Menu Content/Inhalt
Főmenü > Életvitel, önismeret > Természetes család > Anyák és lányaik, avagy az anya-leánygyermek kapcsolatról asztrológus szemmel
Anyák és lányaik, avagy az anya-leánygyermek kapcsolatról asztrológus szemmel
ImageJelen cikkem azzal a szándékkal íródott, hogy rávilágítson azokra a problémákra, amelyek az anya-lánygyermek kapcsolatnak egy nagyon kritikus időszakában, az ifjúkor küszöbét elért, partnerválasztással, továbbtanulással és pályakezdéssel, családalapítással és otthonteremtéssel küszködő lánygyermekek és a felnőttkor derekán járó, ők maguk is komoly magánéleti-munkahelyi változások, új lelki-szellemi kihívások elé néző édesanyák között felmerülhetnek. Olyan problémákról van szó, amelyekre számos pszichológus és magatartáskutató, családterapeuta, stb. keresett és talált már választ, ám némely kérdések mindmáig megválaszolatlanul maradtak. Ezeket a mindmáig megválaszolatlan kérdéseket szeretném ebben a cikkemben megvizsgálni a kauzális asztrológia segítségével, amely a családi viszonyrendszereket, konfliktusokat és a családtagok személyi fejlődését az anyai ágon öröklődő élet- és gyermek-ellenes, család-ellenes romboló programok szemszögéből vizsgálja és értelmezi. Cikkeim és írásaim által olyan szellemtudományt ismerhetnek meg az olvasók, amely az öröklődés, a neveltetés, a családi körülmények által felerősített, befolyásolt lelki-szellemi meghatározottságokat, tudattalan érzelmi-gondolati mintákat, az anya és nagymama által meg nem oldott, de a spirituális memória szintjén az utódoknak továbbadott életfeladatokat tárja fel, lehetővé téve ez által a kreatív személyi kibontakozást, a saját életutunk megtalálását és megvalósítását.
 
A cikk megírására készülve, kezembe akadt egy könyv, amelyet nyomban el is olvastam, és néhány gondolat erejéig reagálni szeretnék rá az alábbiakban. A könyv címe: „Anyák és lányaik”, a szerzők amerikai pszichológusok és felnőtt lánygyermekekkel rendelkező édesanyák, közzétették annak a kutatásnak az eredményeit a művükben, amelyet számos olyan élettörténetből, beszámolóból, naplórészletből, levélből, interjúból állítottak össze, amelyben a XX. századvégi amerikai középosztálybeli anyák és lányaik a saját életükben bekövetkezett változások kríziseiről mesélnek. Ezek a beszámolók rávilágítanak arra, hogy az anyával való viszony generációkon ível át, és mintát ad – pozitív és negatív értelemben – a saját gyerekeinkhez való viszonyulásunkhoz. A könyv hiteles embermeséiben nyomon követhetjük azt az öntudatlan szabályszerűséget, hogy a felnőtt nők szükségszerűen megismétlik ugyanazokat a viselkedési módokat, amelyeket nem vettek jó néven saját anyjuktól. Sok anya történetében előfordul az, hogy az áldatlan anya-lánya kapcsolat a felnőtt nőből azt váltja ki, hogy tudatosan egész másképp neveli lányait, mint ahogyan őt nevelték.
 
Családi viszonyrendszerünk, de különösen az édesanyánkkal való viszonyunk feldolgozása fontos határkő a személyi fejlődésünkben, önismeretünkben és felnőttkori énképünk, személyi (leendő családanyai) öntudatunk kialakításában. A nyílt konfrontáció, az őszinte beszélgetés és a múlt sérelmeinek, gondjainak az egyértelmű tisztázása kiindulópontja lehet egy új minőségű, felnőtt-felnőtt viszonynak, amelyre anya és felnőtt lánya között egy egészen másfajta kommunikáció és érintkezési forma lesz jellemző. Egy olyan átalakult kapcsolat, amely a kölcsönös tisztelet és barátság felé halad, és amelynek alapja az anyák részéről az a felismerés, hogy a lányuk felnőtt, önálló döntéseket hozó, önálló élettel és sorssal rendelkező autonóm lény, és semmi joga nincs az anyának a lánya 21 éves kora után arra, hogy beleavatkozzon az életébe, és hogy a lányát irányítsa, kritizálja és befolyásolja, manipulálja az általa elképzelt boldogság-koncepciók szerint. Olyan felszínes, civilizációs polgári-fogyasztói (a szellemi tisztánlátást, bölcsességet: az egyetemes törvények és a két önálló individuum: anya és lánya átöröklött személyi életfeladatainak az ismeretét nélkülöző) anyai ambíciók szerint, amelyek az egészen más temperamentummal, lelki-szellemi struktúrával, sorsprogrammal, életúttal rendelkező felnőtt lányra talán nem is találnak! A lánygyermeknek pedig meg kell tanulnia az önállóságot, az egyéni döntések kockázatának a felvállalását, és azt, hogy a neveltetése hiányosságait, amelyből esetleg a leendő anyaságával kapcsolatos ellenérzései erednek, illetve az anyjához való túlzott ragaszkodást (vagy bizonyos esetekben az anya személyének a teljes elutasítását!) átalakítsa éber szeretetté, amely aztán a későbbiekben egy egészen új párkapcsolati - családi - hivatásbeli élet alapja lehet.
 
Egy érett középkorú anya el tudja engedni a felnőtt lányát. El tudja fogadni a visszavonulást, a tanácsadások, a kritikák, a „jóindulatú” támogatásnyújtások megszüntetését, valamint azt a tényt, hogy a lányuk életében már nem ők jelentik a legfontosabb kapcsolatot, hanem a férjük, a barátaik, a gyermekeik.  De mindenekelőtt az az ember, akit életük párjául választottak, akivel új családot alapítottak, azt hogy önmagukban és a partnerükben keresik és találják meg azt az érzelmi - erkölcsi - anyagi támaszt, amelyet addig a szülő előjoga volt nyújtani a gyermekének.
 
A társadalom, az elkövetkezendő generációk szemszögéből vizsgálva ezt a kérdést, komoly szociológiai-demográfiai és közegészségügyi problémákhoz jutunk el, amelyet nagyon sok kutató kezd el tanulmányozni napjainkban, hiszen „az anyai vonal”, az élet továbbörökítésének a lelkünkbe, szellemünkbe, tudattalanunk mélyébe beivódott ősmintája meghatározza az utódok testi-lelki épségét és leendő családi életünk minőségét, boldogságát. Íme az alábbiakban néhány gondolat az Interneten talált, témába vágó írásokból:
 
„Fejlődéspszichológiai tanulmányokból tudható, hogy az emberi élet első 3 évében meghatározó tulajdonságok alakulnak ki személyiségében. A szakemberek egybehangzó megállapítása szerint ez az idő, az intenzív anya-gyerek kapcsolat, vagyis a későbbi társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen érzelmi kötődési minták kialakulási ideje (a kapcsolódási képesség, a stabilitás, tanulási készségek stb.,) amelyek később nem, vagy csak részben pótolhatók. Akinek ezek hiányosak vagy sérültek, az csak igen költséges terápiával gyógyítható, ha egyáltalán gyógyítható, és későbbi családi életét, életpályáját, sikerességét, boldogulását, vagyis a sorsát (szociológiai szempontból a nép sorsát, perspektíváit) meghatározza.”
 
A fenti gondolatra Benda József demográfus egyik Interneten közzétett írásában (Népességfogyás és szocializáció) bukkantam rá, amelyet a következő összegző megállapítással indít a szerző:
 
„Összegezés: álláspontom szerint a népességfogyás okai a kisgyermekkori anya-gyerek kapcsolatok tömeges mértékű sérülésére vezethetők vissza, amelyek főként az 1950-1967-es időszakban keletkeztek, de hatásuk még sokáig lesz érezhető. A népesség növekedési pályára állítása (vagy egyensúlyba hozása) hosszú távon, végső soron a családok belső kohéziójának a rehabilitációja útján történhet meg.”
 
Horváth Sándor: Urbanizáció és társadalmi integráció a hatvanas években c. Internetes írásából a következő adatokat találtam még a fent említett demográfiai eszmefuttatással kapcsolatosan: „Az ötvenes évek első felében született „Ratkó-gyerekek” mítosza abból az elképzelésből származik, hogy az állam szankcionáló vagy adminisztratív lépésekkel képes nagymértékben befolyásolni a gyermekszüléseket. Ezzel szemben számos demográfiai kutatásból kiderül, hogy a „Ratkó-törvénynek” alig volt hatása a gyermekszülések számának alakulására. Az állam azonban befolyásolni tudja az abortuszról szóló közbeszédet még akkor is, ha alkalmazkodik azokhoz a sztereotípiákhoz, amelyek a nők és férfiak hierarchikus viszonyában az abortusz szerepét meghatározzák.
 
Az ötvenes évek végétől bekövetkező életszínvonal-emelkedés nem a gyermekvállalási kedv növekedését, hanem a családok egyre urbanizáltabb életvitelét hozta (egyszerűsített és imbecillis megjelenési formája ennek a „kicsi vagy kocsi” vita). A nők körében ezért sokkal elfogadottabbá vált az egy, illetve két gyermek vállalása. A női szerepkör szubjektív megítélésének változása miatt a születéskorlátozás intenzitása nagyrészt a meglévő gyermekek számától függött. Magyarországon – különösen a vidéki városokban – a születésszabályozásban nem a fogamzásgátlás, hanem az abortusz szerzett elsőbbséget. Ezen csak fokozatosan változtatott az, hogy a fogamzásgátló tabletták a hatvanas évek végétől hozzáférhetővé váltak.
 
A szerző közzéteszi egy, a hatvanas évek elejéről származó, 26 ezer nőre kiterjedő kérdőíves vizsgálat eredményét is, amelyből az derül ki, hogy a család jövedelmének csak korlátozott szerepe volt abban, hogy a szülők hány gyermeket vállaltak. A vizsgálat egyik fő megállapítása az volt, hogy a kereső nők általában kisebb családra törekedtek, mint az eltartottak. A jövedelem a felmérés adatai alapján nem befolyásolta az első gyermek megszülését, ezzel szemben a második gyermek vállalása és a jövedelem nagysága között fordított összefüggés volt: minél alacsonyabb volt egy család jövedelme, annál valószínűbb volt, hogy második gyermeket is vállal. Az „átlagos életszínvonal” javulásától tehát önmagában nem nőtt a gyermekvállalási kedv. Ugyanígy nem mutatkozott lényeges eltérés a szülő nők lakáshelyzet alapján történő csoportosításában: a főbérletben élő nők gyermekvállalási kedve csak a második gyermeknél és csak árnyalatnyival volt magasabb a társbérletben vagy albérletben élő nőkénél.
 
Egy, a fiatal nők egészségi állapotát elemző kutatásból az is kiderül viszont, hogy: „ A magyar társadalom európai összehasonlításban az egyik leginkább családbarát, gyermekbarát társadalom, a gyermek fontosságának megítélése rendkívül pozitív. Tóth Olga nemzetközi összehasonlító elemzése szerint (Tóth, 1998: 80-93) a bolgárok után a magyarok tartják leginkább igaznak azt az állítást, hogy a házas emberek általában boldogabbak, mint a nem házasok. Ebben a tekintetben Lengyelország is utánunk következik, de gyakorlatilag valamennyi környező és nyugat-európai ország, az Egyesült Államok is. A nem házasokat boldogabbnak ítélik a svédek, norvégok, és a hollandok.
 
Valamennyi vizsgált ország közül a magyarok tartják a leginkább igaznak azt az állítást, hogy "Üres az élete azoknak, akiknek soha nem volt gyermekük." Ennek az állításnak a fordítottját tartják igaznak az Egyesült Államokban, Svédországban, Angliában és Hollandiában, ha a felmérések országos átlagát nézzük. A házasság és a gyermek megítélésének pozitivitása igen fontos tartaléka a magyar társadalomnak.
 
1995-ös felmérésünk eredményei szerint a 20-50 éves népesség körében a többváltozós elemzés változói közül a gyermekszám legszorosabb kapcsolatban azzal áll, hogy nehéz élethelyzetben számíthatnak házastársukra. Ez a megállapítás látszólag nyilvánvaló, azonban azt mutatja, hogy a tartós házastársi bizalom, a hosszú távú kapcsolat szubjektív megélése a gyermek vállalásának legfontosabb alapja.
 
Igen érdekes, hogy míg – elsősorban a férfiak között – a depressziós tünetegyüttes fordított kapcsolatban van a gyermekszámmal, valamennyi alcsoportban a gyermekszámmal együtt emelkedik az ún. vitális kimerültség átlagértéke. Ez a mutató azt jelzi, hogy a mai magyar társadalomban, legalábbis statisztikailag, a gyermekvállalás krónikus stresszállapotot, folyamatos fizikai túlterheltséget jelent. Ez a teljesen méltánytalan állapot egészségügyi, pszichológiai oldalról bizonyítja mindazt, amit a demográfiai, szociológiai vizsgálatok régóta jeleznek, hogy a mai magyar társadalomban a gyermekvállalás aránytalan túlterheltséggel jár. A társadalomnak alapvető kötelessége, saját túlélése, pl. a nyugdíjkrízis megoldása szempontjából is, a gyermeket vállaló szülők fizikai túlterheltségének egy részét, jelentős hányadát átvállalni. Hiszen nem elfogadható az az állapot, hogy a társadalmi beállítottságuk, a jövőért felelősséget vállalásuk miatt a gyermeket vállaló szülők aránytalanul túlterhelt állapotban éljenek.” - állapítják meg a szerzők: Kopp Mária, Csoboth Csilla és Purebl György.
 
Úgy néz ki, hogy nemcsak én vagyok ilyen internetes amatőr kutatói kedvemben, mert íme, a következő eszmefuttatást olvashattam egyik, bevallása szerint kicsit képzett érdeklődő, Ágostonné Szőcs Anna cikkében, aki a jó házasság és az anya-gyermek kapcsolat közötti összefüggésekről a következőket írja: „Bármenynyire furcsa is, de nagyon gyakran az elhibázott anya-gyermek kapcsolat okozza a párkapcsolati nehézségeket, mert a helyes anyai gondoskodás formálná az embert olyanná, hogy képes legyen harmonikusan együtt élni másokkal. A jó házasságban a felek érett személyiségként viselkednek, akik adni akarnak, akik tudnak lemondani, néha megalázkodni, gyakran áldozatot hozni. Aki azonban azért köt házasságot - amire gyakran van példa - hogy boldog legyen, és nem azért, hogy boldoggá tegyen, az nem lesz boldog. Az önző ember a másik felet csak vágyai kielégítésének eszközeként fogja fel, mert szüntelenül csak kapni akar. Lehet, hogy jó barát, jó munkaerő, kedves szomszéd, de a házasságában csapnivaló. Nem tudja átélni a másik fájdalmát, nem képes hordozni a közös terheket, néha a sajátját sem, szerepproblémái vannak, mert például nem kapcsolódott házastársához úgy, ahogy kellett volna.
 
Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus szavait is idézi az illető hölgy: „...századunk pszichológiai megfigyelései korábban nem is sejtett mértékben húzták alá az anyaság és az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét... Kiderült: az anya-gyermek kapcsolat mindkét fél számára ösztönhelyzet. Az anya számára is genetikus program diktálja a tennivalókat, érzi: mit és hogyan kell csinálni, miközben élvezi gyermekét és „kielégülést” nyújt számára a babával való foglalkozás. Ha mindezt nem teszi meg, lelke mélyén kielégületlen marad, hiányérzet vagy lelkiismeret-furdalás gyötri. Nem ritkán a serdülő, már „leválni” készülő gyermekén igyekszik „bepótolni” a kicsinek meg nem adott törődést és gondoskodást.”

De a gyermeknek is káros, ha a korai csecsemőkorban rendszeresen hagyják sírni anélkül, hogy odafigyelnének rá (a cumi nem jó megoldás!), mert akkor nem alakul ki benne a bizalomérzet, vagy gyakran túlzott érzelmi függőség fejlődik ki benne szülei iránt. Ezek az emberek nem tudnak házastársukhoz kapcsolódni, mert még mindig szüleik szeretetére vágynak, döntéseikben nem a házastársuk vagy gyerekeik érdekei lesznek mérvadóak, hanem apjuk vagy anyjuk kedvét keresik, ami a válás felé sodorhatja a házasságot.
 
Láthattuk tehát, hogy milyen súlyos személyiségproblémákat, sőt, egészségi problémákat, családi nehézségeket, házastársi vitákat és szülő-gyermek konfliktusokat okozhat egy rosszul megélt és rosszul lezárult (vagy éppenséggel, még a felnőtté vált gyermek családalapítása után még mindig lezáratlan) anya-gyermek – elsősorban egy, az életadás, az anyaság megélésének a modelljét generációról generációra továbbörökítő anya-lánygyermek viszony. Azért is ragaszkodtam a jelenlegi cikkem problémaköréhez, mert a saját példám késztetett a cikk megírására. Én ugyanis egy olyan édesanyától származom, aki 49 éves felnőtt, külön családban élő, és egy később született kisöcsémet nevelő asszony létére, végzetesen beleragadt a már rég a felnőttkor küszöbét átlépett, már 8 éve saját családot alapított 27 éves „gyermekéért” élő, a gyermekéről gondoskodó, a gyermeke boldogságáért aggódó és küzdő anya szerepébe. Olyannyira, hogy ez által már-már életveszélyes állapotba sodorja a saját családanyai-házastársi életemet, gyermekeim és férjem egészségét, jólétét, nyugalmát és boldogságát, illetve a saját testi-lelki-szellemi épségemet, az individuális személyiségem harmonikus fejlődését, kiteljesedését. E tragikus helyzetnek köszönhetően olyan szenvedéseken, érzelmi-lelki megpróbáltatásokon mentem keresztül, és a krízisből való kiút keresése közben olyan mély, egyetemes összefüggések, létigazságok felismerésére váltam képessé, amelyek közzé tétele talán hasznára válhat jó pár leendő és már gyakorló fiatal édesanyának, akik boldogabb, kreatívabb, egészségesebb családi életet szeretnének élni, mint a szüleik, nagyszüleik.
 
A boldogság ugyanis nem egy elérendő cél, hanem csupán következménye annak, hogy az illető ember a saját egyéni sorsrendeltetése, a személyi horoszkópjából is kiolvasható egyéni, csakis rá jellemző adottságai, képességei - és, ami még fontosabb, a tudatos fizikai - lelki - szellemi erőfeszítések által meghaladott egyéni gyengeségei, hiányosságai - segítségével éli meg az élete legfontosabb területeit, életfeladatait. Vagyis akkor lesz boldog az illető ember, ha a saját egyéni életútján halad az életben, és nem a környezetétől, a nevelőitől, a szüleitől, a társadalomtól, a művészetből, stb. átvett, általános, a modern civilizációra jellemző polgári-fogyasztói boldogságreceptek szerint! Ez az az egyetemesen, civilizációtól függetlenül, jobban mondva a társadalmi-civilizációs konjunktúrák fölött álló, a mindenkori ember rendeltetésével, az egyetemes létezésben betöltendő szerepével összefüggő lét-igazság, amelynek meg nem értése következtében szenved ma az egész emberiség, a fentiekben idézett tanulmányokból is követhető módon: egészségileg, pszichikailag, az egész társadalom struktúráját, demográfiai helyzetét egyre tragikusabban érintő módon. Ezt a létigazságot nehéz megérteni az anyáknak, amikor gyereket nevelnek, amikor el kellene eresszék a felnőtté vált gyermekük kezét, és amikor az életük derekán, a szülői szerepkörük befejezése után, a saját lelki-szellemi nyugalmuk, lelki békéjük és szellemi fejlődésük felé: a közelgő nagy Halálküszöb átlépésének a próbatétele felé kellene fordítaniuk az érzelmi-gondolati világukat és egész személyi életvitelüket. Ezt a belső átalakulást, változást nehéz elfogadni, és nehéz lemondani a nagyanyai szerepkör során talán még bepótolható anyai érzések, gondoskodó ösztönök lehetőségéről, arról a lehetőségről, hogy fontosnak érezhesse magát a felnőtt gyermekei életében, részt vehessen benne, és továbbra is küzdhessen azok boldogságáért, mintha az ő felelőssége lenne még mindig az, hogy boldoggá tegye azokat.
 
Amikor ilyen szomorú összetévesztések állnak fenn két, valójában már felnőtt, de valójában a szülői illetve a gyermeki szerepkörébe beleragadt ember között, mindig annak a félnek kell kilépnie ebből a kölcsönös függőségi, egymás fejlődését hátráltató viszonyból, amelyik félben hamarabb tudatosul a kapcsolatuk törvénytelen és egészségtelen, a testi-lelki-szellemi egészséget veszélyeztető, káros mivolta.
 
E tudatosság megszerzésére a mai világban inkább a fiataloknak, a felnőtt gyermekeknek van lehetőségük, amennyiben igyekeznek tanulni a szüleik tévedéseiből, és megpróbálják jól megérteni azt, hogy miért, hogyan sikerült félre a szüleik élete olyannyira, hogy a felnőtt gyerekeikbe való kapaszkodással szeretnék tudattalanul kompenzálni a saját boldogtalanságukat, elégedetlenségüket. A kauzális asztrológia ehhez a belső tudatosodási-érlelődési folyamathoz, személyi átalakuláshoz, egy egészen új, a polgári-fogyasztói boldogságkoncepciók fölött álló, egyetemes törvények, alapvető létigazságok megértésén alapuló, spirituális családi modell létrehozásához nyújthat segítséget.
 
Hogy tulajdonképpen mi az, amit másképp élhetnénk meg a saját családi életünkben, hogy mitől lenne a kauzális asztrológia szemléletmódja szerint valóban harmonikus, kreatív a házastársi-családi életünk, erről majd egy következő alkalommal, egy újabb írásomban mesélek az olvasóknak.
 
Szerző: Kozma Emőke
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk
Asztrológia