raghu-sarj érdeme
és atyám jóindulata fékezi meg a lángokat."

Majd a majmok oroszlánja magában így elmélkedett:
"Ha ádázul magamfajtát kötöztek meg a ráksaszák,
megérdemlik, hogy elnyerjék e tettükért jutalmukat."

Hegy-nagyságból a testén-úr hős egy szempillantás alatt
parányivá zsugorodott, s kibújt kötelékeiből.
Amint szabaddá vált, ismét hegycsúcs-naggyá növekedett.
Körülnézett, s megpillantott egy vaskos várkapu-reteszt.
Két markába szorította a vasveretű, nagy rudat,
és valamennyi őrzőjét szétmorzsolta a Szél fia.

54.

Ezután Hanumán Lankán végignézett kényelmesen,
ereje-kedve buzdult, és gondolkozott: még mit tegyen?
"Mi van még hátra, hogy méltó nyomot hagyjak magam után,
hogy a gaz ráksaszák jobban megkeserüljék tettüket?
A lugast már kiszaggattam, sok ráksasza-vezér halott,
a hadsereg megritkítva - elpusztítom a várat is.
A vár elpusztításával munkámat betetőzhetem,
csekély erőfeszítéssel tettemből dús gyümölcs fakad.
S illő, hogy a derék tűznek, mely a farkam hegyén lobog,
némi szórakozást nyújtsak a város palotáival."

Ekkor farkán a tűzlánggal, mint villámmal a víz-adó,
Lanká lakain-lankáin sétára indult a majom.
Sorban haladt házról házra, kertekbe, ligetekbe is,
és támadástól nem tartva tekintgetett maga körül.
Prahaszta háztetőjére vetette legelőbb magát,
s mindenfelől tüzet szórt rá, mint porfelhőt a szélvihar.
Prahasztától tovább ugrott Mahápársva tetőire,
s lángot vetett rá farkáról, mint a végpusztulás tüzét.
Ezután Indradzsit házát égette fel a lángoló,
s Szumálit s Dzsambumálit sem kímélte meg a tűzeső.
Mikor végighaladt minden hajlékon a nagy erejű,
a ráksasza-mahárádzsa palotáját kereste fel.
A magas Méru-hegycsúcsként magasló, napként ragyogó,
drágakővel-talizmánnal-arannyal dúsan megrakott,
remekbe készült kastélyra farkával tűzcsóvát vetett,
és bömbölt, mint a végromlás villámló felhőtömege.
A Szél végig legeltette a lángokat a házakon,
s az aranyrácsos és gyönggyel-gyémántokkal dúsan rakott,
drágakő-ékes hajlékok magukba roskadtak sután,
összeomló eresztékkel terültek el a föld szinén,
mint érdemeik elfogytán égből lebukó mennylakók.
Zűrzavaros zsivaj támadt, a ráksasza-nép futkosott,
ki-ki mentette hajlékát, jajveszékeltek gyászosan.
"Maga a Tűz-isten jött el majom alakban! Jaj nekünk!"
síránkoztak, s leroskadtak csecsemőikkel az anyák.
Kibomlott, lángoló hajjal zuhantak le az asszonyok
a paloták tetejéről, mint cikázó villámszalag.
Gyémánt, korall, lazúr, gyöngy és ezüst tömegével kevert,
olvadt ércek patakzottak az égő paloták falán.
Mint ahogy fűvel és fával sohasem lakik jól a tűz,
nem lakott jól a dúlással Lanká várában Hanumán.
Végül, mikor egész Lankát elpusztította Hanumán,
az óceánba mártotta farkát, eloltotta tüzét.

56-57.

Szítá a sinsapá-fához támaszkodva várakozott.
Mielőtt visszatért volna, elköszönt tőle Hanumán.
Tenger fölötti útjára készült a majmok tigrise,
és az Aristha-hegycsúcsot szemelte ki ugróhelyül.
E hegyek-fejedelmére mászott fel, s újra nagyra nőtt,
és most észak felé indult délről a nagy majom-bölény.
Combja közé szorította a nagy hegy szilárd szirtfokát.
Az felüvöltött kínjában, és besüppedt a súly alatt,
sziklái szertemállottak, fűszálként dőltek el a fák.
Beomló barlangok mélyén gyötrődő oroszlánjai
eget repesztő bőgését csikarta ki a fájdalom.
Összekuszált ruhájukban, elejtve ékszereiket,
felröppentek ijedtükben a tündérek, a szellemek.
Izzó nyelvű, erős mérgű, nagy testű, villogó fogú,
óriás kígyók kínzottan tekergették nyakuk-fejük.
Mint egy szárnyas hegy, szökkent fel nagy lendülettel Hanumán,
s a lótusz helyett Hold-ékes, Napot mint szárcsát úsztató,
csillagokkal virágdíszes, felhők rojtjaival füves,
halak gyanánt csillagképes, Mars-cápával fenyegető,
a Hattyú szép csillagzatát hattyúként lubickoltató,
Indra hátaselefántját szigete helyett emelő,
szélrohamokkal hullámzó, holdsugarakkal gyöngyöző,
széles levegő-tengerben mint vízben úszott a vitéz.
Mintha a Holdat súrolná, mintha felfalná a leget,
mintha letépni indulna az égről Napot s csillagot,
mintha a felhőket húzná, úgy haladt ernyedetlenül.
Fekete és narancssárga, zöld, barna és kékeslila
felhőgomolyok villóztak a villámgyors röptű körül.
Behatolt egy-egy felhőbe, s előjött túlsó oldalán:
elbúvó és előbúvó holdkoronghoz hasonlított.
Nagy bömböléssel bömbölve, mint dörgő viharfellegek,
megérkezett a túlpartra, ahol várták barátai.
A tengerparton ott ültek a majom-nép vitézei,
vártak a percre sóváran, hogy meglássák a Szél fiát.
Mint szél-hajszolta nagy felleg messze dübörgő moraja,
úgy zúgott a majomlábak nyomán örvénylő levegő.
Meghallotta a légzúgást a várakozók tábora,
s mind izgatottan ugrott fel, és leste a közeledőt.
Hogy minél hamarabb lássák, a magasló hegycsúcsokon
egyik szikláról másikra ugrándoztak kíváncsian.
Fák tetejére másztak fel, törtek virágos ágakat,
s mint messze fénylő zászlókat lengették vidáman felé.
A nagy irammal száguldó, hegynagyságú majom-bika
a zöld erdő borította Mahéndra csúcsán földet ért.
Az örömében ujjongó, kiáltozó majom-sereg
tolongva mind köré tódult, és tisztelettel meghajolt.
Vendégváró ajándékul hoztak gyümölcsöt, gyökeret,
hogy illően fogadják a Szél fiát, büszkeségüket.
Ugrálva, szökve, tombolva kiáltoztak: "Kilakilá!"
Zöld ágakat halmoztak fel Hanumánnak trónszék gyanánt.
Ő illendőn köszöntötte a véneket, vezéreket,
Angadát, a vitéz ifjút, s az élemedett Dzsámbavánt.
A tiszteletet érdemlőt fogadta méltó tisztelet,
s ő "Láttam a királynét" szólt röviden, és elhallgatott.
Sürgető érdeklődéssel unszolták, hogy számolna be.
"Egy lugas közepén láttam, asóka-fák tövében állt.
Fertelmes ráksaszík őrzik a hibátlan királyleányt.
Haja özvegyi varkocsba fonva, teste bőjttől sovány,
szennyes ruhába öltözve gyászolja vesztett hitvesét."

A boldogító "Láttam" szót mint nektárt szívta be fülük,
s véget nem érő ujjongás töltötte be a levegőt.
Rikogott egy, vakogott más, harmadik vígan kurrogott,
éljenzés szállt szájról szájra: "Kilakilá! Kilakilá!"
Némelyik majom-elefánt örömében magán kívül
libegő-lompos nagy farkát verte a földhöz boldogan.
Mások egymást taszigálva, hogy közelebb férkőzzenek,
tapogatták-ölelgették a páratlan majom-vitézt.

61, 65.

Majd amikor kitombolta magát az ujjongó sereg,
felszöktek a hegy ormáról, s indult ugrálva a csapat.
Mint lábra kelő hegycsúcsok, mint égre szálló szikla, mint
megvadult elefántcsorda törtetett a sok szökdeső.
A Szél fia haladt élen, s a nagy eszűt, nagy iramút
tekintetükkel hordozták a nyomában tülekedők.
Így érkeztek a tarkálló erdők fedte Praszravana
hegységhez, s tisztelettel mind leborultak Ráma előtt.
Köszöntötték Szugrívát, és Angadával az élükön
előadták a Szítával történtekről a híradást.
Fogságát Rávanánál és a ráksaszík bántalmait,
ragaszkodását Rámához, a Tízfejű ajánlatát
mesélni kezdték Rámának, egymástól véve át a szót.
Mikor Ráma meghallotta, hogy életben van hitvese,
felkiáltott: "Hogy van Szítá? Vajjon gondol-e még reám?
Számoljatok be mindenről, amit róla megtudtatok!"

Ráma felindulásának láttán a majmok Hanumánt
ösztökélték színe elé, hogy mondja el történetét.
Előállt a Vihar sarja, majd arccal fordult Dél felé,
amerre Szítát sejtette, és irányában meghajolt,
és szóval szólt a szószóló, elmondva a találkozást.
Előbb átadta Rámának az önfényében villogó,
aranyos drágakő-pártát, majd fejet hajtva, így beszélt:
"Átugrottam a száz mérföld széles, hatalmas óceánt,
hogy megtalálhassam Szítát, a Dzsanaka-királyleányt.
Ott fekszik a gonosz lelkű Rávana ékes városa
a déli tenger túlpartján, a messzi Lanká szigetén.
Rávana háremében van rabságban szeretett nejed,
ott sínylődik a szépséges, s feléd száll minden óhaja.
Egy fonatba befont hajjal gyászolva, a földön hever,
fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor.
A nemes Raghu-nemzetség hírnevét hirdető szavam
lassan bizalmat ébresztett irántam, s felfigyelt reám.
Megszólítottam, elmondtam küldetésem történetét,
s ő Szugríva szövetsége hallatán megvidámodott.
És ezt üzente: - Számolj be vitéz férjemnek, Szél fia,
mindenről, amit itt láttál, tüstént, maradéktalanul.
És tedd hozzá: »Neked küldöm emlékül ezt az ékkövet;
e pántra emlékezz vissza: ez övezte homlokomat.
És ez a gyöngydíszes gyűrű, amelyet te küldtél nekem,
vígaszom lesz a bánatban; ha látom, rád emlékezem.
Már csak egy hónap van hátra az életemből, Raghu-sarj;
elveszik egy hónap múlva életemet a ráksaszák.«"
 
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk