Menu Content/Inhalt
A kinyilatkoztatásról II.
ImageA kinyilatkoztatással kapcsolatos vita mindenképp a hittel van kapcsolatban. A hit látszólag a logika tagadásával vagy hiányával jár, de ki akarna illogikusnak, nem gondolkodónak tűnni? Helyén való tehát, hogy mondjunk valamit a hitről és a logikáról, a hitről és az észről. Lehet-e egy racionális lény hívő is, anélkül, hogy tudatát rekeszekre osztaná, hogy "befagyasztaná" az eszét, valahányszor kinyitja az imakönyvet? Belső ellentmondás-e a "gondolkodó hívő" kifejezés, egyértelmű az énhasadással?

A logika bizonyítható, meghatározott mérvű és véges. Ha eltekintünk attól az egyszerű korlátozástól, amit a tudatlanság jelent (nem mindenki tud szanszkritul, vagy érti a relativitáselméletet) és a tudomány jelenlegi korlátaitól (a tudósok még mindig kérdeznek olyasmit, amire nem találnak választ), melyek az egész emberiséget korlátozzák - az emberi észnek magának is vannak veleszületett korlátai. Anyagi lények vagyunk, és így alá vagyunk vetve az anyag korlátainak. Agyunk képes megbirkózni bizonyos méretekben az abszolúttal, gondolkodhat a végtelenről, de az igazi végtelent nem tudja valójában felfogni. A tér és az idő nemcsak testünknek szab határt, hanem agyunknak is. Nem vagyunk képesek felfogni egy olyan helyzetet, mely az időn kívül esik, melyben múlt, jelen és jövő nemcsak hogy összefolynak, hanem egyáltalán nem léteznek. "Itt" és "ott" világos fogalmak, de a végtelen számára nem léteznek.

A józan ész határai


A józan ész határai csak a józan észt határolják be, semmi mást. A valóságot nem korlátozzák. Ha nem is értünk vagy nem tudunk megérteni valamit, az attól még igaz lehet, s az, hogy képtelenek vagyunk azt megérteni abból fakad, hogy nálunk hiányzik valami. Bizonyára létezhet valami, ami időn és téren felül van, akár értjük, akár nem. Igaz, hogy nem "bizonyítottuk be" létezését, de meg van a "lehetősége", hogy létezik, s ez pillanatnyilag elég. Csak a gőgös racionalizmus vonakodna belátni, hogy létezhet valami, ami az ember lehetőségein és tapasztalatán kívül esik.

Hogyan tudunk megbirkózni ezekkel a természetfeletti dolgokkal? A hit ott kerül előtérbe, ahol az értelem korlátokba ütközik (ez nem jelenti azt, hogy a logika ellenkezik a hittel). Ennek segítségével meg tudunk birkózni olyasmivel is, ami a dimenziós, a megfigyelhető világon, az ember élményvilágán kívül esik. A hit az az "eszköz", melynek segítségével ezt fel tudjuk fogni.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hit nem azt jelenti, hogy az irracionálishoz vagy az értelemmel ellenkezőhöz fordulunk. A hit nem különül el az értelemtől és megállapításai, feltevései nem önkényesek. A hit ahhoz a láncolathoz tartozik, mely az érzést és értelmet is felöleli, s csak akkor aktivizálódik, mikor az ész végső korlátaiba ütközik. A logika a dimenziók legtávolabbi határáig visz minket; a hit kiterjeszti az ember felfogóképességének határait a dimenzió nélküli világra. A hit a logikára épül, de az nem korlátozza. Ahol a logika még tovább bővíthető, ott a hit felesleges. Amit tegnap még a hit alapján fogadtam el, mert nem voltam képes megérteni, azt ma az ész erejével tudom felfogni, mert most már érthető számomra.

Kinyilatkoztatás, lélek, túlvilág, Messiás - ezek csak példák azon fogalmakra, melyeknek megértéséhez hitre van szükségük. Nem ellenkeznek a logikával, nem is követnek el erőszakot ellene, de nem bizonyíthatók. Térjünk vissza az első fogalomra, amelyből kiindultunk! Először néhány feltevést állítunk, egyesek logikusak, mások önkényesek, de remélem, elfogadhatók. E feltevések fényénél a kinyilatkoztatás egy gondolatrendszer szimmetrikus, logikus részévé válik.

Az első feltevés az ember természetét illeti. Ha dogmatikus, kategorikus szavakkal akarjuk kifejezni, az ember nem csupán az "állati" lét egy magasabb formája. Még annál a teremtménynél is több, aki oly "szerszámokat" talált fel, melyek segítenek neki a Holdra jutásban vagy a szívátültetés végrehajtásában. Az embert Isten "saját képmására" teremtette. Az ember több, mint látható, anyagi teste; több, mint az ész, mely az anyagi oldalát irányítja. Az ember egyedi a maga nemében, mert csak az ember tud erkölcsi jelentőségű határozatokat hozni. Az ember szabad, mert, minthogy Teremtője saját "képmására" alkotta, nincs semmiféle korlátozásnak alávetve. Az élet erkölcsi kvalitása, a jó és rossz közötti különbségtevés: ez az emberi, vagy ha úgy akarjátok, isteni tényező az emberben, a benne rejlő "állatival" ellentétben.

Mik ennek a szabadságnak a határai? Az embernek nem szabad meghatározni, mi a jó és mi a rossz, de szabadon választhat a kettő között, mint azt a vészkorszakról szóló fejezetben ismertettük.

Másik feltevésünk az, hogy az ember rendelkezésére álló eszközök nem elegendők az erkölcsiség meghatározására. Leírhatunk több ilyen eszközt is: kétségtelen, hogy más elképzelhető eszközök sem lennének ezeknél hatásosabbak.

A. A logika (józan ész). Gondolkodók több ezer éves próbálkozás ellenére úgy tűnik, felhagytak a reménnyel, hogy valaha is képesek lesznek végleg meghatározni, hogy mi a "jó" és mi a "jó élet". A logika szempontjából "Ne lopj!" és "Lopj!" egyaránt érvényesek, az erkölcsi meghatározásnak valami más alapra van szüksége, mint amit a logika szolgáltathat. Nem érvelhetünk azzal, hogy mert a logika nem vezet erkölcsi meghatározásra, az nem is létezik; remélem legalább is, hogy senki nem fogja ezt állítani, bár az ember ez irányú tapasztalata néha gondolkodóba ejthet.

B. A társadalom.

- Jó ez, vagy rossz?

- Neked talán rossz, de másnak nagyon jó lehet.

- Még az is, ha egy gyanútlan járókelőbe lövünk?

- Jó, lehet, hogy te úgy gondolod, ez nincs rendben, de másvalaki... - és így tovább.

A fentiekben szószerint idéztem egy beszélgetést, melyet néhány diákkal folytattam. Lehet valami "rossz" egy bizonyos társadalomban, de teljesen elfogadható egy másikban. A társadalom szabja meg, hogy egy viselkedési rendszer jó-e, vagy rossz, s ebből az következik, hogy minden erkölcsiség a körülményektől függ, viszonylagos és szubjektív.

Vajon az erkölcsiség csak egy társadalmi funkció, semmi más? Ha így van, miért kell az embernek magára venni a társadalom önkényes parancsait? Hiszen az emberi fejlődést éppen nonkonformis egyéniségek vitték előre!

3. A tudomány. Minthogy a tudomány csak az észlelhető, mérhető és megfogható világgal foglalkozik, nincs feljogosítva arra, hogy részt vegyen az erkölcsiségről szóló vitában. A "jót" a legjobb rádióteleszkóppal vagy elektronikus mikroszkóppal sem lehet megfigyelni vagy megmérni. A tudós egyéni erkölcsi hajlamai kifejezésre juthatnak, s elfogadhatók is lehetnek, de attól még nem válnak tudománnyá.

4. Az ember természete. Vannak még, akik hisznek az emberbe oltott alapvető erkölcsiségben. Ezek meg vannak győződve, hogy az ember a tisztesség létráján állandóan felfelé halad. E felfogás szerint azok a szörnyűségek, melyeket Timur Lenk vagy Dzsingisz kán vittek véghez, csak egy régmúlt történelmi szakaszhoz tartoznak, mely sohasem fog megismétlődni. 1930-ban az ember jóságába vetett hit még elfogadható lehetett, de ama nemzedék számára, mely Auschwitzot megérte, már nem elfogatható.

Igaz, nem nehéz felépíteni egy olyan erkölcsrendszert, mely teljesen kielégít minket, minthogy nemes törekvéseinkhez szól, de mindig lesz valaki, aki egy másik, homlokegyenest ellenkező, de ugyannyira kielégítő rendszert ajánl. A döntésnek afelől, hogy a két rendszer között melyik az ideális, máshonnan kell hogy jöjjön: egy rendszer se kategorikus parancsolat, s így egyikük sem inthet önmérsékletre, mikor ösztöneink kielégítése oly élvezetes.

A harmadik feltevés Istenről és szándékáról szól. Isten az anyagi világba helyezte az embert, s lehetővé tette neki, hogy a jót válassza, ne a rosszat, s ezáltal teljesen úrrá legyen anyagi természetén. A Gondviselés útmutatása nélkül az ember nem tudhatná, mi a "jó", és sohasem lenne képes azt felfedezni.

Isten és milliárdnyi "képmása"

Vizsgáljuk hát meg, mit tudunk feltételezni és mondani Istenről!

Isten hatalmas, oly hatalmas, hogy a négymilliárd satnya emberke mindegyikével tud törődni, még ha csak azok egyetlen cselekedetéről, szaváról, gondolatáról van is szó. Ily nagy az Isten. Nincs korlátozva a világegyetemben vagy a világegyetem által. Ha valaki azt kérdezné, hogy tényleg érdekli-e Istent minden apróság, a válasz az, hogy mindaz, ami az emberi lényt érdekli, nem apróság. Az ember egyedülállósága, lelkisége, mely abban mutatkozik meg, hogy tetteiben választási lehetőség van, a tény, hogy "Isten saját képmására" teremtette - mindezek léte minden szempontjának különleges fontosságot tulajdonítanak. Az ember nem csupán mennyiség, melyet mint egyet a négymilliárdból meg lehet mérni. Az ember "végtelenség": négymilliárd ilyen "végtelenség" létezik, talán még több is, kik pillanatnyilag a földön járkálnak, s ezen végtelenségek egyike sem foglalja el a másik helyét. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az isteni "végtelen" törődik az egyén "végtelenségével".

A micvák ellen legtöbbször felvetett kifogás az, hogy a rituális micvák (az úgynevezett Isten és ember közötti micvák) mennyire kötelezők. Miért kell foglalkoznunk olyasmivel, hogy szabad-e szombaton felkattintani a villanykapcsolót? Nem elég az, hogy becsületes emberek vagyunk? Az ilyesfajta kérdésekből az következik, hogy Istennek fontos, hogy ne lopjunk, de nem érdekli, hogy rakunk-e tfilint, vagy sem. A társadalmi jelentőségű ("ember és ember közötti") micvák elfogadhatóbbaknak tűnnek számunkra.

Azt hiszem, hogy az Isten és ember közötti személyes viszony nem von le semmit Isten méltóságából. Hogyan korlátozhatjuk Isten érdeklődését és gondviselését csak a tömegre, a társadalmi értékekre, mondván, hogy az egyén magánélete nem tartozik Isten érdeklődése körébe? Az ember két összetevője közötti kölcsönhatás esetén a külső tényező (a társadalmi ember) a belsőt tükrözi vissza. Egy ízig-vérig romlott, pökhendi, fegyelmezetlen ember, ki ösztönei rabja, társadalmi életében sem lehet önzetlen és idealista.

Aki semmibe veszi a micvákat, aszerint én mint egyén egyáltalán nem számítok, ha nem vagyok valaki más társaságában; csak a közéletben, a társadalmon belül vagyok fontos, értékes Isten előtt. A Tóra szöges ellentétben áll ezzel a felfogással. A micvák jelentősége más helyen kerül tárgyalásra. Egyelőre elég, ha leszögezzük, hogy Isten nemcsak csoportosan foglalkozik az emberek irányításával, hanem egyénileg is.

Itt van hát a hit mint az értelem kiegészítője. A logika kimutatta, mennyire korlátolt, mennyire tehetetlen az erkölcs világában, s ezzel azt is kimutatta, hogy az erkölcs az értelmen felül áll. Lehet, hogy van abban valami dogmatizmus, de semmi esetre sem illogikus, ha azt mondjuk, hogy az ember létének van egy bizonyos megszabott értelme: képességeinek valóra váltása, a képesség, hogy a szellem elvont értékeit az azonnali, az anyagi, az állati fölé helyezze. Azt is mondhatjuk, hogy Isten nemcsak "a világegyetemmel nem kockázik", mint Einstein mondta, hanem az emberrel sem. Ő teremtette az embert, és Ő irányítja, felfedi előtte akaratát. Eszerint a kinyilatkoztatás csak egy logikus láncszem a sorban.

A hit nem jelenti azt, hogy vakon átugrunk a szakadékon, vagy beléje vetjük magunkat. Az értelem parancsa és a hit megállapításai között majdnem mérhető kapcsolat áll fenn. Ahol megáll az ész, mert nem tud tovább haladni, ott felbukkan a hit, hogy segítsen az embernek átlátni önmagát, a világot és Teremtőjét. A hit nem a gyengék, a hiányos eszűek vagy a gyenge erkölcsűek menedéke. A hit, úgy vélem, az ember képességeinek kiterjesztése a láthatóról, a bizonyíthatóról a kevésbé megfoghatóra.

* * *

Mi a zsidóság különleges álláspontja a kinyilatkoztatást, a sínai eseményt illetően? Ha el fogadjuk is, hogy Isten nem hagyja az embert személyes gondviselés nélkül, nem léteztek-e más események, melyeket kinyilatkoztatásnak neveztek, melyek az ember lelkéért versenyeznek, s mindegyik azt hirdeti, hogy övé az egyetlen "igaz hit"?

Nem szándékozunk itt a különböző vallásokat áttekinteni s összehasonlítani vagy a különböző hiteket elemezni, csak azt szeretnénk tisztázni, hogy mi az a hűség, amit a sínai-hegyi esemény megkövetel tőlünk.

Kezdjük előről, a teremtéstől! Isten megteremtette a világot, belé helyezte az embert, s megmondta neki, hogyan éljen. Az ember engedelmessége nem tartott sokáig, már az első nemzedék elkövette a vétkek vétkét, az ősi vétket, s a következő nemzedékek hamarosan tanultak belőle. Mikor még csak két testvér volt a világon, már volt egy gyilkos. Ezután a helyzet egyre rosszabb lett, míg végre a bűnözés tarthatatlan állapotot teremtett, melyen nem lehetett javítani, s akkor jött a vízözön, hogy megtisztítsa a földet. De úgy látszik, ez sem hatott különösebben az emberiségre, hogy javítson viselkedésén. Itt-ott felvillant egy bágyadt fénypont, egyetlen ember, ki a hit és a könyörület erényeivel volt megáldva, és akire általában fel sem figyeltek, és úgy tűnik, hogy nem volt semmi hatása. Húsz nemzedék múlt el Ádám óta, de az emberiség alig haladt előre.

Akkor feltűnt egy egyéniség, Ábrahám ősapánk, aki a maga erejéből ismerte fel Isten fogalmát, nemcsak mint a világ teremtőjét, hanem mint aki megkívánja, hogy az ember teljesítse, amit elvár tőle. Ez az ember nem elégedett meg a maga szent voltával (tulajdonképpen nem is volt tudatában annak, mily erényekkel van megáldva), hanem azt is tudta, hogy másokkal is meg kell osztania, amihez jutott. Istenhitre kezdte "téríteni" a férfiakat, míg neje, Sára, az asszonyokat tanítgatta. Hosszú élete alatt egy percre sem szűnt meg munkálkodni. Nyolc fia született, s feltételezhetjük, hogy odaadóan gondozta és nevelte őket. Azt szerette volna, ha ők is tudatában lennének Isten közelségének, mely életüket áthatja; hogy ők is átérezzék, mennyire szükséges, hogy legkisebb cselekedetük is Isten gondviselésének bélyegét viselje. A Tóra elmondja, hogy Ábrahám igazságosságra és becsületességre nevelte gyermekeit. De hány gyermekét volt képes meggyőzni? Csak egyet! Ez is elég volt, mert az egyetlen fiú, Izsák útján már lehetővé vált, hogy továbbhagyományozódjanak a jövő nemzedékre az értékek, melyekre Ábrahám tanította. Ezen értékek megörökítése ily módon lehetővé vált.

Izsák élete a feláldozás jegyében zajlott le. Izsáknak két fia volt, de megint csak az egyik, Jákob, követte szilárdan apja útját. Most már azonban három nemzedékkel, háromszoros energiával és eltökéltséggel lehetett számolni. Mi volt a megfelelő jutalom Ábrahám, Izsák és Jákob számára? Isten azt az egy jutalmat adományozta nekik, amire egy erkölcsös ember vágyhat, az egyetlent, aminek zsidó szülők szemében jelentősége van: jóravaló leszármazottakat, kik Isten parancsolatai szerint élnek, illően viselkednek másokkal szemben és, a maguk életét olymódon élik le, ami méltó "Isten képmásához". Ábrahám küzdött hitéért. Izsák hajlandó lett volna életét áldozni Isten oltárán a hit kedvéért. Jákob hitét Lábán és Ézsau tették próbára. Attól fogva nem fért már kétség ahhoz, hogy az Ábrahám útján kialakult erények fenn fognak maradni. Jákob fiai mind atyáik nyomdokát követték: Jákob elnyerte azt, ami Ábrahámnak és Izsáknak nem adatott meg. A szikra, melyet az apák keltettek, átszármazott fiaikra.

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, kik nem tartoznak Ábrahám szövetségéhez? Ők is tudják, mit kíván tőlük Isten. Az Örökkévaló megmondta ezt Ádámnak, ő meg tovább adta Noénak. Az embernek nem szabad ölni, lopni, szentségtörést elkövetni, paráználkodni, bálványokat imádni, állatokat kínozni. Bíróságokat köteles felállítani, hogy védjék a védteleneket. Ha mindenki ilyen egyszerű szabályok szerint élne, sokkal jobb világban találnánk magunkat.
 
Forrás: Zalman I. Posner, A zsidó gondolkodásmód
www.zsido.com
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk