Menu Content/Inhalt
Főmenü > Életvitel, önismeret > Önismeret, paradigmaváltás
Önismeret, paradigmaváltás
ImageSzeretnénk boldogan élni az életünket. Ez az alapvető kívánságunk, ami olyan egyszerűnek tűnik, a valóság mégis az, hogy magányosnak vagy elhagyatottnak érezzük magunkat, konfliktusaink vannak a magán vagy a közösségi életünk területén, esetleg a munkákat vagy a munkahelyünket illetően, vannak nehéz kapcsolataink, előfordulhat, hogy gyengül az egészségünk, röviden: nem vagyunk boldogok, csak pillanatokig, de legalább is nem úgy élünk, ahogy szeretnénk. Egyáltalán tisztában vagyunk azzal, hogyan szeretnénk élni? Vajon tisztában vagyunk azzal is, mi a teendőnk, hogy kedvünkre alakuljon az életünk? Tudjuk, kik vagyunk valójában, milyenek vagyunk úgy igazából, és mi a dolgunk?
 
Úgy tűnik, minden az önismerettel kezdődik. Hogyan élhetnénk boldogan, ha azt sem tudjuk, kicsoda valójában, és milyen ember az, aki boldog szeretne lenni? Arról nem is beszélve, hogy mit jelent számára a boldogság? Hiszen nincs két ember a Földön talán, akinek a boldogság ugyanazt jelentené. Senki más, csak én magam tudom meghatározni a magam számára, hogy mit jelent nekem a boldogság.
 
Ugyanígy minden családtagom és minden barátom, kollégám, ismerősöm maga tudja meghatározni önmaga számára, mit jelent neki a boldogság. Én a saját boldogságról alkotott elképzelésemet hiába szeretném rátukmálni bárkire is, az nem az övé. Hanem az enyém. Pedig hányszor elkövetjük ezt a hibát: „Hiszen én csak jót akartam!” mondjuk, és nem értjük a másik ember elutasító vagy megbántott reakcióját, sőt értetlennek vagy ellenségesnek bélyegezzük ezért. Ilyenkor jönnek létre azok a félreértések, amelyek akár hosszabb távra is elronthatják a másikkal való kapcsolatunkat.
 
Egy indiai, pontosabban szik bölcs, Kirpal Szing mondta a XX. század derekán: „Először önmagatokból hozzatok létre egy szépséges virágot, és azután árasszátok ki a virág édességét és az illatát mindenki számára.”
 
Hogyan tehetnénk másokért bármit is, hogyan segíthetnénk másoknak, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy ki az és milyen ember, aki segítséget szeretne nyújtani, és ki az, akinek segítséget szeretnénk nyújtani? Miben bővelkedem, és vajon mire lehet szüksége, igénye a másiknak?
 
Az a bölcs, akitől az előző idézet is származik, így fogalmazta meg a fentieket: „Reformokra van szükség. De nem mások megreformálására, hanem a magunkéra.”
 
Rendben van. Akkor hogy lássunk hozzá? Hogyan ismerhetjük meg, aztán hogyan reformálhatjuk meg saját magunkat?
 
Az önismeret nagyon sokrétű. Különbözőképpen láthatunk hozzá, ám érdemes az alapoktól elindulni, az ember életének kezdetétől. Nem tűnik nevetségesnek a születéssel kezdeni az önismeretet, amikor ez utóbbi a felnőttkor igénye? Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az életünk első néhány évét teljes függésben töltjük, aztán egyre függetlenebbé válunk, amíg elérjük az önállóságot (ha valóban elérjük) azért, hogy alkalmassá váljunk a magánéletünkben és a munkánkban egyaránt a kölcsönösségre, akkor indokolt az önismeretet a múltban elkezdeni. Vagyis a gyökereinktől kezdve a törzsön és az ágakon keresztül a virágokig vagy a gyümölcsökig célszerű eljutnunk.
 
Mit jelent ez, lefordítva a fenti képes beszédet? Első sorban a gyökereink felmérését. Honnan jövök, milyen országba, közösségbe, családba születtem? Mit hoztam az apámtól, az anyámtól és a családjaiktól? Milyen alapelveket, alap érzelmi, gondolati sémákat, szokásokat, hitrendszert, viselkedést hoztam magammal? Mennyire alkalmazkodom ma is ezekhez, mennyire kívánok megfelelni nekik?
 
Egyszóval: tisztázzuk, milyennek „látjuk” a világot, hogyan értelmezzük és értjük a világot annak alapján, amit hoztunk magunkkal. Miután megvizsgáltuk ezt, és tömören, akár néhány szóban leírtuk a vizsgálódásunk eredményét, azaz alapvető érzelmi, gondolati, és szokásbeli jellemzőinket, gondoljuk végig, hogy mindent úgy látunk-e, annak megfelelően, amit kaptunk gyermekkorunkban, amit hoztunk magunkkal. Esetleg időközben változtattunk dolgokon, kialakítottuk-e a saját modellünket, vonatkoztatási rendszerünket, vagyis paradigmáinkat? Azt is írjuk le, hogy a saját paradigmáink szerint mik a jelenlegi alapelveink, milyen alapokra helyezve, hogyan „látjuk” a világot?
 
Aztán írjuk le azt is, kinek a szemével látjuk a dolgokat, a sajátunkéval, vagy valakinek a nézőpontján keresztül, azaz valakit vagy valakiket, esetleg valamit (szülőt, társat, gyereket, családtagot, barátot, ellenséget, hittestvért, elvbarátot, munkát, pénzt, élvezetet) a középpontunkba helyezve látunk mindent?
 
Hogy miért írjuk le ezeket? Mert amit végiggondolunk, az mind nagyon pontos és jó lehet, de nem marad meg, és még nem tettünk ezzel semmit magunkért. A cselekedet az, és az első ilyen cselekedet az írás, ami bemozdít bennünket a tettek irányába, azaz kifejezi, hogy valóban tenni akarunk magunkért.
 
Most vessük össze a három leírást, hogy lássuk, melyek a hozott és melyek a saját paradigmáink, illetve a „saját” látásmódon belül ki vagy mi irányít, befolyásol minket? (Netán meghatározó erejű a befolyásolás? Felülírja a saját alapelveimet? Miért engedem meg, hogy más élje helyettem az életemet, ráadásul saját magamban? Ennyire nem tartom magam alkalmasnak vagy méltónak arra, hogy a saját életemet vezessem? Miért? Vagy kényelmes vagyok hozzá? Nincs kapcsolatom saját magammal? Nem szeretem magamat? Ki az, aki a testemben él, és ki fog meghalni benne? Gondoljuk végig e kérdéseket alapelveink megfogalmazása előtt!)
 
A leírt különbségeket látván kialakíthatjuk és leírhatjuk a saját jelenlegi alapelveinket. Visszatérve az előző hasonlathoz, ezek lesznek azok a gyökerek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy erős legyen a fa törzse, s innen sok hajlékony, virágzó ág és bőséges termés fejlődjék majd.
 
Azzal, hogy az alapelveinket végiggondoltuk, tudatosítottuk és leírtuk, megkezdődött az önismeretünk. (Az önismeret – amint azt már tudjuk – tetteket igényel, sőt a továbbiakban változtatásokat is.) Miután leírtuk az alapelveinket, és tudomásul vettük, hogy azok a továbbiakban meghatározzák a világszemléletünket, elkezdhetjük tisztázni, hogy kik vagyunk, és valójában mit jelent számunkra a boldogság. Ezt pontosan fogalmazzuk is meg, aztán fedezzük fel a hozzá társuló érzéseket, és a belőlük fakadó gondolatokat, utána pedig képzeljük el, milyen az, amikor valóban boldogok vagyunk, és milyenek a megvalósult boldogsághoz kapcsolódó érzéseink?
 
Mit tapasztaltunk? Legszebb álmunk megvalósulása jelenti a boldogságot számunkra? Kihez, mihez köthető a boldogságunk? Szükséges valamilyen változtatást végrehajtanunk önmagunkon ahhoz, hogy megvalósítsuk, megéljük a boldogságot? Ha igen, mi ez a változtatás? Hogyan hajtjuk végre? Van cselekvési tervünk? Meg tudjuk határozni a szükséges lépéseket? Vagy a boldogság egyszerűen önmagunkban rejlik? Kik vagyunk tulajdonképpen mi, akik boldogságot, vagy éppen az ellenkezőjét hordozzuk magunkban? Hogyan lehetséges ez? Puszta véletlen? Mi az, hogy véletlen? Véletlenül születtünk meg? És így is fogunk meghalni? Miért vagyunk a világon? Van egyáltalán célja, oka az egésznek? Okozott már örömöt pusztán az, hogy éreztem: vagyok? Semmi úgynevezett okom nem volt arra, hogy boldog legyek, csak megtörtént? Jelent ez egyáltalán valamit? És ha igen, akkor mit? A boldogság egyszerűen a létezésemhez kötődik? Lehetséges lenne ez? Akkor, amikor boldog voltam, elsősorban éreztem a boldogságot, és csak utána gondoltam, hogy boldog vagyok? Miért? Az érzéseim „közelebb” vannak hozzám, mint a gondolataim? Az érzéseimen keresztül megbízhatóbb a tapasztalásom?
 
Hiszen ha például egy papír dossziét tartok a kezemben, azt érzem, hogy fogok egy bizonyos lapos tárgyat, ami szilárd, érzem az anyagát, látom a színét, és ha végigsimítok rajta, hallom a súrlódás hangját. Ezt a tárgyat több érzékszervemmel is tapasztalom, mégis azt gondolhatom közben, hogy a kvantumfizika eredményeiből a tudomásomra jutott, hogy a tárgy is és a kezem is néhány atom keringése egy hatalmas térben, és az atomok frekvenciája az, amit színként észlelek. Vagyis sem az észlelésem, vagyis az érzékszervi tapasztalásaim, sem a gondolkodásom nem tükrözi a valóságot. Ugyanakkor a boldogságom nagyon is valóságos, és közvetlenül tapasztalom. Előfordul, hogy felidézek egy múltbeli eseményt, és boldognak érzem magam, vagy éppen boldogtalannak. Újraéltem egy esetet, feltöltöttem ugyanazzal az energiával, ami akkor hatott át, amikor megtörtént, és úgy tűnik, ugyanúgy érzem magam, mint amikor először történt. De ha sokszor felidézem, kopik a történés és csökken az érzés. Még sincsenek „közelebb” hozzám az érzéseim, mint a gondolataim? Miért? Vagy csak a jelen történésnek van igazi ereje? Az „itt és most” ad erős érzést?
 
Minden válasszal közelebb jutunk magunkhoz. Ne féljünk feltenni magunknak a fenti kérdéseket, és ne legyünk restek válaszolni rájuk! Próbáljunk ki mindent, ami itt szerepel. Semmit ne higgyünk el, csak amit megtapasztaltunk. Úgy, ahogy tapasztaltuk. És ne feledjük: mindenki másként tapasztal! Csak azt mondhatom a magaménak, ami az enyém. A másik ember másként, mást tapasztal. Ez az övé. Tartsuk tiszteletben magunkat és a másikat!
 
Az ismeretszerzés alapja a tisztelet és a megbecsülés. Hogyan ismerhetném meg magamat vagy egy másik embert, ha nincs bennem őszinte érdeklődés iránta? Ha az érdeklődésem nélkülözi az őszinteséget és a tiszteletet, akkor csak a kíváncsiság marad, ami elől minden ember elzárkózik. Tehát az őszinte érdeklődés és a tisztelet vezet a megismeréshez, azzal nyitom ki azt a kaput, amin keresztüljutva kapcsolatba kerülhetek önmagammal vagy a másik emberrel.
 
Ha ez így van, akkor mind az önismeret, mind mások megismerése olyan értékeken múlik, mint az őszinteség, a megbecsülés, a tisztelet. Ezek az értékek megjelennek az alapelveimben is. Az új paradigmáim jelenlegi alapelveimre épülnek. Ha alapelveim eddigi gondolkodásom, hitrendszerem, szokásaim, viselkedésem felülvizsgálatát, esetleges felül bírálatát kívánják meg, vegyem a bátorságot és változtassak ezeken, a paradigmaváltás érdekében, aztán következményeképpen változtassak magamon. Újuljak meg, aztán kezdjem újra az egészet önismerettel, alapelvekkel, paradigmaváltással, majd megújulással...
 
Mi lehet ennek a körfolyamatnak az eredménye? Miért érdemes erre időt és fáradságot szánni? Természetesen tudni szeretném, mire áldozom az időmet és az energiámat.
 
Az első fontos eredmény az önismeret. Közelebb kerülök önmagamhoz, és ez megmutatkozik, sőt kamatozik az életvezetésemben. Magam vezetem az életemet. Értelmesebb, boldogabb és elégedettebb lehet az életem. Rajtam múlik. Megtudom, ki vagyok, mit és miért teszek itt ebben a világban. Aztán tovább léphetek a felé, hogy honnan jövök, hová tartok, van-e célja, értelme az ittlétemnek, van-e küldetésem, és ha van, mi az.
 
A második nagy eredmény a másokhoz való közelebb kerülés. Javulnak a kapcsolataim, a tolerancia, a másik ember megértése és önmagam megértetése a másikkal, tehát a kommunikációm, aztán a másokkal való együttműködés készsége, a kölcsönösség. Egy újabb körfolyamat kezdődik, hiszen a kölcsönösséggel nő az önkifejezésem, a kreativitásom, ami megint visszahat az önismeretemre és a többiekkel való együttműködésemre. Egyre inkább értelmet nyer az ittlétem, eredményesebb, teljesebb az életem. Boldogabb vagyok?...
 
Szerző: Frank Zsófia természetgyógyász
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk
Asztrológia