Menu Content/Inhalt
Főmenü > Szellemi áramlatok > Gnoszticizmus > H. Leisegang: A Gnózis
H. Leisegang: A Gnózis
ImageKorunk általános keresésvágya, amely a régi meggyőződések hitelevesztén és újak hiányán alapszik, mohón kutatja a régi korok gondolatrendszereit és világképeit, remélve, hogy támaszt és új kiinduláspontot talál bennük talajtalanságában, Így lett aktuálissá a gnózis is. Nem mintha a Schmidt Jenő nevéhez fűződő új gnosztikus mozgalom nem volna pár évtizedes. Ez azt jelenti csak, hogy Schmidt Jenő és követői előbb eljutottak oda, ahova az európai emberiség nagyobb tömegei csak most kezdenek elérkezni: a lelki megújulás parancsoló követeléséhez. Ennek az új gnosztikus mozgalomnak részletes ismertetésére még visszatérünk (még pedig annak leghivatottabb magyar képviselője tollából). Jelenleg azonban nem erről, hanem a régi gnózisról van szó abból az alkalomból, hogy Hans Leisegang, a lipcsei egyetemen a filozófia magántanára, egy kezes kis könyvben megírta a régi gnózis történetét s a modern embernek hozzáférhetően összefoglalta a gnosztikus gondolat alapelveit. (Hans Leisegang : Die Gnosis. Leipzig Kröner-Verlag).

A gnózis egyik formája a misztikus gondolkodásnak, amely gyökerében különbözik attól a racionalisztikus gondolkodástól, amely nyugati kultúránk utóbbi évszázadaiban csaknem kizárólagosan uralkodik s amelyben mi mindnyájan felnevelkedtünk. A misztikus más szemekkel látja a világot, mint mi, máskép éli át önmagát és környezetét, mint amihez mi szokva vagyunk, gondolkozása más törvényeknek engedelmeskedik, mint amelyeket mi logika név alatt magunkra kötelezőknek ismerünk el. A misztikus lelki magatartás csak az extázis rövid pillanataiban van meg a maga tisztaságában. De ennek elmúltával is az ott csapott út tovább folytatható s ezen mozog legnagyobb részt a gnosztikus spekuláció is.

A gnosztikus nemcsak másképp gondolkozik, hanem egészén másképpen éli át a világot és önmagát, mint a modern ember megszokta. A korunkat uraló racionalista-tudományos gondolkodás az én és a világ, a szubjektív és objektív teljes különállásából, a köztük lévő szakadék áthidalhatatlanságának élményéből indul ki. Az egyik oldalon van az ember érzékeivel és értelmével, a másik oldalon pedig a világ, a Ding an sich, a megismeréstől független magánvaló. E szétválasztásból természetesen következik, hogy a magánvaló világot sohasem ismerjük meg úgy, amint önmagában van, hanem mindig Csak úgy, ahogy a mi érzékeinknek és értelmünknek megjelenik.

Ez a nekünk megszokott racionalista beállítottság. Ezzel szemben van azonban egy másik: az én és a világ átélésének mitikus-misztikus módja. Ebben az ember nem mint tőle teljesen különböző dologgal áll a világgal szemben, hanem egy nagy élő szervezetnek tekinti a világot, amelyhez ő is szervesen hozzátartozik. Mivel pedig a nagy szervezetnek köszöni saját külön létét, ugyanazon elemeket és életerőket kell tartalmaznia kicsinyben, ami meg van amabban nagyban. Nincs tehát áthidalhatatlan szakadék ember és világ, szubjektív és objektív között, ember és ember, ember és Isten között. Minden ember saját szervezete szerves összefüggésben él a világgal s visszatükrözi önmagában a világot. Ezért is csak önmagába kell, hogy nézzen, saját énjébe, hogy itt megtalálja ugyanazokat az erőket, amelyek a világot kormányozzák így szélesedik ki az Én a világgá. S a gnosztikus azt tanítja: „A tökéletesedés kezdete az ember megismerése.” Saját belső életünkbe való belemerüléssel kezdődik az az út, amely elvezet a világ megismeréséhez. Az Én és a világ ilyen élményéből fakadt a gnosztikus gondolat, amely azután sajátos formákat öltött. De minden formájával közös a kiinduláspont, amely a belső tapasztalatot csalhatatlannak tekinti s a külső világnak a belső mintájára történő felépítése.
 
A gnosztikus számára a világ egy a legalacsonyabbaktól a legmagasabb formákig fejlődő egész, amely a fejlődés különböző lépcsőfokait mutatja. Legalacsonyabb fokon áll a halott anyag, ebből nő ki a növényvilág, már élő szervezet, táplálkozás és szaporodás szervekkel; még magasabb fokon vannak az állatok, amelyeknek már „érzék-lelkük” van, amely képessé teszi őket az érzékelésre és mozgásra. Legmagasabb fokon áll az ember, amelynek ezenkívül gondolkozó értelme is van s ezen felül szelleme, amely szervezetét irányítja. Az ember a természet összes lépcsőfokait egyesíti önmagában: anyag, növény, állat, gondolat és szellem egyszerre.

De ez a lépcsőzet csak egyik oldala a világnak. Mert, ahogyan az ember mellett a tiszta szellemnélküli anyag is létezik, ép úgy kell, hogy másrészt a tiszta anyagnélküli szellem is létezzék. A lépcsőzet tehát kiegészítést követel tovább az emberen túl a tiszta szellemig. E lépcsőzetet képezik a szellemek különböző fokozatai, amelyek mindinkább távolodnak az anyagi léttől s közelednek a tiszta szellemiség felé.

Minthogy a gnózis az én és a világ közvetlenül óléit összhangjában gyökerezik s a gnosztikus hite szerint az emberi és a kozmikus szervezet részleteiben is egyforma,  ebből következik, hogy a gnosztikus számára a természet folyamatai nem halott anyagok mechanikus erőjátékának eredményei, hanem úgy fogandók fel, mint az élő szervezet növekedése és érése. A gnosztikus a világ keletkezését nem mechanisztikusán képzeli el, mint a nehézség erő hatása alatt végbemenő összehalmozódását atomoknak. Egy szervezet nem mechanikusan áll elő. hanem nemzés által teremtetik. A gnosztikus gondolkodás teljesen az ember keletkezése szerint fogja fel a világ előállását. A teremtés- mítoszok theogoniák és kozmogóniák. Így lesz a gnózis is a nemzés nagy misztériuma.

Az én és világ azonosságának élményéből, amelyben a mikrokozmosz visszatükröződik a makrokozmoszban s megfordítva a nagy kozmosz a kis én-ben megismétlődik, következik a gnosztikus gondolkozás szigorú rendszeressége. Ugyanaz a ritmusa a kozmosz fejlődésének, az emberiség történetének, a megváltó sorsának, az emberben lejátszódó folyamatnak, mely a gnózishoz vezet s a kultusznak, amelyet ez megkíván. Ugyanaz a törvényszerűség uralkodik mindenütt.    
 
A kozmoszt az istenség nemzi szellemileg; de az ideák világa, mely az istenségből émanait, fokról-fokra süllyed és szétszóródik az anyagba, amely maga is különböző fokozatokat mutat fel a fénytől le a földig. Ha az istentől elvezető fejlődés az elszellemietlenedés utolsó fokát elérte, egy kívülről jövő isteni impulzus következtében beáll az ellentétes fejlődés: a világ ismét felfelé emelkedik, fokozatos elanyagiatlanitás által közeledik az istenséghez, hogy végül a világ végekor visszatérjen eredetéhez ugyancsak a körfolyamatot: el istentől és vissza istenhez, végzi az emberiség történelme is s ugyanazt futja be ez emberiség megváltója is. S ugyanezen utat kell járnia a gnosztikusnak is, ha el akar jutnia a megismeréshez. A szellemet kell magába fogadnia, meg kell ölnie a húst magában, el kell temettetnie és fel kell támadnia a megváltóval s fel kell emelkednie az égbe, hogy elérjen isten szemléletéhez.
 
Újjá kell születnie, el kell temetnie a régi embert, hogy helyet adjon az uj, szellemi embernek, aki az istenség felé felküzdi magát. Egyből lesz minden s a mindenből ismét egy lesz, ez a gnózis alapgondolata, azért a körök, amelyek a világkeletkezést, az emberiség történetét, a megváltó életet, az emberi lélek sorsát és a kultusz cselekményeket leírják, egy középpont körül csoportosuló koncentrikus körök. Mindegyik párhuzamosan fut a másikkal. Minden gnosztikus rendszer sematizálható ilyen egymást átölelő körökkel. A világ és emberiség, emberiség és megváltó, megváltó és lélek parallelizmusának következetes keresztülvitele, az egyiktől másikhoz vezető analógia-okoskodás s a közöttük uralkodó harmónia keresése a gnosztikus gondolkodás legjellemzőbb vonásai.
 
Forrás: www.korunk.org  
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk
Asztrológia