Menu Content/Inhalt
A judaizmusról II.
ImageAz egész hagyomány egyértelműen azt bizonyítja, hogy a sajátos izráeli vallás tulajdonképpeni alapítójának Mózes tekinthető. Noha Mózes valószínűleg i. e. 1250 körül élt, a róla ránk maradt legrégebbi híradás pedig fél évezreddel frissebb, még sincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy személye a mítoszok birodalmába volna utalható. Mózes - ebben szinte mindenki egyetért - nem alkotott semmi olyat, ami teljesen új, hanem a már meglevőből indult ki. Bármily legendaszerű is Izráel népének legősibb története, még sincs ésszerű okunk kétségbe vonni, hogy a nép ősei Ábrahám vezetésével a mezopotámiai Harránból [Hárán] érkeztek Palesztinába, hosszabb ottani tartózkodás után bevonultak Egyiptomba, ahol a Nílus keleti deltája mentén elterülő termékeny legelőkön telepedtek meg. Amikor itt az egyiptomiak sanyargatni kezdték őket, elköltöztek a barátságtalanná vált országból, hogy új lakhelyet keressenek. Ezeknek a kivándorlóknak a vezére volt Mózes, ez a Lévi törzséből való férfi, aki szellemileg messze felülmúlta honfitársait, mert elsajátította Egyiptom magasabb kultúráját. IV. Amenhotep egyiptomi uralkodó i. e. 1350 körül meg akarta reformálni az egyiptomi vallást, és Áton, a napkorong kultuszát kívánta bevezetni; ennek alapján felmerült az a feltevés, hogy Mózes az egyiptomi egyistenhittől kapott volna biztatást. Ennek lehetősége nem utasítható el már eleve, de ezt a befolyást semmiképp sem szabad túlbecsülni, hiszen Jahve egészen más sajátosságokkal rendelkezik, mint a Nílus népének napistene.

Mózes történelmi jelentősége abban rejlik, hogy népének olyan istent adott, akit kizárólagosan kellett imádniuk. Ezzel elérte, hogy az izráeliek valamennyi vallási törekvésükkel, az egész jövőt illetően, Jahvére koncentráljanak. Ennek kétségkívül megvolt az az előnye, hogy a korabeli sémi vallások számos visszataszító vonása, amilyen pl. a gyermekáldozat, a templomi prostitúció stb. Izráelnél nem honosodott meg, másrészt azonban megakadályozta, vagy legalábbis erősen fékezte gazdag mitológia és vallásos művészet kialakulását, továbbá egyoldalú fanatizmust fejlesztett ki, amely ellentétben állott a pogányok toleranciájával. Mózes azonban nemcsak népi istent teremtett, hanem népet is; Izráelnek Jahvéval kötött szövetsége segítségével a természetükből következően egymással szemben álló, széthúzó nomádokat szilárd egységgé olvasztotta; Jahve parancsolatai és jóslatai, valamint kultusza lettek azok az egyesítő kötelékek, amelyek a törzsek kis csoportját oly szoros egységbe fűzték, hogy máig megőrizte összetartozása tudatát, miközben más népek a történelem folyamán pelyvaként szóródtak szét. Amilyen mértékben támogatta Dávid király a szövetséges isten, Jahvekultuszát, és amilyen mértékben, hála a politikai sikereknek, a kultusz mindjobban előtérbe került, ugyanolyan mértékben erősödött az a nézet is, amely szerint Jahve hatalmasabb más' népek isteneinél, s ezért nagyobb kozmikus fontosságú, mint azok.

Tulajdonképpeni monoteizmussá csak a próféták fejlesztették ki a Jahve-hitet. Már Ámósz [Ámosz, Ámós, Ámos] a természet urának, minden nép parancsolójának tartotta Jahvét, aki mint igazságos bíró, megbünteti azt a népet, amely a. törvényt kiforgatja, és a vallást külsőséges áldozatbemutatásra korlátozza. Az utána következő próféták tovább fejlesztették az etikai monoteizmust, és erkölcsi komolysággal azt hirdették népüknek, hogy az isten ítélőszéke elé kell majd állniuk, ha Jahvéhoz és parancsolataihoz hűtlenek lennének, és hamis, emberek kitalálta istenek felé fordulnának. Az új istentisztelet két említésre méltó változásban jutott legjellemzőbben kifejezésre: Jahvét eredetileg a többi istenhez hasonlóan sokféle szimbólum alakjában tisztelték, de ezután helytelennek nyilvánították, hogy képet készítsenek róla, és míg régebben Jahvénak mindenütt voltak szentélyei, ettől kezdve kizárólag a jeruzsálemi templomot tekintették jogos kultuszhelyének.

A babhóni fogság korának prófétáinál az istenfogalom további elmélyülése ment végbe. Deutero-Jesaja fenséges képekkel festi Jahve nagyságát, aki a föld felett trónol, és kiméri a tengert és az eget. Ez az isten, akire az egész emberiség figyel, kiválasztotta Izráelt, hogy mint szolgája elterjessze nevét a pogányok között.
Habár a próféták elképzelése szerint Jahve az egyedül igaz isten, ez nem jelenti, hogy az egyetlen túlvilági lény. Ahogyan a királyoknak követeik, úgy neki angyalai vannak. Az az elképzelés, hogy az isten az angyalaival csodákat vitet véghez, vagy hogy azok bizonyos helyeken kifejezetten az ő képviseletében jelennek meg, magában véve régi. A fogság után perzsa hatás alatt keletkezett irodalomban az angyalok igen jelentős szerepet játszanak.

Az angyalok közé tartozik a Sátán is. A babhóni szövegekből is ismert elképzelés szerint eredetileg csak az lehetett a funkciója, hogy az emberek titkos bűneit kikutassa, hogy ezeket az istennek jelentse, és az emberek erkölcsi tulajdonságait próbára tegye. A perzsa dualizmus hatására a babilóni fogság utáni zsidóság a Sátánról való elképzeléseket úgy alakította ki, hogy az Újszövetségben mint a világ fejedelme és mint minden gonoszság értelmi szerzője jelenik meg. A Sátán számos angyala, vagyis alördögei segítségével mindenütt szerencsétlenséget idéz elő, a gonosz szellemek beteggé vagy megszállottá teszik az embereket; az evangéliumok több helyén olvasható, hogy Krisztus kiűzi a démonokat.

Az ördög a monoteista rendszerben részben azért tett szert ekkora jelentőségre, mivel az isteneszme mind nagyobb mértékben morális elképzelésekkel kapcsolódott egybe. A régi Jahve zsarnok volt, aki noha az embereknek etikai parancsolatokat adott, maga felette állt ezeknek, és hatalmát korlátlan önkénnyel gyakorolta. Deutero-Jesaja 45, 6-.7. verse szerint ezt mondotta magáról: "Én vagyok az Úr, és nincs több, ki a világosságot alkottam, s a sötétséget teremtettem, ki boldogságot szerzek, és bajt teremtek; én, az Úr, cselekszem mindezeket." Később azonban, amint egyre inkább jóságos lényt láttak az istenben, mind nehezebb lett a rossz létezését a világban Jahve mindenhatóságával összhangba hozni. Kiútként kínálkozott egy gonosz lény feltételezés, akire áthárítható a delelősség mindenért, ami nincs összhangban a jóistennel.

A nézetek változására jellemző példáként megemlítjük a 2 Sám. 24, 1 és I Krón. 21, 1 párhuzamos helyeit. Mindkét szövegben a Dávid elrendelte népszámlálásról van szó; a régebbi szöveg ezt a népszerűtlen intézkedést az isten haragjának tulajdonítja, az újabb, csak az i. e. 300 körül keletkezett változat szerint azonban már a Sátán az, aki Dávidnák az eszmét sugallta. Az ördög legelőször csupán mint az isten szolgálatára kész szellem jelenik meg, a Bölcsesség könyvében (2, 24) már az istennel szemben álló hatalomként és minden rossz értelmi szerzőjeként tűnik fel, és ezt a szerepet tölti be az Újszövetségben is.

A világ személyes urának, a világegyetem parancsolójának eszméje abban találta meg sajátos kifejezési formáját, hogy a mindenhatónak meghatározott üdvtervet tulajdonítottak, amely az emberiség történetében valósul meg. Ennek a történeti konstrukciónak egyik forrása a zsidó nép küldetésébe vetett hit. Az egész Ószövetség annak az eszmének szolgálatában áll, hogy az isten Izráel népét a vele kötött szövetséggel nagy dolgokra választotta ki, és hogy ez áll az egész világtörténet középpontjában. Ez a hit az idők minden vihara közepette megingathatatlan maradt, noha a tények a leghatározottabban ellentmondottak neki.

Hiszen a választott nép, még akkor is, midőn országa a legnagyobb kiterjedésű volt, az őt körülvevő nagyhatalmakkal összehasonlítva mindvégig jelentéktelen szerepet játszott, és Dávid országának tündöklése, amelynek pedig 2 Sám. 7, 13 szerint örökké kellett volna tartania, gyorsan elenyészett, amikor fiának, Salamonnak halála után az ország kettészakadt. A nép hamarosan idegen uralkodók fennhatósága alá került, és végül a Makkabeus-korszak rövid megszakításától eltekintve teljesen elvesztette önállóságát. A remények teljes meghiúsulása sem zavarta azonban meg a zsidókat isteni küldetésükbe vetett hitükben. Az elszenvedett vereségeket, a rájuk nehezedő elnyomást jogos büntetésnek tekintették Jahvétől való elpártolásukért, és minél jobban meghazudtolta a valóság a szomszéd népek feletti eljövendő uralomról szóló álmodozást, annál inkább megszilárdult az a hit, hogy a közeljövőben bekövetkezik a fordulat, és az isteni ígéretek mégis valóra válnak. A zsoltárköltők annak a királynak eljöveteléről mondottak jövendölést, aki vaspálcájával cserépedényként zúzza majd szét az ellenséget (Zsolt. 2, 9), a próféták pedig az eljövendő világuralmat hirdették. Minthogy a politikai tények erre semmiféle reális kilátással nem kecsegtettek, e hit mindinkább transzcendens irányba fordult. Új táplálékot talált azokban az eszkhatologikus elképzelésekben, amelyeket a perzsáktól vettek át.

A mazdaizmus hívei, az iráni próféta, Zarathustra követői a világtörténelmet a jóságos Ahura-Mazdá (Ormuzd) isten és a gonosz Angra Mainju (Ahrimán) isten közötti 1200 évig tartó harcnak fogják fel, amely a jóságos elvnek a gonosz felett aratott végső győzelmével fog végződni. A világdrámának a teremtéssel kezdődő és minden gonoszság megsemmisítésével véget érő perzsa elképzelése egy sor olyan vonást mutat, amelyeket a zsidóság átvett; később ezek onnan a kereszténységbe és az iszlámba is átmentek : ilyen az a nézet, amely szerint 1. a történelemnek az időben nemcsak kezdete, hanem végleges befejezése is van; 2. az a hit, amely szerint a világvége előtt megjelenik egy üdvözítő, akinek az a feladata, hogy a világvégét előidézze; 3. az a meggyőződés, amely szerint a halottak feltámadnak, hogy jó vagy rossz cselekedeteik alapján megítéljék őket; és 4. az a remény, hogy minden gonoszság legyőzése után a jók örökké fognak élni.

A zsidók magukévá tették ezeket az elképzeléseket, megfelelő módon átalakították, és beillesztették őket történelmi sablonjukba. Ez a kozmikus eszkhatológia tehát a második forrás, amelyből a nyugati vallások történelemkonstrukciója merített. Az ószövetségi iratok közül Dániel könyve (kb. i. e. 165) az a nagy dokumentum, amelyben az új eszmék a régiekkel teremtő szintézisre léptek; ez a várakozás az isten országára, amely Izráel vezetése alatt minden népet egybefűz majd, összekapcsolódott az eljövendő világvégének és a halottak feltámadásának elképzelésével.

A régebbi időkben abban reménykedtek, hogy egy Dávid törzséből való világi uralkodó teszi majd naggyá és szabaddá a népet. Az addigi csalódások hatására must abban kezdtek hinni, hogy a messiás nem mint király fogja evilági hatalmi észközökkel létrehozni birodalmát, hanem az isten küldötteként égi fellegekben fog megérkezni, és örökké tartó hatalmat gyakorol majd minden nép felett (Dán. 7, 13 skk.).

Az áldott kor, amely majd a világra elkövetkezik, nemcsak az akkor élő embereknek lesz osztályrésze, hanem azoknak a kegyeseknek is, akik már régen meghaltak. Hiszen ők, vagyis az emberek mind, a halálból új életre kelnek. A holtak feltámadásának tana, amelyre Dániel könyvében, továbbá Jesaja könyvének ugyanebből az időből származó betoldásaiban (25, 8 és 26, 19), valamint a Makkabeusok 2. könyvének 7. fejezetében (9, 14, 29, 36) utalás található, világosan mutatja a mélyreható változást az Ószövetség vallásán belül. A korábbi időkben ui. a hébereknek nem voltak konkrét halhatatlanság elképzeléseik, hanem azt tételezték fel, hogy az elhunytak erőtlen árnyakként (refaim, vagyis az ernyedtek, lankadtak, erőtlenek) tengődnek az alvilágban (Seól). Csak egyes kiváló, szent emberekről, mint amilyen Mózes, Élijá [Élijah, Élijáhu, Éliás, Illés], Henoch [Énokh, Hénok] tételezték fel, hogy kivételes helyzetben vannak, és haláluk után is tudatosan, akaratuk birtoká-ban élnek tovább. Mivel elhunyta után minden emberre ugyanaz a szomorú sors vár, ezért a jóknak semmilyen túlvilági jutalmat, a gonoszaknak senuniféle pokolbeli büntetést nem helyezhettek kilátásba; az ítélet ígéretének tehát kizárólag arra kellett korlátozódnia, hogy az utódoknak érdemeiktől vagy vétkeiktől függetlenül viselniük kell elődeik magatartásának következményeit.

Mármost ha a száműzetést követő korszakban jelent meg az a gondolat, hogy a bekövetkező világvégét megelőzően a halottak ismét élőkké lesznek, és ez az elképzelés kapcsolódott csakhamar össze egy egyetemes ítélkezés eszméjével, akkor valószínűnek látszik az a feltevés, hogy ebben perzsa befolyás is közrejátszhatott; Zarathustra követőinek tanítása szerint ui. a nagy világdráma végén Szaószjant, az üdvözítő, felébreszti a halottakat, és különválasztja a jókat a gonoszoktól. Az az iráni tanítás, amely szerint a föld csontjaikat, a víz vérüket, a növények hajukat, a tűz életerejüket adja vissza azoknak, akiktől azt elhunytukkor elvette, úgy látszik, arra az időre nyúlik vissza, amikor a későbbi irániak és az árja indek elődei még egy népet alkottak; mer a Rigvédában találkozunk azzal a hittel, amely szerint a halottak egyes alkotóelemei visszatérnek a föld, a tűz stb. isteneibe. Később azonban e különböző részek az áldozópap mágikus szertartásai révén ismét egyesülnek a máglya füstjével együtt az égbe felemelkedett elhunyttal. Indiában ez a hit később elhalványult, és átadta helyét a lélekvándorlás teóriájának, Perzsiában viszont történeti-mitológiai eszmékkel fonódott össze, és ily módon nemcsak a perzsa tannak vált fontos elemévé, hanem a két elő-ázsiai világvallásnak is.
 
Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk