Menu Content/Inhalt
Rámajána III. - Az erdő könyve
14-15.

Közben Ráma az erdőben a szép Pancsavatí-liget
remeték-lakta tájára irányította lépteit.
Miközben útjukat járták, egy óriás, félelmetes,
nagy saskeselyű látványa nyűgözte le tekintetét.
A nagy vitézségű Ráma a különös erdőlakót
ráksasza-szárnyasnak vélte, és megszólította: "Ki vagy?"
Ekkor nyájas, szelíd hangon így válaszolt a nagy madár:
"Atyád régi barátjára ismerhetsz bennem, gyermekem.
Dzsatájus a nevem, Sjéni nemzetségből származom.
Ha kívánod, segítőként elkísérlek utatokon,
és őrködöm Szítá mellett, míg távol vagy te s Laksmana."

Így érkeztek a sok vadban s madárban gazdag szép liget,
Pancsavatí fái közé. Ott Ráma kérte Laksmanát:
"Kedvesem, célhoz érkeztünk. Látod, ez itt Pancsavatí,
virágzó fákkal ékes táj, szent remeték lakóhelye.
Mindenfelé az erdőben jártasd körül tekinteted,
válaszd ki hozzáértően, hol üssünk magunknak tanyát,
ahol Szítá örömmel fog lakozni, s mi is ővele,
hol az erdő barátságos, a közelben folyó folyik,
bőven találunk tüzelőt, kusa-füvet, ivóvizet."

Az ellenség-legyőző hős értette bátyja óhaját,
szép remete-tanyát ácsolt tüstént, új otthonuk gyanánt.
Erős bambuszcölöp-sort vert a földbe, áthurkolta jól,
faágakból sövényt font rá, náddal bevonta ékesen,
agyaggal jól betömködte a sövény minden hézagát,
sásfűvel és falombokkal fedte kunyhójuk tetejét,
földjét símára döngölte, fekvőhelyül alkalmasan,
hogy hármójuknak kényelmes, tágas, szép hajlékuk legyen.
Mikor művével elkészült, a folyópartra sietett,
megfürdött, néhány szál lótuszt és édes gyümölcsöt szedett,
megáldozott virágokkal, békességért imádkozott,
majd megmutatta Rámának elkészült, új tanyájukat.
Megtekintette Szítával a lombkunyhót a Raghu-sarj,
és nyugodalmas hajlékuk láttán boldogság fogta el.
Végtelenül megörvendett, és átölelte Laksmanát,
és hálás, szerető szóval mondott neki köszönetet:
"Öcsém, nagy munkát végeztél. Örömet szereztél vele.
Testvéri ölelésemet fogadd érte jutalmadul.
Úgy vélem, nem halt meg atyánk, mivel tebenned, Laksmana,
kötelességtudó, hálás, nemes fiában él tovább."

Így beszélt testvéröccséhez a Raghu-család tigrise,
s a bő gyümölcsű erdőben örömmel élte életét.

17.

Elégedetten élt Ráma. Tisztelték a bölcs remeték.
Mikor a szép lombkunyhóban ült neje, Szítá oldalán,
tündökölt, mint az égbolton a Hajnalcsillag és a Hold.
Laksmanával beszélgetve, sok régi, bölcs regét regélt.
Egyszer, miközben elmélyedt az ős idők regéibe,
történt, hogy arra tévedt egy kóborló, kósza ráksaszí,
a tízfejű démon-király testvérhúga, Súrpanakhá.
Közelebb érve Rámához, ki szép volt, mint az églakók,
hosszú karú és szép arcú, lótuszvirág-hosszú szemű,
elefánt-erejű-léptű, remete-hajú, -köntösű,
viruló férfiasságú, fejedelmi tekintetű,
kék-vízililiom-bőrű, Vágy Urához hasonlatos -
őrjítő szerelem kínja nyűgözte le a ráksaszít.
A szép arcút a rút arcú, a karcsút a lógó hasú,
hosszú szeműt a torz kancsal, szép fürtűt a boglyas hajú,
ifjú férfit a csúf vénség, csengő hangút rikácsoló,
így szólította meg Rámát a vágyra gerjedt ráksaszí:
"Hajad remeteként hordod, kezed mégis nyilat szorít;
hogy kerültél e tájékra, hol ráksaszák kísértenek?"

Az ellenség-lesújtó hős egyenes lélekkel felelt
a ráksaszí beszédére, feltárva jöttük indokát:
"Élt egy király, Dasaratha. A harminchárom mennylakó
párja volt vitézségében. Elsőszülött fia vagyok,
nevem Ráma. Öcsémet lásd, a bátyjához hű Laksmanát,
s a Vidéha-király lányát, Szítát, hű feleségemet.
Atyám s anyám parancsára, főt hajtva a Törvény előtt,
jöttem ide az erdőbe, hogy itt éljek remeteként.
Én is ismerni kívánlak: honnan származol, és ki vagy?
Alakját kedv szerint váltó ráksaszínak gyanítalak.
Valld be, miért kerestél fel? Kényszerítlek: mondj igazat!"

A vad szerelem kínjától perzselt ráksaszí így felelt:
"Hallgasd meg szavamat, Ráma! Az igazat mondom, ne félj.
Súrpanakhá vagyok, testem kedvemre váltó ráksaszí.
A rengetegben kószálok. Halálra rémül, aki lát.
Rávana rémkirály bátyám - ha füledbe jutott e név.
Az örök álom nyűgözte Kumbhakarna, a szörnyeteg,
s a rémes, vérszomjas Khara és Dúsana: testvéreim.
De én mindet fölülmúlom. Ámde most, hogy megláttalak,
egész lelkem feléd fordult, mint férjem és uram felé.
Hatalmamnak nincs korlátja. Kedvemre járok és kelek.
Légy férjem, élj velem hosszan; holmi Szítá minek neked?
Rút alakú és csúf arcú, nem méltó hozzád hitvesül.
Szépségemmel csak én illek hozzád nejedként; nézz reám!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot
most rögtön felfalom, s aztán felfalom testvéredet is.
Akkor hegyekben, erdőkben gyönyörködhetsz oldalamon,
e szép Dandaka-sűrűben kószálsz velem szerelmesen."

18.

A vágy emésztő hurkába hurkolt, észvesztett ráksaszít
mosolygó, játszi válasszal csitította a Raghu-sarj:
"Sajnálatomra, nős vagyok; feleségem itt van velem,
és oly kiváló hölgy, mint te, vetélytársnőt nem tűrne el.
De itt van helyettem öcsém; jóképű, szép testű legény,
ügyes, jóravaló, gazdag és nőtlen férfi Laksmana.
Még nem volt dolga asszonnyal, de nagyon hiányzik neki.
Korodhoz és szépségedhez méltó férj lesz; ifjú s csinos.
Hosszú szemű hölgy, őt válaszd férjedül; tündökölni fogsz,
mint a hegycsúcs a napfényben; s féltékenységre nem lesz ok."

Ráma ajánlatát hallva, a megbolondult ráksaszí
szerelme tárgyát otthagyta, és Laksmanát rohanta le:
"Karcsú tested méltó párja az én páratlan termetem;
velem, mint feleségeddel, csupa gyönyör lesz életed."

A ráksaszí beszédére Laksmana elmosolyodott,
és fordulatos elmével megfelelő választ adott:
"Úrnőm, hogy gondolod, hogy egy rabszolga szolgálója légy?
Én csak bátyám parancsának szolgája vagyok, semmi több.
Hatalomban gazdag gazdám szépségben gazdag, megbecsült
második felesége légy, folttalan ragyogású nő!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot,
vén feleségét otthagyja, s téged szeret majd egyedül.
Vagy talán van olyan férfi, ki megvetné bájaidat,
és holmi rút asszonyszemély felé fordítaná szívét?"

A lógón hasú, fertelmes ördög-némber nem fogta fel,
hogy Laksmana csak gúnyolja; valónak vélte szavait.
Szítája oldalán ülő Ráma felé fordult megint,
és izzó gerjedelmében így csábította a vitézt:
"Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos feleségedet,
e vénséget tartod többre, mint fiatal szépségemet?
Ezt a rút emberfajzat-nőt szemed láttára felfalom,
akkor vetélytársnő nélkül élvezhetem szerelmedet."

Az őzgida-szemű szépre a véres tűzparázs-szemű
csúfság tombolva rárontott, mint csillagra az üstökös.
A Halál szörnyű pányvája gyanánt szálló szörnyeteget
feltartóztatta Ráma, majd indulatosan így beszélt:
"Kegyetlen, aljas lényekkel tréfát űzni sosem lehet.
Nézd, Laksmana, szegény Szítá a félelemtől alig él.
Ezt a rút, hitvány, őrjöngő, püffedt hasú, vad ráksaszít
nem ölhetjük meg, mert asszony, de most meg kell csonkítani."

Laksmana dühre gerjedve, kardját ragadta hirtelen,
s az őrjöngő boszorkánynak leszelte orrát és fülét.
Iszonyú hangon elbődült a megcsonkított ráksaszí,
s a vadonba futott vissza, ahonnan jött, a szörnyeteg.
Vérnyomokat hagyott hátra megcsúfított ábrázata,
míg magasba emelt karral a rengetegben törtetett.
Démonvezér testvéréhez, Kharához futott egyenest,
s földre zuhant előtte, mint levegőből villámcsapás.

19.

Vérző, megcsúfolt, fetrengő húga gyalázatán Khara
szörnyű haragra lobbant, és megkérdezte a senyvedőt:
"Kelj fel, szólalj meg! Oszlasd el zavart kábulatod ködét!
Ki tett csúffá ilyen rútul? Tárj fel mindent világosan!
Halálos mérgű kobrára bukkanva, mely békén hevert,
ujja hegyével megbökte mulatságból a vakmerő!
Nem látta, hogy halál hurkát köti nyakára a bolond,
aki ma téged megsértve, gyorsan ölő mérget ivott.
Tetszés szerint cserélsz testet, erőd nem ismer akadályt,
az Életet-kioltóhoz hasonlítasz; ki bírt veled?
Istenek, szellemek, szentek, sötét kísértetek közül
ki volt, aki e csúfságot képes volt művelni veled?
Ki az, kinek habos vérét akarja felinni a föld,
kezemtől elesett teste nyíl-szaggatta tagjaiból?"

Haragtól tomboló bátyja bosszúszomjas szavaira
könny-kísérte szavakkal szólt a megcsúfolt Súrpanakhá:
"E tájra költözött nemrég két fiatal, erős karú,
daliás testű, szép arcú férfi: Ráma és Laksmana,
nagy Dasaratha fiai, érzékükön uralkodó,
gyümölcsön és gumón élő, háncs-köntösű remeteként.
Mellettük láttam egy ifjú, szépséggel ékes, karcsú nőt,
páratlan fényű ékszerrel felékesítve gazdagon.
Amiatt az asszony miatt a két férfi összefogott,
és mint valami rossz, ócska szajhával, így bántak velem!
A gyalázatos asszonynak és annak a két férfinak
holttestéből a habzó vért akarom szürcsölni mohón.
Téged kérlek: segíts hozzá, hogy teljesüljön óhajom.
Csatában verd le őket, hogy kéjjel szívhassam vérüket!"

22.

A vádbeszéd-uszította, izzó haragra gyúlt Khara
így üvöltött fel őrjöngve a ráksaszák fői előtt:
"Galád megszégyenítésed szülte dühömnek gátja nincs,
mint a dagályra hömpölygő sós özön hullámainak.
Porszemnek sem veszem Rámát, kinek ma megszűnt élete;
meggondolatlan vétkéért ma meglakol kedvesen.
Ezt a Rámát s a testvérét Jama lakába küldöm el.
Bárdcsapás-tépte testéből, melyből lelke kiköltözött,
habzó, piros, meleg vérét még ma ihatod, ráksaszí!"

Elégedetten hallgatta bátyja dölyfös ígéretét,
az pedig Dúsanát hívta, vezérei legfőbbikét:
"Gondolatomnak szolgáló, csatában meg nem forduló,
sötét viharfelhő színű, emberöléssel mulató,
minden rémségre alkalmas, feltarthatatlan rohamú
ráksaszát tizennégy ezret állíts hadrendbe, kedvesem!
Harckocsimat szereltesd fel, hozassad elő íjamat,
nyilakat, sok hegyes dárdát, villogó élű kardomat.
Ráksasza-hadam élére magam akarok állani,
hogy lesújtsam az illetlen, arcátlan Dasaratha-fit."

A napsugár-fényességű, pompás, nagy harckocsiba
befogták tarka lovait, és jelentette Dúsana.
Khara iszonyú méregben szökött a fényes kocsiba,
s végigtekintve hadnépén, felkiáltott: "Induljatok!"
A fegyverekkel, pajzsokkal, zászlókkal felszerelt sereg
rettentő zajjal, rettentő sebességgel útnak eredt.

25, 30.

Lombkunyhója előtt állva várta Kharát s vezéreit
az ellenség-legyőző hős, felajzott íjjal, mérgesen.
A nagy erejű, nagy testű éjszakai szörnyetegek
kocsin, lovon rárontottak, mint fekete felhőgomoly.
Hegycsúcs-nagy elefántokról zúdították nyilaikat
záporesőnél sűrűbben Rámára a démon-hadak.
Ám gyors nyilaival Ráma a rázúduló nyílözönt
visszaverte, mint sziklákkal folyók árját az óceán.
Majd támadásba lendült, és íját körré feszítve meg,
százszámra és ezerszámra szórta hegyes nyílvesszeit.
A játszi könnyedséggel szórt nyilaktól a démon-hadak
hullottak, mint ha pányváját Halál vetette volna ki.
A vas szárú és vas szájú, éles, horgas hegyű nyilak
a rémület jaját tépték ki a rémek soraiból.
Az éjszakában-kószálók némelyike nagy messziről
dárdát, nyársat, gerelyt, bárdot hajított Ráma hős felé.
Röptében lőtte mindet le a gyors kezű, hosszú karú,
s nyakuk-fejük vesztésével torolta meg küldőiken.
Átvágott vért, levágott fej, szétvágott íj tömege hullt,
mint a Madárkirály szárnya csapásától a fák sora.
Rettegés torpantotta meg az életben maradtakat,
s Kharához menekültek a nyílzáportól oltalomért.
Dúsana bátorította a félőket, s haragosan
rontott a haragos hősre, akár a haragvó Halál.
A futók visszafordultak a dühödt Dúsana nyomán,
s fatörzseket és sziklákat lóbálva száguldott a had.
Kavargó, hajmeresztő harc, pusztító, szörnyű küzdelem
támadt Raghu nemes sarja s a homály szörnyei között.
A tíz égtáj irányából törtető, tomboló tömeg
sűrű gyűrűt s esőcseppekként hulló nyílzáport font köré.
Ezt látva, Ráma dermesztő csatakiáltást hallatott,
s villám-tüzű-sebességű Gandharva-íját kapta fel.
Százszámra és ezerszámra röpített nyílvesszőt az íj,
s az egymást érő nyílvesszők beboltozták az ég ivét.
Nem látták, hogy a nyílvesszőt előveszi és ellövi,
csak folyton feszülő íjat láttak az űzött ráksaszák.
A föld színét homály fedte, nem látszott fent a Fényt-adó,
míg Ráma szórta, ontotta nyilait rendületlenül.
Megölt, elejtett, elpusztult, szétmarcangolt, széthasgatott,
átszúrt ráksasza-holttestek hevertek szerte mindenütt.
Fejek gyöngy-diadémokkal, karpereccel rakott karok,
levágott kezek és lábak, hullákon fényes ékszerek,
elefántok, lótetemek, apró darabra tört kocsik,
hófehér jakfark-legyezők, napernyők, tarka lobogók,
forgáccsá darabolt dárdák, buzogányok szilánkjai
takarták borzadályt keltőn a véres tusa színhelyét.
Tizennégy ezer félelmes, hatalmas, szörnyű ráksaszát
irtott ki álltó helyében Ráma, az ember, egyedül.
Tizennégy ezer gyors röptű, alakját váltó szörnyeteg
pusztult el a csodás harcban, élükön Khara s Dúsana.

32-33.

Ekkor Súrpanakhá, látva a félelmetes ráksaszák
tizennégy ezrének vesztét az egy Ráma keze nyomán,
s látva, hogy rútul elpusztult Trisirasz, Dúsana, Khara,
nagy bömböléssel elbődült, mint zivatarfelhő-robaj.
Látva Ráma csodás tettét, milyet nem bírt megtenni más,
vad indulattal indult, hogy bátyját, Rávanát rázza fel.
Palotája tetején ült a lángoló hatalmú szörny,
vezérei ülték körül, mint Indrát Vihar-istenek.
Napként fénylő arany trónján trónolt a démonok ura,
mint arany oltáron lánggal lobogó áldozati tűz.
Istenek, szellemek, szentek, nagy bölcsességű bráhmanok
nem győzhették le. Szörnyű volt, mint a tátott torkú Halál.
Tíz feje volt és húsz karja, melle széles, válla erős,
királyi hatalom minden jegyét viselte termete.
Az élők szenvedésének örvendő, gaz, könyörtelen,
világrémítő bátyjához támolygott megrémült húga,
s haragtól lángoló szóval így korholta Súrpanakhá
tanácsosai közt ülő bátyját, Rávana rémkirályt:
"Te dölyfös, elpuhult kéjenc, gondolatlan és hanyag király,
látni sem látsz, hogy nem látod az elközelgő végveszélyt?
Az élvezetein csüggő, kedvét töltő uralkodót
olybá veszik a népek, mint a temető máglyatüzét.
Idő-szabta teendőit ha nem végzi el a király,
elhanyagolt teendői biztos romlást hoznak reá.
Ami távolban történik, neki arról is tudni kell;
kémei erre szolgálnak. Ezért mondják, hogy messze lát.
Csak udvaroncok lebzselnek körülötted kémek helyett,
s nem veszed észre, hogy pusztul alattvalóid serege.
Tizennégy ezer félelmes, szörnyű erejű ráksaszát,
Kharát és Dúsanát köztük, legyilkolt Ráma egymaga.
Te, szolgáid bábjává lett, kéjekbe merült ráksasza,
nem látod, hogy az országot a végromlás fenyegeti!"

34.

A kemény szitkokat szóró Súrpanakhá szavaira
döbbenve nézett húgára, és megkérdezte Rávana:
"Ki az a Ráma? Hogy néz ki? Milyen erős? Milyen vitéz?
Mi vezette a félelmes Dandaka-rengetegbe őt?
Milyen fegyverrel verte le a sok ezernyi ráksaszát?
S ki csonkított meg ily rútul? Szólj igazat, szép termetű!"

A ráksaszák Indrájának kérdésére a ráksaszí
dühtől lihegve rákezdett, hogy elmondja, amit tudott:
"Faháncsba, antilop-bőrbe öltözik az erős vitéz,
Ráma, Dasaratha fia. Szép, mint a Szerelem maga.
Arany-díszes, erős íját mint Indra, úgy feszíti meg,
és gyilkos mérgű kígyóként röpíti róla vesszeit.
Nem láttam, hogy nyiláért nyúl, és elröpíti nyilait,
nem láttam, hogy az íj húrját meghúzza gyors, erős keze,
csak azt láttam: a záporként hulló nyíltól hullt a sereg,
mint ha jégeső paskolja a vetések kalászait.
Méltó párja vitéz öccse, az izzó fényű Laksmana,
segítő társa, jobb karja, testén kívüli élete.
Szeretett, hű hites társa, a hold-arcú, hosszú szemű,
férje javának örvendő, káprázatos-szép termetű,
szép fürtű, szép orrú-combú, tekintet lenyűgöző,
izzó arany gyanánt fénylő Szítá, asszonyok gyöngyszeme.
Sem istennőt, sem tündérlányt, sem gandharvít, sem kinnarít
nem láttam még ilyen szépet eddig soha a föld szinén.
Aki őt hitvesül nyerné, akit kéjjel ölelne át,
az églakók királyánál boldogabb lenne, úgy hiszem.
Viselkedése illendő, alakja-arca csodaszép;
csupán te vagy reá méltó, és ő is méltó volna rád.
Feleségedül elhozni indultam a lótusz-szemű,
keményen duzzadó keblű Szítát, a ringó tomporút,
de közben így megcsonkított a könyörtelen Laksmana.
Ha meglátod csodás arcát ragyogni, mint a telihold,
a Szerelem nyílvesszői tüstént átjárják testedet.
Ha felgerjed a vágy benned, hogy nejeddé tedd azt a nőt,
jobb lábad rögtön indítsa győzelemre lépteidet!"

35-36.

Vérforraló beszédére a ráksaszák főfő ura
tanácsosait elküldte, majd töprenkedve távozott.
Esélyeit latolgatta, fontolgatta, mi lesz a jobb,
mérlegetett előnyt-hátrányt, súlyt és terhet, kárt és haszont.
"Megteszem!" - így döntött végül, s miután így határozott,
tündöklő kocsiszínébe irányította lépteit.
Hívatta kocsihajtóját a tettre-gerjedt ráksasza:
"Fogj be kocsimba!" - sürgette az indulásra-kész király.
Gyors léptű kocsihajtója nem késett végrehajtani,
és útra felkészítette legszebbik, kedvelt kocsiját.
Drágakövektől szikrázott az arany veretű fogat;
a Kincsek Fejedelmétől zsákmányolta a ráksasza.
Démonfejű, aranydíszes szamarak vonták a kocsit,
s fellegdübörgéssel szállt át a tenger habjai fölött.
A túlpartra megérkezve az akarat-hajtott kocsin,
békés remete-hajlékot pillantott meg a fák között.
Varkocsba font hajú, jámbor, antilop-bőrbe öltözött,
bölcs ráksasza lakott benne, Márícsa, szent remeteként.
Illendően köszöntötte fejedelmét a ráksasza,
majd nem-emberi étellel vendégelte az érkezőt,
és lábának vizet hozva fejezte ki tiszteletét.
Ezután üdvös szándékú szavakkal tudakolta meg:
"Rendben folynak-e Lankában birodalmadnak dolgai?
És milyen céllal indultál ily nagy sietséggel ide?"

Ekkor szavakhoz-értően szőtte szavait Rávana:
"Márícsa, kedvesem, halld meg, elmondom, mi hozott ide.
Nagy szükségben vagyok, s ebben te leszel legfőbb támaszom.
A vad Dandaka-erdőben, mint jól tudod, öcsém, Khara,
s a hosszú karú Dúsana s testvérhúgom, Súrpanakhá,
s az emberevő Trisirasz, a hosszú karmú ráksasza,
s az éjszakában kószáló vitéz ráksaszák ezrei
élnek kedvükre, és gyötrik, zaklatják parancsom szerint
az őserdő magányába elvonult remeték faját.
Most a Dandaka-erdőben a nagy erejű ráksaszák
hadrendbe sorakoztak fel, hogy Rámával mérkőzzenek.
Ráma izzó haragjában a tomboló tusa során
tizennégy ezer ráksaszát mészárolt le nyilaival.
Gaz, durva, becstelen, balga, érzékeit nem fékező,
élők kárának örvendő, törvénytipró, igaztalan,
elfeledte vitéz voltát, s az erdőben kegyetlenül
elrútította húgomat, levágta orrát és fülét.
Szítát, tündérleányokhoz hasonló szépségű nejét
elragadom. Ehhez kérem, Márícsa, segítségedet.
Bátor vagy, ügyes és fürge, varázslatokban járatos,
ezért kerestelek most fel, ráksasza-nép legjobbika.
Hallgasd meg a teendőket, mit kell megtenned kedvemért.
Változz arany gazellává, ezüst pettyekkel bőrödön,
és Szítá szemeláttára legeléssz a kunyhó előtt.
Ha ilyen csoda-állatként meglát Szítá, bizonyosan
kérlelni fogja férjét és Laksmanát, hogy fogjanak el.
Védői eltávoztával könnyűszerrel elragadom
a magára maradt Szítát, mint Hold fényét Ráhu, a Szörny.
A felesége elvesztén emésztődő Rámát pedig
lesújtom könnyedén orvul, és így bosszúm beteljesül."

37, 40, 42.

Ráma elleni tervétől a bölcs Márícsa ráksasza
szája kiszáradt féltében, testét remegés fogta el,
fennakadt szeme, mint holté, úgy átjárta a rémület.
Ajkát megnedvesítette, és így intette Rávanát:
"Nyájas szavú hízelgőkre egykönnyen szert tehetsz, király,
de aki kellemetlen szót kimondjon, nem mindíg akad.
Ha azt akarod, hogy békén élhessen minden ráksasza,
s a ráksasza-nemet Ráma haragjában ne irtsa ki,
tiszta erénye lángjától oltalmazott, hű hitvesét
elragadni ne szándékozz, mint a Naptól a ragyogást.
Kardja láng-lobogásába, nyila tüzébe a csatán
magad vakon belévetni meg ne kíséreld semmiképp!
Szítá férje vitézségét, erejét fel nem mérheted;
kit Ráma nyila oltalmaz, tőle el nem rabolhatod.
Fontold meg, mire vagy képes, s mire képes a Raghu-sarj;
határozz bölcsen üdvödre, és fékezd balga vágyadat!"

Ámde Márícsa átgondolt, mérséklő jótanácsait
Rávana eltaszította, mint gyógyírt a halálra-szánt.
Javán buzgólkodó hívét a ráksaszák legfőbb ura
nyers, durva szóval illette, önnön vesztét igézve fel:
"Hitvány, ostoba Márícsa, fecsegésed haszontalan.
Meddő tanácsot szórsz, mintha meddő földre szórnál magot.
Meg fogok vívni Rámával; ettől nem térít el szavad.
Leverem a gaz erkölcsű, nemtelen emberfajzatot.
Ezért kérdeztelek, mondd el, miből származik kár s haszon,
s milyen veszélyt kerüljek, s a kivitelhez adj ötletet.
Ha a miniszter kérdést kap, hajtson alázattal fejet,
úgy feleljen királyának, hogyha magának jót akar.
Ellenkezni ne próbáljon, beszéljen illedelmesen,
járjon urának kedvében mindenkor az alattvaló.
Most hát parancsomat halld meg, hogy mi lesz a feladatod.
Mikor ezüst pettyes bőrű, arany testű gazellaként
Ráma remetekunyhója mellett legelsz Szítá előtt,
varázsos arany színeddel felébreszted ámulatát,
s meg fogja kérni majd Rámát: »Fogd el nekem ezt a vadat!«
Akkor magad után csalva, csábítsd el Rámát messzire,
s Ráma hangját utánozva kiálts: »Jaj, Szítá, Laksmana!«
Testvére szeretetből és Szítá ösztönzésére is
siet a hang irányába az eltévedt Ráma nyomán.
Ha két őrzője távol lesz, könnyűszerrel elrabolom
a Vidéha-királylányt, mint Indra rabolta hitvesét.
Ha munkádat bevégezted, elmehetsz, ahová akarsz.
Királyi birodalmamnak felét kapod jutalmadul."

42-43.

E kemény szavakat hallva, Márícsa csüggedten felelt:
"Induljunk hát!" - mert nem merte urát megharagítani.
Az éji szörnyek Indrája örömmel hallgatta szavát,
megölelte, s csodás égi kocsijára felszállt vele.
Sebesen útnak indultak, elhagyva a békés tanyát.
Láttak falvakat, erdőket, hegyeket, sok széles folyót,
országokat és sok várost, a levegőben szállva fenn,
majd a Dandaka-erdőhöz érkezett a két ráksasza,
s Ráma remetekunyhója tárult tüstént szemük elé.
Leszálltak az aranydíszes, gyöngyökkel ékes kocsiról,
és kézen fogva Márícsát, így beszélt hozzá Rávana:
"Fák gyűrűjében itt látod Ráma remete-lakhelyét;
nosza, láss szaporán hozzá, amiért idehoztalak!"

Parancsára gazellává változott át a ráksasza,
és legelészni kezdett a lombkunyhó ajtaja előtt.
Csodálatos, sosem-látott volt a gazella külseje:
a két szarva hegyén pompás, égszín zafírkő csillogott,
rubinszín lótusz volt ajka, türkízszín lótusz volt füle,
patája mint lazúr fénylett, hasa topázként tündökölt,
lába és törzse karcsú volt, fennen hordta nemes fejét.
Közben a szép szemű szépség, a Vidéha-királyleány,
virágot szedni indult el, és fától fáig lépkedett.
Asókát, karnikárát és virágzó mangó-ágakat
tépdelt a ragyogó arcú, kábító pillantású nő.
A palotából erdőbe került, nemes királyi hölgy
észrevette a gyöngyökkel-ékkővel ékes állatot.
Amint virágszedés közben meglátta a szép combú nő
az arany és ezüst színű bőrében csillogó csodát,
megörvendett a páratlan termetű, aranyszínű hölgy,
s gyorsan kiáltott férjének, kit öccse fegyverrel kísért.
Újra meg újra hívta, míg az állatban gyönyörködött:
"Jöjj, jöjj gyorsan, nemes férjem, és hívd magaddal Laksmanát!"

Szavára habozás nélkül ott termett Ráma s Laksmana,
s a kunyhóhoz igyekvőben meglátták a csodás vadat.
Ám a gazella láttára Laksmana gyanakodva szólt:
"Ez a gazella, úgy vélem, nem más: Márícsa ráksasza.
A varázstudományúnak varázslata ez az alak,
azért csillog, mint Nap fénye, vagy légi szellempalota.
Mert ilyen drágakő-díszes, arany bőrű gazella nincs
seholsem a kerek földön; varázslat ez, világ ura."

A tiszta mosolyú asszony az intő szóra nem ügyelt,
s a kelepcébe csábulva, lelkendező szóval beszélt:
"Férjem, ez a csodás állat lenyűgözte a szívemet.
Fogd el, erős karú, s hozd el, hogy játszópajtásunk legyen!
Itt remete-tanyánk táján hemzsegnek erdei vadak,
antilopcsordák és őzek, medvék és majmok és jakok,
szebbnél szebb, pompás példányok falkástul megfordulnak itt,
erős, nagy testű állatok gyönyörködtetik a szemet.
De számtalan vad közt egy sem vetődött a szemem elé,
amely oly szép, szelíd, ékes, mint ez a gazella-csoda.
Ha elevenen elfogni sikerül ezt az állatot,
csodálatos ügyességed ámulatot fog kelteni.
Száműzetésünk végén, ha királyságodba visszatérsz,
háremem büszkesége lesz ez a gazellák-gyöngyszeme.
Ha nem sikerül elfognod a csoda-lényt elevenen,
bőre is drága ékesség lesz, óh férfiak-tigrise!
Az aranycsillogású bőrt szeretném ráteríteni
fű-fekhelyemre, hogy selymén puhán fekhessem, boldogan."

Rámát az állat szépsége és Szítá ösztönző szava tette sarkallta,
s örvendve szólította meg Laksmanát:
"Hallod, Laksmana, mily forró vágy fogta el Szítá szivét!
Soha-nem-látott szépsége lesz e gazella veszte ma!
E tarka drágakő-színben pompázó, színarany tüzű,
égi fénnyel sziporkázó jószág elbűvöl engem is.
E gazellák-csodájának bőre díszítse fekhelyem,
és csillogó arany szőrén üljön mellettem hitesem.
És ha úgy van, ahogy mondtad, hogy cselvetés ez, Laksmana,
gonosz ráksasza-káprázat - meg kell ölnöm a ráksaszát!
Te maradj itthon, és őrizd fegyverrel a királyi nőt,
ahogy megállapodtunk volt, hogy dolgunkban megosztozunk.
Ernyedetlen kitartással őrködj a remetetanyán,
míg én a vadat űzőbe veszem, és bőrét elhozom"

44.

Így szabta ki teendőjét testvérének a Raghu-sarj,
s arany markolatú kardját megmarkolta a hős vitéz,
majd háromszorosan görbült, kemény íját ragadta fel,
s vállára két tegezt fűzve, ment becserkészni a vadat.
A férfiak királyától megrettent a királyi vad,
s láthatatlanná bűvölte magát, majd előtűnt megint.
Ráma, kezében íjával, a gazella felé futott,
s karnyújtásnyira ott látta a szépségében csillogót.
Akár a foszló felhőktől eltakart őszi holdkorong,
látható volt egyik percben, másik percben homályba tűnt.
Meg- megjelenve s eltűnve elcsalta Rámát messzire
az őserdei kunyhótól az alak-váltó ráksasza.
Ráma haragra gerjedt, hogy egyre bolondítja a vad,
s megállt pihenni egy percre egy árnyas helyen a gyepen.
Ekkor a sanda Márícsa az erdei vadak közül
kivált, s egész közel sétált, úgy csalogatta a vadászt.
Rávetette magát Ráma, hogy elevenen fogja el,
de felneszelt a vélt zsákmány, és kisiklott keze közül,
majd a következő percben messzebb tűnt fel a fák között.
Ráma már megelégelte, s döntött: el fogja ejteni.
Íjára napsugár-fényű, kemény nyílvesszőt helyezett,
és mint egy lángoló kígyót, a gazellára lőtte ki
az izzó, lobogó fegyvert, Brahmá szörnyű keze-művét.
Az ellenállhatatlan nyíl átjárta könyörtelenül
Márícsa gazella-szívét, szétvágva, mint villámcsapás.
Egy lábnyira szökött még fel, majd nagy kínjában visszahullt,
vonaglott s rémesen bömbölt a fogyatkozó életű.
Még így is végrehajtotta, amivel megbízta ura:
Szítától őrét elcsalni, hogy elrabolja Rávana.
Kihúnyó élte végpercét érezte elközelgeni,
s Ráma hangját utánozva jajdult: "Jaj, Szítá, Laksmana!"
Végül az iszonyú nyíltól tépett gazella-tetemet
levetkőzte, s halálában saját testét öltötte fel.
A földön elterült, szörnyű, porral-vérrel beszennyezett,
vonagló ráksaszát látva, észbe kapott a Raghu-sarj.
Szítára gondolt, és öccse intésére emlékezett:
"Bizony, Laksmana jól mondta, hogy Márícsa ármánya ez.
De a szörny, még kimúlóban, ezt kiáltotta hangosan:
»Jaj, Szítá, Laksmana!« Félek, Szítá meghallotta a szót,
s hogy mire vélje, nem tudja. S vajjon mit gondol Laksmana?"

Így töprengett, s rosszat sejtve, borzongás járta át szívét.
Egy igazi gazellát lőtt, és húsát magával vive,
indult szapora léptekkel remetetanyájuk felé.

45.

Szítá a férje hangjához hasonló jajra felfigyelt,
s nógatta Laksmanát: "Tudd meg, mi történt Rámával! Siess!
Nem tud megállni féltében helyén szívem és életem,
mert nagy bajban lévők hangján hallottam felkiáltani."

A félelemtől gyötrődő, meghajszolt őzként reszkető,
könnyben úszó szemű hölgyet így nyugtatgatta Laksmana:
"Királyné, légy nyugodt: ember, isten, szellemek, madarak,
emberhúst felfaló szörnyek, őserdei vadállatok
és rémes démonok közt nincs senki olyan bátor s erős,
hogy harcban szembeszállhatna az Ég Urával - vagy vele.
Lekicsinylened őt vétek. Csatában sebhetetlen ő.
Meglátod, visszatér rögtön, s hoz elejtett, pompás vadat.
Nem lehetett az ő hangja, nem is az égből származott;
ráksasza-cselvetés volt ez, mint légben úszó délibáb.
Megőrzésre reám bízott téged Ráma, mint zálogot:
nem hagyhatlak az erdőben őrizetlenül, gyönge nőt.
Tudod, hogy vad viszály lángol köztünk, s a ráksaszák között
azóta, hogy Kharát s népét csatában pusztítottuk el."

Laksmana bölcs beszédétől a királyné haragra gyúlt,
s dühtől vérbe borult szemmel így feddte az igaz szavút:
"Részvétet színlelő, hitvány, galád, családod szégyene!
Hiába titkolod, látom, hogy Ráma vesztét áhítod.
Aki vetélytárs, az mindíg aljas, mint amilyen te vagy;
nemtelen, alacsony rendű fondorkodók szokása ez.
Gazságból lopakodtál csak az erdőben Ráma után,
hogy engem kaparinthass meg, vagy mert felbérelt Bharata.
Ám légy nyugodt: az aljas terv egyikteknek sem sikerül.
Hisz kék-lótusz-sötét bőrű, vízirózsa-fényű szemű
férjemet, a nemes Rámát, ily szennyért nem felejthetem.
Szemed láttára megválok életemtől is hamarébb."

Szítá méltánytalan, durva, hajmeresztő vádjaira
türtőztette magát, s így szólt összetett kézzel Laksmana:
"Válaszolnom nincs értelme. Istenként kell tiszteljelek.
Asszonyoktól nem szokatlan az ilyen képtelen beszéd.
Megmutatta ezer példa: ilyen a nők természete.
Házsártosak, törvénytiprók, bajkeverők az asszonyok.
Tovább nem tűrhetem vádad, Dzsanaka-lány, Vidéha-sarj;
mint izzó hegyű nyílvessző, égeti mind a két fülem.
Az erdő minden élője hallja meg, és legyen tanúm:
igaztalan vád lett bérem igaz szavú tanácsomért.
Megyek, megkeresem Rámát. Ég áldjon, ékes arcú nő!
Minden erdei istenség legyen őrződ, oltalmazód!"

46.

Szítá durva beszédére Ráma öccse haragra gyúlt,
és testvére miatt gondban, felingerülten távozott.
Ekkor a Tízfejű rémség látta, hogy itt a pillanat.
Kolduló szerzetessé vált, és így járult Szítá elé.
Varkoccsal, barna köntösben, napernyővel, lábán saru,
botja végén a bal vállán vizeskorsója fityegett.
A szörnyű ráksaszát látva, félelmében elállt a szél,
minden fa mozdulatlanná dermedt, amerre elhaladt,
a gyors Gódávarí folyó sodra megállt, mint tó vize,
hogy vörös szeme fürkésző pillantását kerülje el.
Az éjszaka gonosz réme szívét elfogta torz gyönyör,
mikor a lombkunyhójában búslakodó előtt megállt.
Bráhman módon köszöntötte, bár perzselte szívét a vágy,
és hagyomány-előírta igét rejtett a ráksasza:
"Ki vagy te, vert-arany-színű, mézsárga selyem köntösű,
fejeden lótuszbimbóból font koszorúval csillogó?
Szerencse, Boldogság, Szépség istennője vagy, karcsú hölgy,
vagy tündér, vagy szeszélyéből a Földre szálló Szerelem?
Fehérlő fogaid fénye fehér jázminbimbók sora,
tiszta tüzű szemed hosszú, éjszín csillaga fekete,
elefánt vastag ormányát idézi ringó tomporod,
magasra duzzadó kebled ékkő-díszes, nedvdús gyümölcs.
Nem láttam soha ily szép nőt a széles föld vidékein.
Termeted pompás mestermű; gyönge-zsenge ifjúkorod;
ruhád emeli szépséged; egész lelkem felkavarod.
Nem illő ez a hely hozzád. Jobb, ha ismét lakodba térsz.
E tájat ráksaszák lakják, alak-váltó szörnyetegek,
párducok, tigrisek, kígyók, oroszlánok és farkasok.
Csodás arcú, e rémséges erdőben nem félsz egymagad?
Ki vagy? Ki volt atyád? Honnan jöttél? Mért élsz itt egyedül
a vad Dandaka-erdőben, rémek honában, karcsú hölgy?"

Így dícsérte csalárd szóval Szítát az álnok Rávana,
s mert ő remete-köntösben látta a hozzá érkezőt,
vendéget illető módon, tisztelettel fogadta őt.
A remetének álcázott, rablásra készülő, gonosz
ráksasza-királynak Szítá elbeszélte történetét:
"Vidéha-föld királyának, Dzsanakának lánya vagyok;
szerető hitvesem Ráma; én Szítá névre hallgatok.
Dasaratha apósom volt. Tizenkét évig éltem ott
ragyogó palotájában, minden gyönyörben gazdagon.
Tizenkét év elmúltával a király úgy határozott,
hogy ifjú királlyá keni fiát, Rámát, hős férjemet.
Ám egyik neje, Kaikéjí, rávette az uralkodót:
fiát tegye utódjává, és száműzesse férjemet.
A szerelem-gyötört rádzsa, hogy neje kedvére tegyen,
eleget tett a kérésnek, és férjemet nem kente fel.
Atyja színe elé járult Ráma, hogy a trónt átvegye,
ám megelőzte Kaikéjí, és pergő szóval így beszélt:
»Királyi atyád megbízott, hogy átadjam üzenetét:
Bharata fogja elnyerni vetélytársak nélkül a trónt,
te pedig tizennégy évig az őserdőbe távozol.
Indulj azonnal, és oldd fel tartozása alól atyád!«
»Úgy lesz« - felelt nyugodt szívvel a rettenthetetlen vitéz,
s szilárdan az igazságban, megtette atyja óhaját.
Útján követte testvére, az igaz lelkű Laksmana,
íjat szorítva markában. Követtem én is férjemet.
Szent remete, pihenj itt meg hajlékunkban kényelmesen.
Nemsoká visszatér férjem, bő zsákmánnyal, amint szokott.
Most rajtad van a sor: mondd meg nevedet, nemzetségedet,
s miért rovod az őserdő lakatlan táját, szerzetes?"

Mikor szavát bevégezte Ráma hűséges hitvese,
zord válasszal felelt néki a rémek rémítő ura:
"Kitől Három Világ retteg, félnek istenek, emberek,
és Rávana vagyok, Szítá, ráksaszákon uralkodó.
Mióta láttalak téged, aranybőrű, selyemruhás,
hibátlan termetű szépség, egy asszonyom se kell nekem.
Raboltam gyönyörű nőket feleségül mindenfelől,
de összes feleségemnek a királynője te leszel.
A tenger közepén fekszik Lanká nevű nagy városom,
magasló hegy csúcsán épült, az óceán veszi körül.
Viruló erdőkben sétálsz majd ott, Szítá, oldalamon,
s a Dandaka vadonjára nem vágysz vissza, gyönyörű nő.
Dús ékszerekkel ékített, ötezer hű rabszolganő
kíséri minden lépésed, ha a feleségem leszel."

Rávana óhaját hallva, Ráma hűséges hitvese
szörnyű haragra gerjedt, és megvető szóval válaszolt:
"Az óceánként, nagy hegyként legyőzhetetlen erejű,
Indra-vitézségű, bátor Ráma hű asszonya vagyok!
A nagy fák sátraként védő, erényekben bővelkedő,
törvénytudó, szavát tartó Ráma hű asszonya vagyok!
Erős karú, erős mellű, oroszlán-léptű s -erejű,
oroszlán-termetű s -szívű Ráma hű asszonya vagyok!
A fénylő telihold arcú, érzékein uralkodó,
világot átható hírű Ráma hű asszonya vagyok!
Nőstényoroszlánt kívántál elragadni, hitvány sakál;
úgy kisiklok a markodból, mint a megmarkolt napsugár.
Kiéhezett oroszlántól a húst elvenni akarod,
félelmes kobra szájából fogát kitépni akarod,
szemedet tűvel érinted, borotva élét nyaldosod,
ha Ráma szeretett nejét tőle elvenni akarod,
az égen Napot és Holdat markodba fogni akarod,
ha Ráma szeretett nejét tettel sérteni akarod!
A máglya lobogó lángját ruhádba fogni akarod,
ha Ráma tiszta életű nejét elérni akarod!

Élesre fent hegyű dárdák hegyét taposni akarod,
ha Ráma nejét, hű társát a magadénak akarod!"

49.

Szítá kemény szavát hallva, a szörnyűséges Tízfejű
összeütötte tenyerét, és óriássá változott.
A Vidéha-királylányra hangot váltva, durván rivallt:
"Azt hiszem, balga nő, még nem hallottad, hogy én ki vagyok.
Az űrben állva, fel bírná a Földet emelni karom.
A tengert ki tudnám inni, megölném harcban a Halált,
Napot lelőné nyílvesszőm, a Földet széthasítanám.
Alakot kedv szerint öltök, lásd meg, te dölyfös nőszemély!"

A jámbor szerzetes-külsőt levetve, szörnyű önmagát,
Halálhoz hasonló testét öltötte fel a Rémkirály.
Mint fekete viharfelhő dalmahodott nagy termete,
ékszere izzott, mint villám, tíz torka és húsz karja nőtt,
rút testét rőt lepel fedte, s a déli Napként csillogó,
fekete fürtű, ékszerrel, selyem köntössel ékített
Vidéha-királylány előtt fenyegetőn magasodott:
"A Három Világon sem lelsz méltóbb férjet, mint én vagyok!
Jőjj hát velem, szeress engem. Dícséretes férjed leszek.
Szépségem, sohasem foglak sértő szóval megbántani.
Halandó férfi vonzalmát vesd el! Fordítsd felém szíved!
Lezuhant a királyságról Ráma, élete is rövid,
esztelenség ragaszkodnod hozzá, makacsul, ostobán.
Egy nő szavára elhagyta királyságát, barátait,
s vadállatoktól nyüzsgő, zord erdőt választott lakhelyül."

A nyájas szavú Szítához így szólt a durva ráksasza,
s vad vágyban odalépett a karcsú testű szépség elé.
Megragadta szerencsétlent, mint a sárkány a csillagot.
Jobb karjával a két combját ölelte át a szörnyeteg,
s a lótusz-arcú Szítának hajába markolt bal keze.
Az erdő istenségei rémülten menekültek el
a hegyes fogú, hegycsúcs-nagy, széles mellű rémség elől.
Rávana szamarak-vonta, aranyveretű kocsija
feltűnt a levegőben, és dübörögve közeledett.
Ráförmedt iszonyú hangon szegény Szítára a gonosz,
s ölébe kapva, feldobta kocsijára áldozatát.
A tiltakozva vergődőt a vágyra gerjedt Rávana
a levegőbe felkapta, mint a kígyót a keselyű.
A levegőben Szítá a szörnyeteg karmai között
jajveszékelt, sikoltozott, mint a részeg vagy eszelős:
"Jaj, erőskarú Laksmana, merre lehetsz? Nem látod-e,
hogy elrabolt és elhurcol az alak-váltó ráksasza?
Leborulok a hattyúkat ringató folyóvíz előtt:
vidd hírül gyorsan Rámának, hogy viszi Szítát Rávana!
Könyörgök a fák és bokrok védő istenségeihez:
jelentsétek meg férjemnek, hogy elhurcolt a ráksasza!
Segítségül hívok minden élőlényt távol és közel,
minden madarat és minden vadállatot, erdőlakót,
siessetek a hírrel, hogy elrabolta Ráma nejét,
életénél drágább kincsét, és viszi Szítát Rávana!
Ha azt hallaná férjem, hogy a túlvilágra tűntem el,
visszaragadna hős karja még a Halál Urától is."

Miközben így segélykérőn, szívettépőn sikoltozott,
egy fa tetején meglátta az agg Dzsatájus keselyűt.
A Rávana hatalmában vergődő, karcsú csípejű,
bánattól fátyolos hangon, búcsúzva kiáltott felé:
"Nemes Dzsatájus, ím látod, hogy elrabolt kegyetlenül,
segítőm s gyámolom nélkül a gonosz művű ráksasza.
Ezt a gaz éjben-kószálót te sem bírod feltartani,
mert győzhetetlen erejű ez a vérszomjas szörnyeteg.
Csupán jelentsd meg Rámának és Laksmanának vesztemet
úgy, amint te magad látod, igaz szóval, madárkirály!"

50-51.

Felrezzent szendergéséből az agg Dzsatájus fenn a fán,
körülnézett, és látta, hogy Szítát hurcolja Rávana.
Ekkor a hegycsúcs-nagyságú, hegyes csőrű madárkirály
szelíd szóval megintette fájáról a zord Rávanát:
"Tízfejű, ha törvényt tisztelsz, szent hagyományokat követsz,
nem szabad ezt a rút tettet rútul elkövetned, öcsém.
Dzsatájus vagyok, ismerj rám, az erős keselyűkirály.
Minden ember ügyét védi, a föld javán munkálkodik
Ráma, erő s erény hőse, mint Nagy Indra és Varuna.
E világraszóló hősnek erényes és hites neje
a karcsú termetű Szítá, akit most orvul elrabolsz.
A király, ha törvényben jár, nem érintheti más nejét,
és kétszeresen úgy illik, hogy tiszteld király hitvesét.
Más neje megsértésétől fordíts hát vissza utadat;
ne kövess el olyan tettet, melyért feddés, gyalázat ér.
És szállj magadba, fontold meg: nincs Rámánál nagyobb vitéz,
és ha hitvesét elrablod, nem távozol büntetlenül.
Nem látod, hogy gyilkos mérgű kígyót szorongatsz kebleden?
A Végzet hurkát hurkoltad saját nyakadra ostobán.
Hatvanezer évet éltem, őrizve a becsületet,
atyámtól s ősatyáimtól öröklött tisztemhez híven.
Öreg vagyok, te ifjú vagy; íjad, vérted, nyilad erős,
ám Szítát nem hagyom mégsem elrabolni büntetlenül.
Küzdj meg velem, ha bátor vagy! Állj meg egy percre, Rávana!
Nemsokára te is holtan heversz a földön, mint Khara.
A két királyfi távol van, s erőm önmagamnak csekély,
de kezüktől elér gyorsan nyomorúságos végzeted.
Nem engedem, amíg élek, elhurcolnod a gyönyörű,
lótuszszirom szemű Szítát, Ráma szeretett hitvesét.
Állj meg, gaz Tízfejű, állj meg! Meglátod, pillanat alatt
leverlek szép kocsidról, mint fáról az ért gyümölcsöket.
Harc lesz vendégajándékom, amíg életem engedi."

A ráksasza-király arca a haragtól vörösre gyúlt,
s a szárnyasok királyával vad indulattal szembeszállt.
Kavargó küzdelem támadt a két összecsapó között,
mint hogyha két viharfelhőt összesodorna szélvihar.
A Tízfejű dühében tíz hegyes nyilat kapott elő,
a Halál Ura rémséges jogaránál szörnyűbbeket.
Íját körré feszítette, s a fullánk-szájú, tűhegyes,
egyenes röptű nyílvesszők átfúrták a madárkirályt.
Ő csak a könnyező Szítát nézte Rávana kocsiján,
s mintha sebét nem érezné, ellenfelére lecsapott.
Gyöngyökkel ékes íját és nyílvesszőkkel telt tegezét
szilánkokká forgácsolta lábával az erős madár.
Az arany vértű és hámú, gyors futású, csodálatos,
démonfejű szamaraknak is kioltotta életét.
Majd a parancsra hallgató, tűzfényű, tarka ékszerű,
gyémánt hágcsójú nagy kocsit zúzta ezer darabra szét.
A kocsijától megfosztott, lovait vesztett Rávana
ölébe kapta Szítát és vele együtt földre zuhant.
De látva, hogy a szárnyas-nép oltalmazója kimerült,
vígan felugrott, és Szítát szorítva, gyorsan útra kelt.
Ekkor a keselyűk őre felröppent és nyomába szállt,
és nagy erővel Rávana hátára vetette magát.
Belevájta tövig karmát, s úgy marcangolta tagjait,
ahogy az elefánt-hajcsár makacs jószágát döfködi.
Hátába vájta csőrét, és hasogatta karmaival,
haját marokszám tépdeste a karom-csőr fegyverzetű.
A keselyűk királyától marcangolt testű Rávana
a kíntól összerándult, és fájdalmában ajkába mart.
Szítát erősen tartotta tíz karjával bal oldalán,
a tíz jobbjával Dzsatájusra sújtott le eszelős dühvel.
A légben-járók Indrája semmibe vette az ütést,
s csőrével leszakította a tíz másik kart bal felől.
De tüstént új karok nőttek a lemetszett karok helyén,
mint gyöngy-fényű mérges kígyók nyüzsögnek fészkükből elő.
A Tízfejű haragjában Szítát eleresztette most,
és ökleivel-lábával tiporta a Madárkirályt.
Kardot rántott, s lemetszette két szárnyát, lábát, oldalát
a Ráma hitvesét védő, agg Dzsatájusnak Rávana.
A szörnyű művű ráksasza csapásától a keselyű
szárnyától fosztottan, bénán, haldokolva földre zuhant.

52.

Elfogyó életű, vérző védőjéhez odafutott
Szítá, s zokogva gyászolta, akár tulajdon rokonát.
Ékszerei lehullottak, gyámolítója nem maradt,
s odarontott vadul hozzá Rávana ráksasza-király.
Menekült, s nagy fák törzsébe folyondárként kapaszkodott:
"Mentsetek meg, mentsetek meg!" - ám utolérte Rávana.
"Ráma, Ráma!" - sikoltotta távol lévő ura nevét,
s durván magához rántotta, mint önnön vesztét, Rávana.
A Szítán tett erőszakra megdermedt az egész világ,
határtalan sötétségbe burkolózott a föld színe,
mozdulatlanul állt a Szél, nem adott fényt a Fény-adó.
Égi szemével szemlélte a sérelmet az Ősatya,
s megszólalt: "A tett megtörtént. A végzet beteljesedett."

"Ráma, Laksmana!" - sírt Szítá. Rablója nem gondolt vele,
a levegőbe felszállt, és elhurcolta áldozatát.
Az arany-ékszer-szín bőrű, sárga selyem öltözetű
hölgy úgy fénylett az égbolton, mint felhőn a villámszalag.
A körülötte lobogó sárga köntöstől Rávana
olyan vad fényben izzott, mint lángok-perzselte hegygerinc.

54.

Az elhurcolt királyasszony segítőt nem látott sehol,
míg egy hegycsúcson öt majmot pillantott meg a szép szemű.
Karperecét lerántotta, le selyem felső köntösét,
s a földre lehajította az ott ülő majmok közé.
"Hátha hírt adnak Rámának" - gondolta a gyönyörű nő.
A szörny vad rohanásában észre sem vette, hogy a hölgy
vállkendőjét leoldotta, és lecsatolta ékszerét.
A sárga szemű nagy majmok felpillantottak és merőn,
tágra nyílt szemmel bámultak a jajgató Szítá után.
A ráksasza tovább szállt a széles Pampá folyó fölött,
s a síró Szítát hurcolva, igyekezett Lanká felé.
Sebesen, mint a nyílvessző, amelyet kirepít az íj,
suhant a levegőben fent, erdők, folyók, tavak fölött.
A vizek örök anyjához, az óceánhoz érkezett,
s cetektől-cápáktól nyüzsgő árjai fölött áthaladt.
Felháborodva háborgott, hullámzott a nagy víztömeg;
néma halak cikázása a rablás ellen szót emelt.
Hasztalan küzködött Szítá; úgy szorította Rávana,
mintha ön-végzetét vinné, és Lankába megérkezett.
Végighaladt a jól épült, széles utcájú városon
a kapuk előtt álló nép között, és háremébe ment.
Ott zsákmányát, a gyötrődő, bánattól zsibbadó szívű,
sötét-lótusz-szemű Szítát letette végre Rávana,
és így beszélt a félelmes ráksaszíkhoz a Tízfejű:
"Engedelmem nélkül Szítát nem láthatja férfi, se nő.
Drágaköveket és gyöngyöt, ruhákat és ékszereket,
amit csak kíván, kapjon meg; óhajtása az én szavam!
S akinek szava megbántja a Vidéha-királyleányt,
véletlenül vagy szándékkal, annak nem kedves élete!"

55.

Majd a könny-áztatott arcú, kétség terhétől görnyedő,
falkától elszakadt, űzött őzsuta gyanánt reszkető,
süllyedő gályaként bánat tengerébe elmerülő,
lehajtott fejű Szítához lépett a ráksaszák ura,
s az erőtlent erőszakkal végigvezette termein,
az égi kéjlakok másán, csarnokok, lugasok során,
szolgálatára álló nők ezer főnyi serege közt,
tarka madárcsapat zengő dalát árasztó fák alatt,
elefántcsont, arany, kristály, ezer csillogó drágakő,
gyémánt- és lazúrkő-ékes oszlopsorok káprázatán.
A séta befejeztével az éji kóborlók ura
a Vidéha-királylányhoz csábos szóval fordult megint:
"Tízszer és még huszonkétszer tíz milliónyi ráksasza
- gyermekeknek s az aggoknak hadát nem számítva bele - enged parancsomnak, Szítá. Szörnyű erejű mindahány.
Minden egyes kimondott szóm megtételét ezren lesik.
Vedd át tőlem hatalmadba hatalmas birodalmamat,
és életemet is; drágább vagy életemnél is nekem.
Hárememben a szebbnél szebb asszonyok serege fölött
te légy az úrnő, szépségem! Légy feleségem, szép szemű!
Ellenkezned mi értelme? Fogadd el ajánlatomat!
Az érted lánggal égőhöz fordítsd kegyesen szívedet!"

56.

A fájdalom-gyötört Szítá, nem tudva, mi a félelem,
fűszálnak véve szívében a Tízfejűt, bátran felelt:
"Apósom a Törvény hídja, rendíthetetlen, mint a hegy,
igaz ígéretű, jámbor. Az ő fia a Raghu-sarj,
a Három Világon híres Ráma, a törvény-őriző,
erős karú, nemes harcos, az én férjem és istenem.
Ősi, nemes család sarja, oroszlán-vállú-erejű.
Ő Laksmanával, öccsével, kioltja az életedet.
Ha az ő szeme láttára mertél volna érinteni,
a Dandaka-vadon földjén hevernél holtan, mint Khara.
Ezek a fertelmes szörnyek, akikkel olyan nagyra vagy,
előtte mérgüket vesztik, mint kígyók a sas karma közt.
Íjáról záporként szálló, aranyveretű nyilai
szétmarják tested, mint partját a Gangá áradó vize.
Ha kellene, az égboltról a Holdat letaszítaná,
az óceánt kiszárítná, hogy megszabadítsa nejét.
Megölheted e rossz, hitvány testet, vagy szétszaggathatod,
de arra nincs hatalmad, hogy engem szégyenre kényszeríts."

Így szólt Szítá haragjában, durván, kérlelhetetlenül,
s egyetlen szót se szólt többé Rávanához Ráma neje.
Szítá hajat-felborzasztó, kemény beszéde hallatán
szörnyű, fenyegető szóval válaszolt a szörnyek feje:
"Haldd meg végső szavam, Szítá: várok tizenkét hónapig,
s ha nem térsz ezalatt észhez, és nem közelítesz felém,
szakácsok darabolnak fel reggeli eledelemül."

Így beszélt vad haragjában a világ réme, Rávana,
majd indulatosan fordult az ocsmány ráksaszík felé:
"Rémítő, borzadályt keltő, szörny-alakú, torz ráksaszík,
törjétek meg e nő gőgjét, vérivók, emberhús-falók!
Szörnyű fenyegetésekkel, majd meg kedves szavakkal is
rabszolgámmá igázzátok, mint vadat a szelidítők!"

(57.)

(Amikor Lanká földjére került Szítá, a jós-igét
Brahmá kinyilatkoztatta Indra isten-király előtt:
"Betölt a ráksaszák sorsa. Ujjonghat Ég, Föld, Alvilág.
Szítát Lankába hurcolta a gonosz lelkű Rávana.
Szítá gazdag család sarja, kényelemben nevelkedett,
és most a férje távol van, ráksasza-csorda van közel,
ráksasza-asszonyok szidják, bánat gyötri férje után.
Tépődik: »Messze van Lanká, az óceán veszi körül,
Ráma hogyan tudhatná meg, hogy itt vagyok, s hű maradok?«
Ilyen gondban emésztődik a nehéz sorsú, gyenge nő,
nem is fogad el élelmet, s el fog sorvadni élete.
Aggódom érte. Menj gyorsan, és keresd fel a szép szavút!
Menj Lanká városába, és adj neki égi eledelt!"

E szavakra a szentséges Nagy Indra, az egek ura,
indult, s maga mellé vette az Álmot kísérőjeül.
Szólt az Álomnak: "Kábítsd el a ráksaszák egész hadát!"

A Nagy Indra parancsára ment az Álom készségesen,
és kábulatba ejtette a nagy célért a szörnyeket.
Eközben az Ezerszemű nagy Indra isten megjelent
a ráksasza-vár parkjában búslakodó Szítá előtt:
"Tiszta mosolyú, üdv néked! Az istenek ura vagyok.
Azért kerestelek fel, hogy vígasztaljalak: férjedet,
a Raghu-nem nemes sarját, segíteni fogom; ne félj!
Átvezet segedelemmel a tengeren erős hadat.
Látod, alusznak őrzőid; én kábítottam őket el,
az Álmot is segítőként magammal hozva kedvedért.
Nézd, égi eledelt hoztam, ezzel erősítsd testedet.
Vedd át kezemből, ékes hölgy, és ha ezzel táplálkozol,
nem fog gyötörni szomjúság és éhség ezer évekig."

A jelenéstől megrettent Szítá, és gyanakodva szólt:
"Miről ismerhetlek meg, hogy te vagy a mennylakók feje?
Hitvesem megtanított rá, mik az istenek jelei;
e jeleket mutasd meg most, hogyha valóban Indra vagy."

Eleget tett a kérésnek a nagy hatalmú égi úr:
lába földet nem érintett, szemhéja nem rebbent szemén,
ruháján nem tapadt meg por, koszorúja nem hervadott.
E jelekről felismerte Indrát Szítá, és boldogan,
örömkönny záporát öntve magasztalta az ég urát:
"Egykor atyámtól hallottam, hogy ő, s apósom ugyanúgy,
s Ráma s Laksmana is látott szemtől szembe, magasztos úr,
s ma ugyanígy én is látlak. Így mégis van védelmezőm!
Elfogyasztom parancsodra ezt az égi varázsitalt,
ezt a csodás táplálékot, mennyei ajándékodat."

Indra kezéből átvette a szép hölgy a varázsitalt,
és ezt üzente férjének a Vidéha-királyleány:
"Ha él nagy erejű férjem, és vele együtt Laksmana,
az ő üdvükre váljék ez!" És felhajtotta az italt.

Mihelyt lenyelte az italt a szépszemű,
éhsége megszűnt, tovaszállott bánata.
Tudatta Indra, hogy a két hős ép, s virul.
Örvendve vette tudomásul ezt a hírt.

Elégedett volt a Nagy Indra is, hogy így
sikerre vitte Raghu sarja dolgait.
Megáldva Szítát, a ligetből távozott,
s megtért a mennybe. Vele ment az Álom is.)

57.

Mikor Ráma elejtette az alakját változtató,
gazellává vált Márícsát, sietve elindult haza.
Aggódott feleségéért, látni akarta mielőbb,
mert sakál-üvöltést hallott vészjóslón a háta mögött.
Megborzongott a félelmes hangtól, rossz sejtés fogta el
a hajmeresztő, elnyújtott sakál-vonítás hallatán:
"Félek, hogy a sakál hangja valamilyen csapást jelez.
Bárcsak ne érné baj Szítát! Fel ne falják a ráksaszák!
Ha Laksmana meghallotta Márícsa álnok jajszavát,
aki gazella bőrében utánozta a hangomat,
a hangra Szítát otthagyja, indul nekem segíteni,
s Szítá is arra biztatja, hogy ne késsen, jöjjön hamar.
A ráksaszák egész népe most Szítá életére tör.
Arany gazella bőrében elcsalt Márícsa messzire,
míg itt nyilam lövésétől halódva visszaváltozott
ráksaszává, és feljajdult: "Laksmana, végem van, segíts!"
Bárcsak bajuk ne történnék, amíg tőlük távol vagyok!
A ráksaszák gyűlölnek, mert nem felejtik a nagy csatát.
Sok baljós jelet is láttam, s rossz érzésem van emiatt."

A sakál-üvöltést hallva, így töprengett a Raghu-sarj,
és útján visszafordulva, iparkodott hazafelé.
Gondterhelten haladt, s közben mindenféle vad és madár
balkéz felől kerülgette, s borzongatóan víjjogott.
E rosszat sejtető, szörnyű előjelek után a hős
testvérét, Laksmanát látta aggódva közelíteni.
Találkoztak, s köszöntötte testvérét, Rámát, Laksmana,
a bánatos a bánkódót, a megrémült a rettegőt.
Majd Ráma megszorította Laksmanának a bal kezét,
és nyájas, de kemény szóval így beszélt aggodalmasan:
"Hej, Laksmana! Hibáztál, hogy utánam jöttél, kedvesem,
és magára hagytad Szítát. Remélem, nem történt baja!
Szörnyen aggódom, hogy Szítá vagy elpusztul magánosan,
vagy felfalták az erdőben szerte kószáló ráksaszák,
mert sok baljóslatú jeltől volt terhes a mai napom.
Nagy erejű vitéz, nőmet bárcsak ne érte volna baj!"

60, 64.

Így szólt, s sietve indult, hogy újra láthassa hitvesét.
Üres hajlékukat látva, lelkét ijedtség fogta el.
Heves léptekkel járt körbe, és kapkodott mindenfelé.
Átkutatta a lombkunyhót és tanyájuk környezetét,
de mindhiába, mert Szítá, kunyhójuk éke, tovatűnt,
ahogy lótusztavak bája elköltözik a télidőn.
A kétségbeesett Ráma támolygott, mint a szélütött,
és meglátta egy ráksasza iszonyatos nagy lábnyomát,
és néhány kis nyomot, melyet az ide-oda futkosó,
Rávanától menekülő Szítá hagyott maga után,
s egy kettétört tegezt s íjat, s egy összeroppantott kocsit.
Ezt látva, elfacsarodó szível hívta öccsét oda:
"Nézd, Laksmana, a Szítáról letépett, szép virágfüzért,
szétszaggatott nyakláncáról szétgurult arany gyöngyöket,
s rőt arany gyöngyökként fénylő, csillogó, rőt vércsöppeket,
amelyek itt a kunyhónál elborítják a föld szinét!
A Vidéha-királyasszonyt alakjuk váltó ráksaszák
darabokra hasították, felfalták, jóllaktak vele.
Szítá fölött osztozkodva, hajba kapott két ráksasza,
és egymásnak esett mérges tusában a két szörnyeteg.
Ki lehetett a gazdája e drágakővel kirakott,
gyöngyökkel ékes íjnak, mely kettétörve amott hever?
Ez a kelő napként fénylő, lazúrkövektől csillogó,
behorpadt színarany mellvért kié lehetett valaha?
Vagy ráksaszák, vagy istenek fegyverzetének gondolom.
Hát ezek az aranyhámos, démonfejű, iszonytató,
óriás testű szamarak milyen harcban pusztultak el?
Ez a torz alakú lábnyom nyilván ráksasza lábnyoma.
Megölték a szelíd asszonyt, vagy elrabolták, úgy lehet.
Nem védte meg a rablóktól az Igazság a gyenge nőt.
Adakozó, szelíd voltam, segítettem mindenkinek,
s ez lett jutalma: gyávának néztek az égi istenek.
Látod, Laksmana: átkomra fordultak az erényeim!
Vége a béketűrésnek! Kiirtok minden ráksaszát!
Ahogy a perzselő napfény megfojt Holdat és csillagot,
úgy fojtsa meg erőm lángja eddigi jámborságomat!
Megbénítom az égbolton a Holdat és csillaghadát,
tüzet s szelet elállítok, megvakítom a Fény-adót,
ledöntöm a hegyek csúcsát, kitépek fát, bokrot, füvet,
elzárom a folyók medrét, kiszárítom az óceánt,
a világra rázúdítom a végromlás iszonyatát,
ha Szítát nem adják vissza sértetlenül az istenek!"

67-68.

Ráma haragtól tombolva fogta leghegyesebb nyilát,
és Laksmanával indult, hogy bejárja az egész vadont.
Rábukkantak Dzsatájusra. A hegycsúcs-nagy madárkirály
sebek nedvétől áztatva, haldokolva földön hevert.
A sziklabérc-testű láttán Ráma öccséhez így beszélt:
"Ez a szörny falta fel Szítát, a Vidéha-királyleányt.
Saskeselyű alakjában kószált itt ez a ráksasza,
felfalta a hosszú szeműt, és most kényelmesen pihen.
Lánghegyű, egyenes röptű nyílvesszőmmel felnyársalom!"

Borotvaél-hegyű nyíllal íján Ráma odarohant;
léptétől óceán-partig megremegett a föld szine.
Ám bágyadt, elhaló hangon megszólalt a madárkirály,
s habos vért ontva csőréből, a Raghu-sarjhoz így beszélt:
"Szítát, akit az erdőben mint rejtett gyógyfüvet kutatsz,
s vele az én életemet is Rávana rabolta el.
Amikor eltávoztatok, és nejed egyedül maradt,
a nagy erejű szörnyeteg szemem előtt ragadta el.

Röpültem segedelmére, s a küzdelemben Rávana
kocsiját-fegyverét vesztve, a föld porába lebukott.
Övé ez a kettétört íj, ez a sok nyílvessző övé,
ez a vad harcban szétmorzsolt harciszekér is az övé.
Ám kimerültem, s kardjával levágta mindkét szárnyamat,
s a Vidéha-királyasszonyt hurcolva, Dél felé repült."

Így beszélt tiszta elmével Rámához a madárkirály,
majd élete megvált tőle, s testéből levegőbe szállt.
Fejét a földre ejtette, két lába mereven kinyúlt,
teste elereszkedett, és mozdulatlanná merevült.
A hegynagyságú, megcsonkult, élettelen, megtört szemű
keselyűkirályt elnézve, a csüggedt Ráma így beszélt:
"Boldogan élt az erdőben mellettünk a nemes madár,
s a ráksaszával megküzdve, értem vesztette életét.
Olyan tisztelet és hála illeti meg a keselyűt,
mint atyámat, Dasarathát, a népek nagy fényű urát.
Hozz fát, tüzet csiholjunk, és rakj máglyát, elhamvasztani
a szárnyas nép királyát, ki ügyemért a halálba ment.
Az ellobbanó láng útján, igaz lelkűek ösvényén
térj meg az örök hajlékba, ahonnét nincs több születés!
A legfelső világokba kísérjen el áldó szavam,
és ez a búcsú-szertartás, nagylelkű keselyűkirály!"

E szavakkal a máglyára helyezte a holttetemet,
s elhamvasztotta, gyászolva, mint legkedvesebb rokonát.

69-70.

A szertartást bevégezve, útrakelt a két Raghu-sarj;
Szítát keresni indultak a zord déli égtáj felé.
Figyelmesen kutatták át a sűrű cserjét, bokrokat,
s egyszerre szörnyű hang bődült, hogy hajlongtak tőle a fák.
Mentek a hang irányába, jól megmarkolva kardjukat,
s megláttak egy széles mellű, hatalmas testű ráksaszát.
Közelebb mentek, s fertelmes látvány tárult szemük elé:
óriás törzs, fej s nyak nélkül; szája a hasán tátogott.
Kemény, hegyes szőr úgy fedte, mint erdő a hegy oldalát.
Sötét volt, mint viharfelhő. Mennydörgés volt minden szava.
Egyetlen, tűzláng-izzású, durva pillájú, villogó,
tágranyílt, félelmes, hosszú, sárga szeme volt a hasán.
Száját nyalogató nyelve lógott agyarai közül,
és egészben befalt minden medvét, oroszlánt, dámvadat.
Fertelmes, hosszú két karját nyújtogatta mérföldnyire.
Markával elkapott minden madarat és vadállatot,
egyiket magához húzta, újra ellökte másikat.
A testvérek elé állva, eltorlaszolta útjukat.
Képtelenül hosszú karját kinyújtotta az óriás,
s keményen összemarkolta két kezével a két vitézt.
Iksváku két erős sarját, Rámát és vele Laksmanát
markában látva vergődni, rájuk szólt gúnyosan a Törzs:
"Mire vártok? Miért álltok? Látjátok, hogy éhség gyötör!
A Sors ételemül rendelt; a halálra készüljetek!"

A fenyegető szót hallva, a végveszélyben Laksmana
visszanyerte bátorságát, s időhöz illően beszélt:
"Téged is, engem is mindjárt magához ránt a szörnyeteg;
amig nem késő, messük le kardunkkal mind a két kezét!
Ez az iszonyatosan hosszú kar adja neki az erőt,
hogy a világot pusztítsa, s elemésszen bennünket is."

Laksmana ötletét hallva, dühödten felfortyant a Törzs,
s rémes száját kitátotta, hogy zsákmányát beléveti.
A helyzetet jól átlátó két dalia fogta magát,
és vidáman lemetszette vállából a két szörnyü kart.
A jobb oldalt álló Ráma szorító jobbját szelte le
kardja erős csapásával, a balt a vitéz Laksmana.
A levágott karú rémség vad bömböléssel elterült;
mint mennydörgés, betöltötte ordítása a levegőt.
Elveszítette két karját, vérözön borította el.
Kétségbeesve kérdezte: "Kik vagytok? Mi hozott ide?"

A rusnya Törzs kérdésére az ékes szavú Laksmana,
a nagy erejű, elzengte testvérbátyja dícséretét:
"Dasaratha örökösét, Rámát látod magad előtt,
a messze földön híres hőst; én öccse, Laksmana vagyok.
Elrabolta királyságát atyja neje, s száműzte őt.
Velem és feleségével ez az erdő lett otthona.
Itt a néptelen erdőben egy fondorlatos ráksasza
elragadta nejét, Szítát. Őt keresni jöttünk ide.
De te is mondd el, hogy ki vagy, és tört lábbal, torz törzs gyanánt,
melleden fertelmes szájjal e vadonban miért nyüzsögsz?"

Laksmana válaszát hallva, igen megörvendett a Törzs,
és Indra jós-igéjére visszagondolva, így beszélt:
"Üdvömre jöttetek, hősök! Áldás kísérje léptetek!
Üdvömre metszettétek le tőből ketten két karomat.
Elbeszélem igaz szóval, férfiak oroszlánjai,
hogyan szülte saját vétkem, önteltségem e termetet.

71.

Egykor, erős karú Ráma, hatalmas voltam és vitéz,
és elképzelhetetlen szép; mind a Három Világ dicsért.
De egyszer balga dölyfömben ezt az alakot öltve fel,
a jámbor remeték népét ijesztgettem mindenfelé.
Magamra haragítottam a nagy szentet, Szthúlasiraszt:
erdőn, gyümölcsszedés közben, meg akartam rémíteni.
Rámrivallt alakom láttán az izzó tűzláng átkú bölcs:
»Ez a szégyenletes, torz test tapadjon mindörökre rád!«
Kérleltem a haragvót, hogy átka végét jelölje ki.
Esdeklésemre ily szóval enyhítette átkát a szent:
»Ha Rámával találkozol, és levágja rút karodat,
és máglya lángján elhamvaszt, visszanyered szépségedet.«
Azóta két hosszú karral vadállatokat fogdosok;
oroszlánt, párducot, tigrist falok nyersen szüntelenül.
Így élek itt az erdőben, királyok legnagyobbika,
s elfogok minden élőlényt, ami szemem elé kerül,
sejtve, hogy így előbb-utóbb markomba kerül Ráma is.
Üdv, Ráma, hogy megérkeztél! Rajtad kívül más, Raghu-sarj,
nem ölhet meg, mert így mondta igaz szóval az átkozó.
S majd tanáccsal segítséget nyújtok neked, vitéz király,
hálából és barátságból, ha tűzben elhamvasztotok."

A Törzs történetét hallva, az igaz lelkű Raghu-sarj
Laksmana társaságában elpanaszolta bánatát:
"Nejemet, a nemes Szítát, elrabolta gaz Rávana,
mikor tanyánkról távoztam és Laksmana nem volt jelen.
Hitvesem elrablójáról nem tudok mást, csak a nevét;
sem külsejét, sem lakhelyét, sem erejét nem ismerem.
Tétován futkosunk; nincsen, ki útba igazítana.
Szolgálatunk fejében majd légy hozzánk könyörületes!
Elefántok-kidöntötte száraz fatörzseket hozunk,
és nagy gödörbe halmozva, elhamvasztjuk holttestedet.
Te viszont Szítáról mondd el, ki vitte el, és merre van;
ha tudod a valóságot, tanácsoddal tégy jót velünk!"

72-74.

Így váltott szót a haldokló Törzs és a két ifjú vitéz,
majd a hegy nagy barlangjában tüzet csiholtak szaporán.
Most Laksmana erős lánggal lobogó üszköt ragadott,
s mindenfelől meggyújtotta a máglyát. Fellángolt a tűz.
A Törzs hatalmas tetemét mint óriás vaj-darabot
nyalták körül a lángnyelvek; saját zsírjában sercegett.
Hirtelen összerázkódott, lerázta a máglya tüzét,
s erőben, égi köntösben, mint lángnyelv felemelkedett.
Majd ragyogó ruhájában, tarka ékszerrel ékesen
a levegőbe felröppent, elégedetten, boldogan.
Hattyúk vonta, sziporkázó, tündöklő égi kocsin állt,
szépsége a tíz égtájat ragyogó fénnyel vonta be.
A levegőből Rámához intézte oktató szavát:
"Halld meg tőlem igaz szóval, hogyan nyered vissza nejed.
Figyeld meg jól, amit mondok. Egy Szugríva nevű majom,
akit bátyja, a vad Válin, trónusáról elüldözött,
a szép Pampá folyó partján a szemet-gyönyörködtető
Risjamúka hegyen lakik, és négy hű majma van vele.
A dicső, nagy vitézségű, illendőséget ismerő,
igaz igéretű, fényes, bölcs elméjű, állhatatos,
bőkezű, adomány-osztó, nagy hatalmú, nagy erejű
majomkirályt elüldözte bátyja, s száműzetésben él.
Szítá megkeresésében ő lesz segítő társatok.
Indulj késedelem nélkül, keresd fel Szugrívát hamar,
és köss vele szövetséget, hogy erős támaszod legyen.
Ármány nélkül barátságot fogadj lobogó tűz előtt,
s ne becsüld le mivoltáért Szugrívát, a majomkirályt!
Hálatudó, erős és bölcs, s ő is szövetségest keres.
Ha oldalára állsz, Ráma, sikerre viszitek ügyét.
Akár beteljesül vágya, akár nem, téged megsegít.
Ez a majmok-oroszlánja szerte a földön mindenütt
jól ismeri az emberhús-faló szörnyek rejtekeit.
Előle nem marad rejtve semmi a széles föld színén,
amerre a Nappal Ura ezer sugara ont hevet.
Mély folyókat, hegyek hátát, szirtodúkat, barlangokat
át fog kutatni népével, és Szítának nyomára jut.
Ő majd szétküldi nagy testű majmai fürge seregét,
s kifürkészik, hogy elválás-gyötörte nejed merre van.
Megtalálják a szép testűt még Rávana lakában is."

Így útba igazította tanáccsal Rámát s Laksmanát
a nyakában virágfűzért viselő, fényes églakó,
s ők hálásan kiáltottak a légben lebegő felé:
"Térj meg égi lakásodba! Üdv néked! Mi is indulunk."

"Induljatok, és kísérjen ügyetekben siker!" - felelt,
s elköszönt az örvendőktől, és eltűnt szemeik elől.
A férfiak vezérének két sarja tüstént útra kelt,
és keleti irányt véve, a Pampá felé sietett.
Sziklás bércek tövén jártak, mézes gyümölcsű fák között;
iparkodtak, hogy mielőbb Szugrívára találjanak.
Megpihentek a hegyháton, ott töltötték az éjszakát,
s másnap a Pampá partjára megérkezett a két vitéz.
 
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk