Menu Content/Inhalt
A kinyilatkoztatásról I.

ImageMinden vita, mely a Tóra hatályát illeti, végső sorban arra a kérdésre irányul, hogy elfogadjuk-e, hogy a Tóra isteni kinyilatkoztatás, nem emberi erőfeszítés eredménye. Korunk emberének észjárása kényelmetlenül érzi magát oly fogalmakkal szemben, mint isteni megnyilatkozás, vagy egy könyv isteni eredete. A könyveket, mint tudjuk, emberek írják. Miért éppen ez a könyv lenne kivétel?

Mellesleg talán érdemes ezzel a kérdéssel kapcsolatban megvizsgálni a Biblia-kritika állításait. A vita kedvéért tegyük fel, hogy Mózes öt könyvében nincs semmi "ellentmondás" vagy összeférhetetlenség, s hogy a napnál világosabb mindenki előtt, hogy az egészet egyetlen szerző írta. Akkor azt kérdezhetjük a Biblia-kritikusoktól: ki lehetett az? Isten? Ezt a Biblia-kritikus bizonyára nem fogadja el. Akkor a szerző nem lehet más, mint Mózes vagy egy más emberfia. Nem kutatásaik eredményeképpen tagadják a Biblia-kritikusok a Tóra isteni eredetét, hanem eleve abból a feltevésből indulnak ki, hogy a Biblia egy halandó alkotása, s azután kezdenek csak bizonyítékokat gyűjteni feltevésük igazolására.

A kinyilatkoztatás nehezen meghatározható fogalom - nem valószerű, nem észlelhető, közös emberi tapasztalatunk számára ismeretlen. Nem csoda, hogy az emberek vonakodnak szemtől szembe állni ezzel a fogalommal. Kényelmes eufemizmusokkal próbálnak kibújni ez alól, mondván például, hogy a Tóra "ihletett" alkotás, de ezzel még nem oldottuk meg a problémát. Úgy tűnik, Shakespeare is meg volt áldva ihlettel, de nincs - s nem is kell hogy legyen - ebben semmi, ami erkölcsileg kényszerítene minket, hogy Shakespeare nyomát kövessük. Tulajdonképpen minden "jó" dolog e világon érdemes arra, hogy "ihletettnek" mondjuk. Végeredményben az emberi értelem - s tulajdonképpen minden létező - Istentől ered. Mikor a Tórát kinyilatkoztatásként jellemezzük, azt hirdetjük ezzel, hogy a Tóra útjain járni egyértelmű az Isten akarata szerinti út követésével, míg a Tóra elvetése annyi, mint Isten akarata ellen vétkezni. Senki sem állította még, hogy Shakespeare Isten szándékát utánozta volna műveiben.

Itt "vallási" kategóriákban beszélünk. Ezt a kifejezést arra használjuk, hogy meghatározzuk az Isten és ember közötti viszonyt, s oly viselkedést, mely ezt a viszonyt megerősítheti vagy megszakíthatja. Pillanatnyilag nem az esztétikai vagy anyagias értékekben vagyunk érdekeltek, hanem Istenben és az emberben. Beethoven és a fizika egyaránt képesek érzelmet és felindulást kelteni az emberben, azt tudatosítani, hogy van valami, ami az emberen felül áll, magasztosabb nála - de mind a művészek, mind a tudósok kategorikusan kijelenthetik, hogy alkotásuknak nincs "vallási" oldala. A műterem és a laboratórium nem imaház: a kétségtelenül szellemi benyomás, melyet kelthetnek, és sokszor keltenek is, nem tetteik közvetlen vagy elsődleges eredménye.

Még egy megjegyzésre van szükség, hogy egy esetleges félreértést kizárjunk. A Tóra tényleg hangsúlyozza a vallási érzés egyetemességét: "Minden utadon ismerd meg Őt!" Az ember képes egy mindennapi cselekedetet, mint az evés, üzletkötés vagy sportolás, úgy végrehajtani, hogy az valamiféle szellemiséget sugározzon ki. Ebben az esetben egy semleges cselekedet "szentté" válik, éppen úgy, mint ahogy egy szimfónia, vagy matematikai képlet magasztos, vagy akár vallásos érzést is kelthet bennünk. A tiszta "vallási" élménynek viszont nincs szüksége ilyen metamorfózisra. Az ima vagy a jócselekedet már eredetileg sem "semleges".

A Tóra isteni eredete

Térjünk most vissza kezdeti problémánkhoz, a Tóra isteni eredetéhez! "Tessék ezt bebizonyítani!" - vágják a hagyománytisztelők szemébe. Nincs hiány érvekben és bizonyítékokban, melyek többé-kevésbé meggyőzőek, ugyanolyan mértékben többé, mint kevésbé. A vita forró lehet, de mindig terméketlen. Mikor az indulatok lelohadnak, kiderül, hogy mindenki kitartott a maga álláspontja mellett. Aki már meg volt győzve, annak nincs szüksége meggyőzésre, a kétkedőket meg nem lehet meggyőzni. De lehet, hogy egy más hozzáállás jobb választ eredményezhet a kihívásra: "Tessék ezt bebizonyítani!" Próbáljuk hát megvizsgálni, mily bizonyíték lehet elfogadható egy ilyen vitában!

Ha valaki azt állítja, hogy talált orvosságot a náthára, az állítás bizonyításához szükséges mérce egyszerű és világos. Ha azt állítja, hogy ólomból aranyat tud csinálni, elég, ha egy darab ólmot tesz a kezünkbe, hogy erről meg tudjunk győződni. De ha azt mondják, hogy a Tórát Isten adta, hogy lehet bebizonyítani ezt az állítást? Nézzük, mit mond maga a Tóra! A Tóra azt állítja, hogy Istentől származik. De elég ez ahhoz, hogy meggyőzze a kérdezőt?

Próbáljunk meg egy más lehetőséget. A tanítóm azt mondta, hogy a Tórát Isten adta. Honnan veszi ezt? Mert az ő tanítója mondta neki, és így tovább, visszafelé nemzedékeken keresztül, egészen a sínai eseményekig. "Még mindig nem győztelek meg? - kérdezhetik az érdeklődőt. - Még mindig nem? Hát akkor mondd meg te, mily bizonyítékot fogadnál el a Tóra isteni eredetét illetően!"

Egy kihívás s annak megválaszolása akkor "jogosult", ha a kihívás és a válasz egyaránt megoldható. Egy kérdés, amelyre természeténél fogva nem lehet választ adni, nem "indokolt". Ha már a fogalom meghatározása alapján nem tudjuk "bizonyítani" a Tóra isteni eredetét, akkor a bizonyíték követelése sem jogosult. A viták sarkallhatják és ösztökélhetik a gondolkodást, de ennek ellenére eredménytelenek is lehetnek. Ahelyett hogy bizonyítékokat keressünk a kinyilatkoztatásra, azt hiszem, helyesebb, ha a kérdést nyitva hagyjuk, és a kinyilatkoztatás más oldalait vesszük vizsgálódás alá.

"Tegyük fel, a vita kedvéért - mondotta nemrég egy diák egy összejövetelen -, hogy Isten tényleg beszélt Mózessel, de még ebben az esetben is Mózes volt az, aki leírta Isten szavait, s ő mint halandó tévedhetett is. Így nem lehetséges-e, hogy ezúton megváltozott a Tóra szövege, s ami ma előttünk fekszik, az egyáltalán nem a kinyilatkoztatás eredeti szövege, hanem oly alkotás, amely az emberi elme bélyegét viseli magán?" A chaszidizmusnak, mely ősi forrásmunkákra támaszkodik, van erre is válasza.

A Tóra két részre oszlik: az Írott Tanra (ez a Biblia) és a Szóbeli Tanra (melyet Mózes az Írott Tannal együtt vett át a Sínai-hegyen, de csak több ezer évvel később kapott írott formát a Misnában és a Talmudban). Mindkét rész Istentől származik, de míg az Írott Tant Isten "lediktálta" Mózesnek, a Szóbeli Tan megszövegezése kevésbé pontos. A Tóra szövegét az írástudók már eleve szószerint másolták le. A Szóbeli Tan viszont nemzedékeken keresztül szájról szájra terjedt, úgy, ahogy Isten maga adta Mózesnek, de nem vigyázhattak annyira a szószerinti pontosságra. Az Írott Tanban a szó a lényeges és a döntő fontosságú; a Szóbeli Tanban pedig az eszmék a főbb tényezők. Egy Tóra-tekercs, melyben egy szó vagy akár csak egy betű is hibásan van írva, már nem "kóser". A Szóbeli Tanra nem vonatkoznak ilyen korlátozások.

A szavak, vagy mint a chászidok mondják, a "betűk", eszmék hordozói. A "szó" maga tétlen, nyugvó, pontos. Egy szó, még ha valaki diktálja is másnak, ugyanaz marad, akárhányszor ismétlik is meg, nem esik benne változás. Mikor azt mondják, hogy az Írott Tant Isten diktálta szóról szóra, ezt úgy kell értenünk, hogy Mózes a szavakat abban az egymásutánban írta le, ahogy hallotta, anélkül hogy megváltoztatott vagy kihagyott volna valamit. Bizonyos értelemben Mózes egyszerűen az első "íródeák" volt a sok közül, kik ugyanazt a feladatot látták el: az Írott Tan betű szerinti megőrzését, ahogy látták vagy hallották.

Mózes mint "íródeák"

Másképp áll a dolog a Szóbeli Tannal, hol az eszmékre helyezik a súlyt. Minthogy egy gondolatot sok különböző formában lehet kifejezni, egyik gondolkodó egy bizonyos szófűzést használhat, a másik egy másikat. Az egyik gondolkodó tömören fejezi ki magát, a másik szót szaporít. Itt a szavak megválogatásában a megszövegező egyénisége jut kifejezésre, sőt maga a gondolat is megváltozhat kissé a szóhasználat folytán. A szó és az eszme persze nem állnak külön, de számunkra az a fontos, hogy szem előtt tartsuk a hangsúlykülönbséget: a Szóbeli Tan az eszmét emeli ki, az Írott Tan a szó fontosságát hangsúlyozza. Így például a zsoltármondás akkor is micvá marad, ha a recitáló nem érti a szavakat, amiket mormol. Ezzel szemben a Talmud szövegének szóbeli ismétlése, anélkül hogy értenénk, puszta időfecsérlés, mert a Szóbeli Tanban a tartalom a döntő, és a szónak másodlagos szerepe van. A Szóbeli Tant meg kell értenünk; ezzel szemben az Írott Tan a teljes megértésen felül áll.

[Maimonides (Rámbám) azt mondta, hogy minden szó, ami a Tórában van, szent. Ezért az a vers, mely Timnát mint Ézsua fiának, Elifáznak ágyasát írja le (1Mózes 36:12.), nem kevésbé számít szentnek, mint a "Halljad Izrael!" (5Mózes 6:4-9.), vagy az "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened" deklarációja (2Mózes 20:2.), mellyel a Tízparancsolat kezdődik. Az Írott Tan megértésében mutatkozó képtelenségünk hoz létre olyan látszólagos furcsaságokat, mint a Rámbám fenti kijelentése. Míg a midrás és a kábálá más térre viszi át az Írott Tan értelmezését, mint a szószerinti magyarázat, addig a Biblia rejtély marad. Kiejtjük a szavakat, de az eszméket nem tudjuk felfogni].

A lényeg itt az, hogy nem Mózes szövegezte meg a Tórát, melyet Isten "diktált le" neki, nem egy látomást öntött szavakba. A Tóra szavak formájában nyilvánult meg előtte, s így feladata csak passzív volt. Íródeák volt, nem eszmék kifejtője.

Hogyan jelent meg Isten Mózes előtt? Sajnos itt egy új hipotézis előtt állunk, melyet nem lehet bizonyítani. Soha sem fogjuk ezt megtudni, legalább is míg Isten vagy Mózes meg nem mondják nekünk. Ez egyszeri történés volt, valóban egyetlen és példátlan a maga nemében. Történelmünkben nincs hasonló élmény, mely segítségünkre lehetne. De a Tóra arra tanít, hogy bármi eszközhöz folyamodott is Isten, hogy szavait felfedje Mózes előtt, megnyilatkozása mindenképp szavakban testesült meg.

Hogy folyt le ténylegesen a sínai-hegyi megnyilatkozás? Ez a kérdés lényegében ahhoz a kérdéshez hasonlít, hogyan adta át Isten Mózesnek a Tórát. A válasz is azonos: egyszerűen nem tudjuk, s nem is tudhatjuk. De a spekuláció érdekes lehet. Tegyük fel, hogy a Sínai-hegynél valakinek lett volna egy magnója - rögzíthette volna Isten hangját, amint kihirdeti: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." Vajon a kinyilatkoztatás orális, füllel hallható jelenség volt, lemérhető, mint a hanghullámok? Vagy talán valami más módon nyilatkozott meg Isten? Jobb feltenni ezt a kérdést, mint úgy tenni, mintha megoldanánk. A sínai-hegyi esemény volt, ami volt, de mindenképpen páratlan volt a maga nemében, összehasonlíthatatlan bármivel, amit saját tapasztalatunkból ismerhetünk.

* * *

A fentiekből úgy tűnhet, hogy az isteni kinyilatkoztatás bizonyítására irányuló kísérletek meddők maradnak, hacsak meg nem egyezünk abban, mit fogadunk el érvényes bizonyítéknak. Aki ily bizonyítékot követel, mindenképp arra hárul az elsődleges feladat, hogy meghatározza, mi a "bizonyíték", különben egy végtelen küzdelembe kellene bocsátkoznunk a változó és önkényes mércékkel szemben, vagy ahelyett hogy teljesen elcsüggednénk, mert az ajánlott bizonyíték lényegében tökéletlen, egyszerűen képtelenek leszünk megbékélni a kinyilatkoztatás fogalmával.

Kétségtelen, hogy vannak olyanok, akik talán nem alkottak maguknak képet arról, mi lenne a nekik megfelelő bizonyíték. Ezek még nem alakították ki mércéjüket, de maga a tény, hogy kérdéseket tesznek fel, hogy hajlandók meggyőződni, azt mutatja, hogy nem tagadják ab ovo a Tóra igazát és eredeti voltát.

Természetesen nincs ellenvetés arra nézve, hogy Isten létének vagy az isteni kinyilatkoztatás megtörténtének vagy más vallási dogmának a bizonyítékai után kutassunk. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy itt más mértékkel mérjük a bizonyítást, mint amely a tudományos kutatásnál vagy a történelemben alkalmazható.

Egy diákokkal való beszélgetésem alkalmával az egyik résztvevő különös felhívást intézett hozzám: "Mutasson rá egy állításra a Tórában, melyet későbbi történelmi események igazoltak, s melyet emberi agy nem mondhatott meg előre!"

Keressünk tehát egy olyan verset, amely megfelel ennek a követelménynek!

Háromezer-ötszáz évvel ezelőtt a királyok nem nagyon hagyták, hogy szerénységük fékezze őket. Ha hinni akarunk az uralkodásukról szóló krónikáknak, egyikük sem szenvedett sosem háborús vereséget. Ezek a kényurak nem voltak egyszerű királyok, hanem "királyok királyának" nevezték magukat, szerénységükben ragyogásukat a napfényéhez hasonlították, s kiderült, hogy a Nap elhalványul mellettük.

Kincseik megszámlálhatatlanok voltak, hadseregük legyőzhetetlen. Az ókori Egyiptom, Asszíria és Perzsia uralkodói azzal büszkélkedtek, hogy birodalmuk örökéletű, akárcsak Hitler "ezeréves birodalma".

A szorosan vett Tóra, Mózes öt könyve, mely a zsidó nép történelmének kezdetét tartalmazza, szöges ellentétben áll más népek történetírásával. Mózes nem dicséri egekig Izrael fiait és vezetőiket. Ellenkezőleg, nemcsak a múltban elkövetett bűneiért ostorozza népét, hanem azokért is, melyeket a jövőben fog elkövetni. Ragyogó színekben festi le az országot, melyet Isten Izraelnek ígért, de aztán vérfagyasztó szavakkal jósolja meg e gyönyörű ország pusztulását, a zsidók száműzetését és a leírhatatlan szenvedést, mely a száműzetésben rájuk vár. Más krónikák tele vannak bőséget és dicsőséget ígérő jóslatokkal, csak a Tóra jósolja meg előre Izrael eljövendő megaláztatását. Lehetséges, hogy mindez egy halandó keze munkája lenne, még ha oly nagy ember volt is, mint Mózes?

Talán lesznek olyanok, akik ezt azzal magyarázzák, hogy Mózes bizonyos jövőbe látó képességgel volt megáldva. De ha ez így van, hogyan lehet megmagyarázni - még ma is, mikor a dolog minden kétségen felül bebizonyosodott - azt a próféciát, hogy a zsidó nép minden szenvedése dacára fennmarad?

A zsidóság fennmaradásának titka

Mikor a babilóniaiak lerombolták Jeruzsálemet, úgy tűnt, hogy vége van Izraelnek. Mikor a rómaiak rombolták le a Szent Várost, újra világos volt mindenki előtt, hogy a zsidó nép sorsa a pusztulás. Jeruzsálem pusztulását kétezer éves száműzetés követte, kiűzetések és vándorlások leírhatatlan láncolata, pogromok, s végül a rettenetes szörnyűség, melyhez hasonlót egy nép sem élhetett volna túl - a hitleri Holocaust rémségei. Létezhet-e ma egyetlen zsidó is, aki oly kőszívű lenne, hogy kétségbevonja Izrael örök létét? Tisztelet-becsület Mózesnek, de egy emberfia sem láthatta volna előre valaha is, amit ő megjósolt, s méghozzá ily pontossággal. Mondhatnám, hogy könnyebb hinni Isten létezésében és a kinyilatkoztatásban, mint abban, hogy Mózes, ez az egyszerű halandó, maga tudta volna megírni a "feddés" fejezeteit (3Mózes 26:14-45., 5Mózes 28:15-68.), melyek élénk színekkel festik le a zsidó nép száműzetését.

Ez lehet hát egy válasz arra a kihívásra, mely bizonyítékot követel a Tóra isteni eredetét illetően. Itt az eljövendő történelmi események oly előrevetítésével találkozunk, melyet emberi lény nem lehetett képes írásba foglalni. Ha az itt felvetett bizonyítási mérce kielégíti a kérdezőt, akkor tessék, itt egy bizonyíték.

A sínai-hegyi esemény ténye - vagyis hogy őseink ott álltak és látták a mennydörgést, a felhőt és a villámokat, hallották a sófár hangját és a kinyilatkoztatást: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." - nem tűr kétséget. A meggyőző tények: a hagyomány megszakítás nélküli fennmaradása, a körülmény, hogy nemcsak Mózes maga, hanem Izrael népének egésze élte át a sínai-hegyi kinyilatkoztatást a pusztában. Izrael fiai nem éreztek semmiféle lelkifurdalást, mikor kétségbevonták Áron főpapi voltát, sőt még Mózes tekintélyét és küldetését is. Emlékezzünk csak könyörgéseikre, hogy vigyék vissza őket az egyiptomi húsosfazekakhoz, meg az aranyborjú imádására! Ezzel szemben egyikük sem vonta soha kétségbe Mózes szavait afelől, ami a Sínai-hegyen történt. Hogy egy egész nemzedék hajlandó volt elfogadni az isteni kinyilatkoztatás tényét, bizonyára gondolkodásra késztetheti a kétkedőt.

Egy nyugtalanító kérdés azonban továbbra is fennáll. Mikor Izrael fiai hallották a szózatot: "Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened..." - kinek a hangját hallották? Honnan tudhatták igazából, hogy az Isten hangja volt? Ez az isteni kinyilatkoztatás próbatétele, melyet itt tárgyalni szeretnénk. A próbára tétel végeredményben szubjektív: "Be tudja ezt nekem bizonyítani?" Ha a kérdező komoly válaszra tart igényt, úgy neki kell megszabnia egy elfogadható bizonyíték mércéjét.

Van, aki azzal érvel, hogy a kinyilatkoztatás nem a megszokott értelemben vett bizonyítéktól függ. A kinyilatkoztatás egyszeri, egyetlen ily nemű esemény volt, és semmi olyan tényezőt nem tartalmazott, mely más emberi élményhez hasonlítható. Ezért csak "hiszem teljes hittel" alapon lehet elfogadni, mint valamit, ami önmagában, minden bizonyítékon és magyarázaton felül áll. Ez ellen nem lehet semmiféle kifogást emelni.

Nem egyszer találkozunk a lenéző "vak hit" kifejezéssel, mint azt fent, a hitről szóló fejezetben említettük. Mint a Tóra tanítja, a hit nem olyasmi, amiért szabadkozni vagy mentegetőzni kéne. Az ész itt csődöt mond, nem tud megbirkózni ezzel a kérdéssel, de ezért még nem kell elvetni az egészet mint irracionálist, mint ami ütközik a józan ésszel. El tudja-e fogadni a józan ész az isteni kinyilatkoztatás gondolatát, azt, hogy Isten képes kapcsolatot teremteni az emberrel, s azt meg is teszi? A hívő embert nem akadályozza a józan ész a kinyilatkoztatás elfogadásában, ha a hite azt lehetővé teszi.

Forrás: Zalman I. Posner, A zsidó gondolkodásmód
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk