Menu Content/Inhalt
A brahmanizmus és hinduizmus
ImageElő-India honi vallását, amelyhez ma a szubkontinens lakóinak kb. kétharmada tartozik, bráhmanizmusnak vagy hinduizmusnak nevezik A két kifejezés eredete teljesen eltérő. A bráhmanizmus szó az - indiai papok kasztjának, a bráhmanáknak nevéből származtatható, és nem Brahmá isten nevéből, amint azt sokszor tévesen állítják. Indiának azokat a lakóit jelölik vele, akik a bráhmanákat tekintik papjaiknak, vagy legalábbis azokat a tanokat követik, amelyeket a bráhmanák szent irataikban kifejtettek. A kifejezés eredete tehát hasonló a lámaizmus szóéhoz, amellyel azokat a buddhistákat jelölik, akiknek a lámák a papjai.

A hinduizmus ezzel ellentétben földrajzi fogalomból származik. Az Észak-Indiába benyomuló muszlinok az Indus-vidék lakóit hinduknak nevezték. Ahogyan a görögök az Indus folyó indiai nevéből (a szanszkritban: Szindhu, azaz folyó; még ma is megvan a Szindh tartomány nevében) az Indosz nevet alkották, amely ma a szubkontinens lakói összességének jelölésére használatos, úgy a muszlimok a folyónév perzsa alakjából (Szindhu az óperzsában Hindus) képezték azoknak az indeknek a nevét, akik nem tartoztak a Próféta vallásának követői közé. Ma a bráhmanizmus és a hinduizmus elnevezés egymással felcserélhető fogalmak; Sir Alfred Lyall példája nyomán á hinduizmus úgy definiálható, mint "az az autochton indiai, azaz saját talajon kialakult vallási-társadalmi rendszer, amelyhez a mai India lakosságának túlnyomó többsége tartozik, és amely magában foglalja mindazon rítusok, vallások, szokások, nézetek és mitológiai elképzelések összességét, amelyeket a szent könyvek és a bráhmanák előírásai közvetlenül vagy közvetve szentesítettek".

A bráhmanizmus szó kiterjedési körével kapcsolatban nincs nézeteltérés az indológusok között: bráhmanizmusról kb. az i. e. 1. évezred kezdete óta beszélhetünk, azóta, hogy a papság Indiában monopolhelyzetbe került. A "hinduizmus" fogalmának időbeli határairól viszont különböző nézetek léteznek. Ha "hinduizmus"-on az indiai ősi talajon kialakult vallást értjük, akkor már az i. e. 3. évezredbeli, árják előtti vallási formákat is így nevezhetjük, hiszen a mohendzsodarói [Mohenjo Daro] és harappai ásatások azt bizonyítják, hogy az Indus vidékén már ekkor megvoltak a mai hinduizmus alapvető jellegzetességei, amilyen pl. a phallosz-kultusz, egyes szent növények és állatok tisztelete, talán már egy anyaistennő és Siva isten imádata is. Szűkebb értelemben azonban, a fogalom mai értelmében csak akkortól használható e kifejezés, amikor az ősi autochton elképzelések összeolvadnak a bráhmanák kiváltságos helyzetének eszméjével, a lélekvándorlásnak és a megváltásnak első ízben az upanisadokban (i. e. 8. század?) megjelenő gondolatával.

Ha a következő szakaszban "bráhmanizmusról vagy hinduizmusról" beszélünk, akkor ezen azt a hitformát értjük, amely az upanisadok kortól máig meghatározza mindazon indiaiak vallásos gondolkodását és érzését, akik nem csatlakoztak sem a dzsainizmushoz, sem a buddhizmushoz, sem pedig valamelyik más, a Gangesz-vidéken elterjedt idegen eredetű valláshoz.

A hinduizmus mint vallási-társadalmi rendszer

A hinduizmus a legsokoldalúbb vallási képződmény, amelyet a jelenkor ismer. Fenséges és visszataszító, primitív és kifinomult gyakran annyira közvetlenül egymás mellett található benne, mint sehol másutt. Délen az egyik nagyszerű, művészileg tökéletes templomban ősi rítusok teljes pompájával ünneplik Sivát, közben félrehúzódva egy aszkéta, rudráksa-bogyóból készült olvasóját morzsolgatva ujjai között, mormolja a szent formulát: "Sivo 'ham, Sivo'ham" (én vagyok Siva), így adva kifejezést hitének, amely szerint a világ ura, a papok tiszteletének tárgya a valóságban nem más, mint az az ősok, amelytől minden egyén származik.

Közvetlenül a szentély mellett kis templom áll, benne vad, rikító színekkel kimázolt istennő-szobor, amely elé gyermekáldás után sóvárgó asszonyok bábukat tesznek, hogy megnyerjék segítségét. Benáreszben, az indiai Rómában, ahol Sankara a Bráhmaszútrákhoz készült kommentárjait írta, és ahol még ma is a legbölcsebb és legtanultabb bráhmanák élnek, nap mint nap visszataszító üzletelés figyelhető meg a nagy fürdőlépcsőn: papok, fakírok és kereskedők versengenek egymással a legváltozatosabb módszerekkel, hogy a jámbor zarándokok pénzét kicsalják. Kis gyülekezeteknek egy szádhu magyarázza az upanisadok vagy a Gitá bölcsességét, vagy Krisnáról és Rámáról mesél ősi legendákat, pár lépésre tőlük egy kútnál a benne lakó szent kobrának mutatnak be áldozatot, odébb az elefántfejű, lógó hasú Ganésa durván kifaragott kőszobra áll.

A Kalkuttával [Calcutta] szomszédos Kálíghátban Kálinak mutatnak be véres kecskeáldozatot, ugyanettől a várostól nem messze található az a kolostor, ahol az utolsó nagy hindu szent, Rámakrisna (~ 1886) csendes meditációban mélyült el a brahmába, az egész "sokság" fölé emelkedett Minden Egybe, és ahol tanítványa, Vivekánanda (~ 1902) azon fáradozott, hogy egy szellemivé finomított hinduizmust mint a modern tudomány valamennyi követelményének megfelelővé tett vallást tárjon a nyugati világ szeme elé. Igaz, más vallásokban is előfordul időnként, hogy a fenséges és az alantas, a szellemileg igen fejlett és a primitív összekeveredve jelenik meg, hiszen valamennyi vallás követői erősen különböznek egymástól műveltségi színvonaluk tekintetében: a Gran Chaco keresztény indiánjának vagy az Estramadurá-ból való parasztnak nyilvánvalóan egészen másfajta elképzelései vannak az istenről és az üdvözülő keresztényeknek megígért jutalmakról, mint egy modern tomistának vagy kantiánusnak, mégis azok az ellentétek, amelyek a hinduizmusban jelentkeznek, sokkal szembetűnőbbek közvetlenül egymás mellett.

Ez természetes is, elsősorban azért, mert nekünk, európai szemlélőknek feltűnőbb és szokatlanabb az a trópusi gazdagság és bujaság, amely a vallási formákban is megnyilvánul, mint az, ami a nyugati szellemhez közel áll; másrészt azért, mert Indiában a vallásos gondolkodás tárgyainak sokfélesége és a lakosság differenciáltsága - elsősorban kulturális rétegeződés tekintetében - ténylegesen is nagyobb mérvű, mint nálunk. Hozzájárul azonban ehhez még egyéb is: a hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során mintegy önmagától, a benne lakozó erők következtében és a külső körülmények hatására jött létre; a kötelék, amely összetartja, nem egy alapító szava és eszméi, hanem a fejlődés folyamatossága, amely megszakítás nélküli áramlatként kapcsolja össze az ókort a jelennel.

A hinduk éppen ezért szívesen nevezik vallásukat "szanátana-dharmá"-nak, azaz "örök vallás"-nak. Ennek megfelelően azt tanítják, hogy időről időre, mindig újból bölcs férfiak és testet öltött istenek jelennek meg, hogy hirdessék az igazságot. Ilyen volt Ráma, Krisna, Vjásza, Manu, Vaszistha, Agasztja, Savkara stb., de egyikük sem fektette le új tanok alapját, hanem csak a már kezdettől fogva ismert igazságot fogalmazta vagy hirdette meg újból. A hinduizmus tehát nem ahhoz a kerthez hasonlít, amelyet egy ember tervszerűen hozott létre, és amelyet utódai azután tovább fejlesztettek, illetve részben átalakítottak, mint a buddhizmus, a kereszténység vagy az iszlám, hanem az őserdőhöz, amelynek vadul burjánzó sűrűjén különböző személyek igyekeztek időnként ösvények törésével úrrá lenni. Bár a kínai vallás szintén természetes képződmény és nem tudatos alkotás, Konfuciusz és Lao-ce már oly korai időszakban megtalálta számára az irányadó, érvényes megfogalmazást, hogy e tekintetben nem helyezhető a hinduizmussal azonos szintre.

A hinduizmusnak abból a sajátosságából, hogy "lett", és nem "létrehozott" vallás, következik, hogy nem rendelkezik szilárdan körvonalazott dogmatikával olyan értelemben, mint a buddhizmus és a történeti istenkinyilatkoztatás két vallása. Ezért azután híveitől nem követeli meg sem azt, hogy egy olyan túlvilági istenben higgyenek, aki a világegyetemet meghatározott módon teremtette és kormányozza, aki a történelem folyamán törvényhozóként lépett fel, és egykor földi alakot öltött magára; de nem kívánja azt sem, hogy a világ személyes irányítójának létezését megtagadják, mint a buddhizmus. Az egyénre bízza annak eldöntését, vajon ateista, panenateista vagy teista kíván-e lenni, vajon Visnut vagy Sivát tekinti-e a világ irányítójának stb.

Ugyanígy nincsenek mindenkire kötelező érvényű, határozott elméletei a világ keletkezéséről, annak anyagi vagy anyagtalan alkotórészeiről, a lélek lényegéről és a testhez való viszonyáról stb. Az életmódra vonatkozóan sincsenek szilárd, mindenkit egyformán kötelező előírások. Ezért azután akad olyan hindu, aki húst fogyaszt, és olyan, aki vegetariánus; van, aki buja orgiákon vesz részt, és vannak, akik a legszigorúbb aszkézist gyakorolják, és még sok másféle is. Ilyen értelemben a hinduizmusból hiányzik a ragaszkodás olyan meghatározott hitelvekhez, amelyeket általában a valláshoz való tartozás elengedhetetlen feltételének, "conditio sine qua non"-fának szoktak tekinteni. A hinduk ezt ki is hangsúlyozzák, vallásuk jellemző sajátosságaként emlegetik a tiszteleti tárgyak korlátlan változatosságát és az üdvösség elnyerésére szolgáló eszközök sokféleségét.

Végezetül különbözik a hindu vallás a buddhizmustól, a kereszténységtől és az iszlámtól még abban is, hogy kifejezetten indiai jelenség, és az is akar maradni, nem fejt ki missziós tevékenységet idegen országokban, és a gyülekezetbe nem fogad be egyetlen nem indiai személyt sem.

A hinduizmus különleges sajátosságának tekintett három tényező, nevezetesen az, hogy nincs létrehozója, nincsenek szilárdan rögzített dogmái, és nem fejt ki missziós tevékenységet, korlátozott érvényű. Csak akkor igaz, ha a hinduizmust a három világvallással szembeállítva vizsgáljuk; tágabb történelmi perspektívából nézve kiderül, hogy a hinduizmus nem abszolút értelemben, hanem csak fokozatilag tér el a többi vallás tanításaitól.

Három oka van annak, hogy a hinduk vallásuk megalkotójának nem egyetlen személyt tekintenek:

1.
Hisznek az önmagát szüntelenül megújító világ örökkévalóságában, ezért nem ismerik a világ kezdetét és a világ történeti folyamatának egyedi jelentőségét. Ebből következik, hogy isteni vagy emberi lénynek semmiképp sem tulajdoníthatnak akkora jelentőséget, mint amilyent Krisztusnak, vagy - jóval kisebb mértékben - Mohamednek, vagy más prófétáknak azok a vallások tulajdonítanak, amelyek a világ történetét egyszeri, megismételhetetlen folyamatnak tekintik.

2.
A hinduk nem fejlesztettek ki mindenkire kötelező tanokat, ezért az egyidőben létező sokfajta nézetet nem származtathatják egyetlen személytől, még egy olyan buddhától sem, aki meghatározott időszakonként megjelenik a világban, és habár a többi Buddhától mint individuum különbözik is, lényegét és az általa hirdetett tanokat illetően nem egyéb elődeinek tökéletes megismétlődésénél.

3.
A hinduizmus saját elmélete szerint az "örök vallás" igényével lép fel, olyan vallás kíván lenni, amely az örök igazságot mindig korszerű, adekvát formában közli az emberiséggel. Ehhez fel kell tételeznie, hogy mindig új és új igehirdetők támadnak.

Ha ezeket a szempontokat figyelembe vesszük, akkor csökken a szakadék, amely a hinduizmust a két nyugati vallástól elválasztja: a sok risi, szent, megtestesülés [inkarnáció], vagyis mindazok, akik a mostani világ fennállása óta, a különböző korszakokban színre léptek, azokkal a prófétákkal, apostolokkal, egyházatyákkal és szektaalapítókkal azonosíthatók, akik Ádámtól a jelenkorig egymást követve vagy egymással egyidőben hirdették, illetve magyarázták az isten igéjét. A különbség tehát csupán abban rejlik, hogy a hinduizmus, ha összességében nézzük, az isteni bölcsesség kinyilatkoztatójaként nem egy meghatározott személyt állít középpontjába, és mindenre kiterjedő türelmével az olyan különböző fajtájú nézeteket és kultuszokat is értékes vallási eszmekincs hordozójának tekinti, mint amilyenek a visnuitáké, sivaitáké, sáktáké stb. Ez körülbelül olyan, mintha a kereszténység nemcsak a katolikus egyház 1500-ig létrejött valamennyi tanítását tekintené a keresztény üdvigazságok egyenjogú képviselőjének, hanem a középkor nagy eretnekeit, a reformátorokat és minden szektaalapítót is. Tehát a hinduizmust nem annyira maguk a tények különböztetik meg a többi vallástól, mint inkább azok a különböző szokások és módszerek, amelyek segítségével az ilyenfajta tényeket vizsgálja, és értékeli.

Hasonló a helyzet azzal az első pillanatban különösnek tetsző dologgal is, hogy a hinduizmus nem rendelkezik olyan általánosan elfogadott dogmákkal az istenről, a világról, a lélekről stb., amelyeknek keresztény megfelelői a vallási hovatartozás előfeltételei. Ha ugyanis valóban egyáltalán nem volnának olyan hittételei, amelyeket többé-kevésbé minden hindu magáénak vall, akkor nem is lehetne más vallásoktól megkülönböztetni. Ez a meggondolás már önmagában is valószínűvé teszi, hogy akárcsak minden más vallás, a hinduizmus is olyan meghatározható nézeteken alapul, amelyeket hivői kötelezőnek ismernek el; ezzel azonban korántsem akarjuk azt mondani, hogy e nézeteket párhuzamba lehetne állítani a kereszténység vagy az iszlám dogmáival. Alaposabb elemzés során ki fog derülni, hogy valóban léteznek pontosan körvonalazható, minden hindu számára közös szociális, erkölcsi és metafizikai eszmék, valamint az is, hogy e nézetekre mint szilárd és megingathatatlan alapelvekre épül ez a sokoldalú rendszer, valamennyi szerteágazó tanításával és rítusával együtt.

A hinduk nézete szerint a világegyetem - mind tágabb, mind szűkebb értelemben - rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi élet területén egyaránt megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. A rend mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy a mindenséget benépesítő élőlények származásuk következtében képességeik és kötelességeik tekintetében erősen különböznek egymástól. Más jogai és kötelességei vannak pl, az oroszlánnak, mint a szarvasmarhának; mások egy istennek, mint egy embernek;más a szellemeknek, mint a pokol lakóinak stb. Az emberiségen belül is számtalan különböző rend van, amelyek eltérnek egymástól abban, hogy mi szabad és mi tiltott számukra. Legfelül helyezkednek el azok, akik tetteikben és életmódjukban fizikai és erkölcsi szempontból a lehető legnagyobb mérvű tisztaságot tartják be, és ezért e tekintetben a legközelebb állnak az istenekhez.

Az emberi nemnek ezek a legmagasabb rendű képviselői a bráhmanák, mert ők szellemi dolgokkal foglalkoznak, és különféle, a táplálkozásra, társadalmi érintkezésre stb. vonatkozó szigorú parancsok megtartásával óvják testüket a fizikai és rituális tisztátalanságoktól. E legmagasabb rend - amint a Mahábhárata mondja (12, 296, 20) - azt a feladatot kapta, hogy "elfogadja az adományokat, áldozatot mutasson be mások érdekében, és tanítsa a Védákat". Utána, második rendként a harcosok (ksatriják) következnek, akik a társadalmi rend védelmét látják el; közülük kerülnek ki rendszerint a királyok is. Rangban ez alacsonyabb a bráhmanák rendjénél, mivel vele ellentétben nem kizárólag lelki dolgokkal foglalkozik, hanem elsősorban testiekkel. Minthogy a harcosoknak fizikai erejük megőrzése és gyarapítása létük alapvető előfeltétele, rájuk nem kötelezők olyan szigorú étkezési előírások, mint a papokra, pl. nem kell tartózkodniuk a hús fogyasztásától, szabad vadászniok stb. A bráhmánák a létfenntartáshoz szükséges javakat azok adományaiból nyerik, akik szolgálataikat igénybe veszik, vagy akik jótetteket kívánnak gyakorolni; a ksatriják viszont arra kényszerülnek, hogy másoktól közvetve vagy közvetlenül, erőszakkal, hadizsákmányként vagy adók és szolgáltatások (dézsma) formájában szerezzék meg azt, amire szükségük van. A tanító és harcos renddel ellentétben a tulajdonképpeni dolgozó rendet a vaisják alkotják. Állattenyésztés, földművelés, kereskedelem és ipar: ezek azok a hasznot hajtó tevékenységek, amelyek segítségével testük táplálásáról és életszükségleteik kielégítéséről gondoskodnak.

Ez a három felső kaszt, tagjai különleges beavatási szertartás révén úgyszólván másodszor is megszületnek, és ezért "kétszer születettek"-nek nevezik őket. Szemben állanak az összes többi emberrel; akik nem részesülnek abban a szentségben, amely egyedül jogosít fel a Védák tanulmányozására. Ezek az ún. "súdrák", az indiai társadalmi rendszer negyedik rendje, akik a "kétszer születetteknek" szolgálnak oly módon, hogy a legkülönfélébb, "tisztaság" szempontjából különbözőképpen értékelt foglalkozásokat űzik. Azok, akiknek szennyes tárgyakkal kell bánniok, pl. a ruhamosók, vagy akik élőlényeket ölnek le, pl. a halászok és a vargák, alacsonyabban állnak, mint a takácsok, fazekasok stb., akik kevésbé alantas tevékenységet folytatnak. Az indiai társadalom legalsó csoportjai a "pancsaurák" (az ötödik rend tagjai) összefoglaló néven ismert, páriáknak- vagy aszprisjáknak (érinthetetle-neknek) is nevezett személyekből állnak. Ezek középkori értelemben tisztátalan mesterséget folytatnak, mint pl. az utcaseprők, árnyékszéktisztítók, a tolvajok kasztjainak tagjai stb. Mivel ez az öt rend számos alcsoportra oszlik, a hinduizmus két-három ezer kasztból álló hierarchiát, rangsort alkot, amelynek minden egyes tagja meghatározott funkciót tölt be a társadalmi organizmuson belül. A nem hinduk az indiai szemlélet szerint rangban valamennyi hindunál alacsonyabban helyezkednek el, mivel egyáltalán nincsenek kasztok szerint besorolva.

Ortodox álláspontról a különböző kasztokba tartozó embereket úgy tekintik, mint különböző speciesekhez tartozó [különböző fajú] élőlényeket, amelyeknek vannak közös sajátságaik (mint az oroszlánoknak, elefántoknak, bivalyoknak stb.), de származásuk és öröklött tulajdonságaik, életmódjuk, jogaik és kötelességeik tekintetében születésüktől fogva teljesen különböznek egymástól. A kasztrendszernek mint a világrend egyik intézményének elismerése a hinduizmus alapvető jellegzetessége, amely azt nemcsak az összes nem indiai vallástól, hanem a buddhizmustól is megkülönbözteti. Az európai szemlélőket kezdettől fogva a legnagyobb mértékben meglepte az a tény, hogy ekkora fontosságot tulajdonítanak annak, hogy valaki melyikhez tartozik az eredetüket egyazon emberi és isteni ősapára visszavezető, egymással az étkezésre, ivásra, házasságra, társas érintkezésre, öltözködésre, erkölcsre és szokásokra, a foglalkozásukkal járó tevékenységekre vonatkozó szigorú, öröklött elbírásokkal összekapcsolt személyek endogám (egymás között házasodó) csoportjai közül. A meglepetés csökken, ha megszabadulunk attól az illúziótól, hogy az embereknek bizonyos meghatározott helyen és időben meghonosodott csoportok szerinti felosztása, valamint az ezzel kapcsolatos elképzelés arról, hogy közülük az egyik vagy a másik a többinek alá van rendelve, mindig és minden korban és minden országban érvényes volt. A történelem inkább arra tanít, hogy az egyéneknek közösséggé történő egyesülése származás, nyelvi hovatartozás, hagyomány, vallás, gazdasági érdek, munka és más hasonlók alapján, a fejlődés különböző szakaszaiban és a különböző népeknél igen eltérő módon ment végbe, és hogy e közösségek közül melyiket illetik meg előjogok a többiek felett, a nézetek folyton változnak. Ha tehát Indiában a vérségi kapcsolatokkal, a hagyomány, a munka és a gazdasági érdek kötelékeivel egybekapcsolt közösségek a kasztok különös alakját öltötték, és a közvéleményben annyira kimagasló jelentőséget nyertek, hogy velük szemben a vallási, nemzeti, nyelvi és más lehetséges csoportosításokat másodlagosnak tekintik, akkor helytelen volna a társadalmi fejlődés tévútjáról vagy bizonyos tényezők másokhoz való viszonyának téves értékeléséről beszélni. Valójában inkább az a helyzet, hogy Indiában a kasztrendszer, ha változó formákban is, de évezredeken át fennmaradt, és máig a társadalmi élet gerincét alkotja; vele szemben az államformák, a (visnuiták, sivaiták stb. közötti) vallási különbségek és sok egyéb mint lényegtelen háttérbe szorult. Mindebből csak egyetlen tanulság vonható le, éspedig az, hogy a kulturális élet kontinuitásáról [folyamatosságáról] gondoskodó hatalmak nem mindenütt az állam és az egyház, mint a keresztény Európában, a közösségi gondolkodás másfajta szervezeti formáit is számításba kell venni mint olyan hatalmas tartópilléreket, amelyek az emberi társadalomnak léte folyamán stabilitást kölcsönöznek.

Az ortodox hinduizmus a kasztrendszert annyira túlfejlesztette, és idealizálta, hogy azt a világrend immanens alapelvének tekintette; hiányát a nem indiai népeknél azzal magyarázta, hogy eltávolodtak az örök világtörvénytől, és emiatt náluk megromlottak az emberi lét igaz, megváltoztathatatlan alapelvei.

A kasztrendszert a természetben is megvalósultnak vélik, ezért pl. a gyémántokat, attól függően, hogy fehér, vöröses, sárga vagy kékesfekete színűek, bráhmanáknak, ksatrijáknak, vaisjáknak vagy súdráknak hívják. Madhva, a teológus azt tanítja, hogy az istenek is különböző kasztokba tartoznak, Brahmá és Agni bráhmanák, Siva és Indra harcosok, az Asvinok és a földistennő a súdra kasztba tartoznak, a többi istent túlnyomórészt vaisjáknak tartja. Annak a hitnek, amely szerint a kasztrendszer isteni eredetű intézmény, legfigyelemreméltóbb kifejtése már a híres Rigvéda himnuszban megtalálható (10, 90, 12. vers). Ebben az áll, hogy a négy kaszt Purusának, az őslénynek szájából, karjából, lábszárából és lábfejéből keletkezett. Ennek az elképzelésnek nyilvánvalóan az a szemlélet szolgált alapjául, hogy amint az ember mikrokozmoszában a testet a beszédben kifejezésre jutó szellem irányítja, a kar védelmezi, a lábszár fenntartja, a lábak viszik útján, a társadalom szervezete is csak akkor működhet célszerűen, ha a legfontosabb részeit alkotó négy rend súrlódás nélkül együttműködik benne.

Noha a kasztrendszer metafizikus jelentőségéről kialakított nézetek rendkívül mélyen gyökereznek az indiai gondolkodásban, a hinduk minduntalan hangsúlyozzák azt is, hogy bár a mi világunkban és korunkban a kasztok feltétlen érvényűek, azért léteznek kasztrendszer nélküli világok is, sőt, földünkön is volt más, boldogabb kor, amikor kasztok még nem léteztek. Azt, hogy a kasztokat végső fokon csak feltételes, csupán e világra vonatkoztatott, a szanszárának alárendelt létre korlátozott érvényűnek tartják, bizonyítja az a tény, hogy a maguktól minden világi dolgot elutasító aszkétákat az összes kaszttörvényen és kaszti ellentéten felül állóknak tekintik.

Az élőlényeknek ez a roppant ranglétrája, amely Brahmá istennel kezdődik, és a növényekkel végződik, valamint a hinduista tömegeknek e gondolat alapján történő kasztokba rendezése, ha csupán megmagyarázhatatlan véletlennek vagy egy mindeható isten önkényének köszönné létrejöttét, ellentétben állam az indiaiak legkedvesebb elképzelésével, amely szerint világrendünk erkölcsi alapokon nyugszik. Az indiaiak hite szerint minden egyén léte és sorsa azoknak a cselekedeteknek szükségszerű következménye, amelyeket korábbi életében véghezvitt. "Amiképpen cselekszik valaki, ahogyan él, olyanná lesz. Aki jót cselekszik, abból valami jó lesz, aki gonoszul cselekszik, abból valami rossz" - tanítja az egyik upanisad.

Egy másik azzal egészíti ezt ki, hogy aki a földön illő élet-módot folytat, az bráhmanaként, harcosként vagy vaisjaként, aki rendjéhez méltatlanul él, az kutyaként, disznóként vagy tisztátalan, kiközösített emberként fog újjászületni. A hinduk az élőlények roppant sokféleségét - a legfőbb istenéktől a legalacsonyabb rendű férgekig, rovarokig és növényekig, azoknak a cselekedeteknek a rendkívüli változatosságára vezetik vissza, amelyeknek ez a jutalma vagy büntetése. Mivel azok a tettek, amelyeket egy élőlény léte során elkövet, és amelyek azután új létének meghatározóivá válnak, sohasem azonosak teljesen egy másik lény tetteivel, ezért két, új létre születő egyén sem lehet soha egymással teljesen azonos. Másrészt azonban két különböző lény tettei sokban megegyeznek, ezért az élőlényeknek van sok, többé-kevésbé közös sajátosságuk is. Az élőlények erényei és gyengéi, képességei és fogyatékosságai tehát előző életükben tanúsított erkölcsi magatartásuk következményei, és ezért természetes okaikon kívül még morális kiváltóik is vannak. Minthogy minden létezés feltételezi egy megelőző lét cselekedeteit, ezért ennek az ítélkezési folyamatnak nem lehet kezdete, és a jótettekért vagy bűnökért járó jutalmazást és büntetést nem tartóztatják fel sem a világ elpusztulásának, sem nyugalmi állapotának időszakai, mivel a cselekedetek transzcendentális, természetfeletti hatóereje nem enyészik el, hanem potenciálisan konzerválódik addig az időig, amíg ismét érvényre jut.

A világ elsődlegesen morális rendje nemcsak abban jut kifejezésre, hogy mindenkinek elkerülhetetlenül fizetnie kell tetteiért, hanem megmutatkozik abban is, hogy lehetőség nyílik az élőlények fokozatos tökéletesedésére és végleges megváltására is. Az uralkodó felfogás egyáltalán nem állítja, hogy számtalan újjászületés után minden lény szükségszerűen eljut egyszer a szanszára kötelékeitől való megszabadulásig, és az üdvözülés módjáról, valamint az örök boldogság természetéről alkotott elképzelések az egyes iskolák felfogásában erősen eltérnek egymástól, mindazonáltal a világon létező végtelenül sok élőlény egy szellemi rangsort alkot. Ebben a rangsorban mindenkinek a helyzetét az határozza meg, milyen közel vagy távol áll az adott pillanatban a megváltástól.

Ez a rangsor különbözik attól, amelybe cselekedeteinek következményeként került, de annál nem kevésbé fontos. A két hierarchia közötti különbség érhetővé válik, ha elképzeljük, hogy az az ember, aki közel van a megváltáshoz, a szellemi ranglétra egyik legmagasabb fokán áll, a "természetes" rangsorban ugyanakkor egészen alacsony minősítésű is lehet, például súdra, és ezért nemcsak valamennyi isten megelőzi, hanem a magasabb kasztok tagjai is.

Az élőlények e kétféle, természetes és szotériologikus, azaz üdvözülési szempontok alapján felépülő ranglétrájának párhuzamos létezése többé-kevésbé valamennyi vallásban megtalálható. A középkori kereszténység szintén különbséget tett egyrészt angyalok, szentek és a győzedelmes egyház többi tagjai: papok, nemesek, polgárok keresztény rendjei, másrészt üdvözültek, az isten kegyelmében részesültek, még nem részesültek és elkárhozottak között. A hindu vallásban azonban a két rangsor sokkal részletesebben ki van dolgozva, mivel az isteneken kívül, akik nagyjából megfelelnek az angyaloknak és a szenteknek, még számos természetfeletti lény is beletartozik (természetszellemek, nágák, jaksák, aszurák, kinnarák, gandharvák, vidjádharák, bhúták, pisácsák, préták stb.), és a rendek számtalan alkasztra oszlanak. Ehhez járul még, hogy az indek szerint az állatok és a növények szintén szerepelnek mindkét rangsorban, míg Nyugaton, mivel ott megtagadják tőlük a lelket, számukra nincs hely a megváltás folyamatában. Az indiai klasszifikációra azonban legelsősorban az jellemző, hogy valamennyi még teljesen meg nem váltott egyéni léleknek el kell töltenie hosszabb-rövidebb (a körülményektől függően esetleg évmilliókig is eltartó) időt minden egyes fokon, hogy azután lejjebb süllyedjen, vagy feljebb emelkedjék. Még maguk az istenek is (az örök világszellem kivételével) alá vannak vetve a lélekvándorlásnak, és ezért előfordulhat, hogy valamelyikük a jövőben ismét a természetes hierarchia alacsonyabb helyére kerül.

Az erkölcsi világrendről, a cselekedetek megítélésének szabályairól, valamint a természetes és a szellemi-erkölcsi hierarchiába tartozó élőlények jogairól és kötelességeiről szóló ismeretek hiteles forrásai a szent iratok. Közöttük első helyen a négy Véda áll, függelékeivel, a bráhmanákkal és az upanisadokkal együtt. Ezeket minden ortodox hivő földöntúli eredetűnek tartja. Érdekes módon azonban az egyes filozófusok eltérő magyarázatokat adnak erre. A teisták szerint a Védákat a világ ura alkotta, és terjesztette el, a panenteisták szerint a világszellem lehelte ki magából időről időre. Az ateista mímánszakák szerint mindöröktől fogva létező szellemi szubsztanciák, az ateista szánkhják szerint nem örökkévalók, mégis minden újonnan létrejövő világban ugyanolyan formában léteznek, mint az elpusztultakban, mivel a mindentudás felé haladó lélek, amely karmája révén a legfőbb istenek egyikévé lett, a korábbi időkből emlékszik rájuk, és átmenti őket.

A más vallások kinyilatkoztatási irataival azonos rangúnak tekinthető Védák mögött értékben és jelentőségben elméletileg elmaradnak az emberi szerzőktől származó művek, noha közülük némelyiknek a gyakorlatban döntő jelentősége van. Elméletileg mindenesetre a Védáknak minden gondolkodás és cselekvés örök érvényű irányelveként való elismerése a hinduizmus alapdogmája, egész vallási-társadalmi rendszerének tartóoszlopa. Hiszen a "kétszer születetteknek" a tisztátalan kasztokkal szembeni előjogai azon alapulnak, hogy tanulmányozhatják a Védákat, a bráhmanák pedig azért tarthatnak igényt arra, hogy ők legyenek az "emberi világ istenei", az a kaszt, amelyet mindenki tisztelni tartozik, mert joguk van a Védákat tanítani, magyarázni és (a belőlük tanult rítusok alkalmazásával) az életben hasznosítani.

A szent iratokra minden hindu számára többé-kevésbé közös nézetek, intézmények és szokások tömegét vezetik vissza: bizonyos istenekbe vetett hitet, avatási szertartásokat, áldozatok és más ceremóniák elvégzésének szükségességét és végezetül bizonyos olyan elképzeléseket, amelyeket minden hindu magáénak vall (a tehenek,a Gangesz folyó és meghatározott helyek szentnek tekintése, az özvegyek házasodásának tilalma és más hasonlók). Minthogy azonban mindezek koronként, vidékenként és a lakosság különböző rétegeinél erősen differenciált alakban jelentkeznek, mégsem szabad a hinduizmus általános érvényű, alapvető dogmáinak tekinteni őket. A legjellemzőbb rájuk az, hogy határaik nem vonhatók meg élesen, úgy, hogy még maguk a bráhmana teoretikusok sem tudnak megegyezni abban, hogy ezek a határok meddig is terjednek. Egyes ortodoxok az "érinthetetleneket", a hindu istenekben való hitük ellenére is a hindu valláson kívül állóknak tekintik, az olyan hin-duista reformszektákat, mint amilyen a szikheké, a Bráhma-Szamádzsé stb., hozzá nem tartozóknak tartják, mások viszont oly messzire mennek, hogy az indiai primitív vallásokat, sőt még a kereszténységet és az iszlámot is az örök hindu vallás előfokainak tekintik, és hisznek benne, hogy valamikor a távoli jövőben, megtisztult és átalakult formában ezek is a "szanátana dharma" [örök vallás, 1. 16. l.] tagjaivá lesznek.

Az elmondottakból az következik, hogy a hinduizmusnak, éppúgy, mint a többi vallásnak megvan a maga meghatározott, szilárd nézetekből álló köre, amely éltető alapul szolgál számára, és amellyel együtt áll, vagy bukik. Ezek a dogmák nagyrészt társadalmi természetűek, és olyan módon szorítják korlátok közé az egyén életét, ahogy az minden más vallástól idegen. Kárpótlásul viszont a hinduizmus mindenfajta hitbeli dologban oly nagy mozgási szabadságot engedélyez követőinek; amilyent egyetlen más metafizikai rendszer sem. Hiszen nem követel tőlük egyebet, mint hitet abban, hogy a világ rendjét a vétkek és érdemek utólag érvényesül, következményei mindig újból helyreállítják.

A hinduk maguk dönthetik el, hogy az utóbbit automatikusan működő, örök törvénynek képzelik-e el, vagy pedig azt tételezik fel, hogy a világtól különböző vagy azzal ilyen vagy olyan módon azonos, személyes vagy személyiség feletti isten manifesztálódik benne, aminthogy tőlük függ az is, vajon a panteon számos istene közül Visnut, Sivát vagy egy másikat a többiek fölé emelnek-e, vagy sem. Éppily kevéssé van előírva a hinduk számára, hogy higgyenek bizonyos képességekkel rendelkező szellemmonádok létezésében; abban, hogy az anyagi világ az ősszellemből keletkezett vagy ez utóbbitól különböző ősanyagból, esetleg atomokból; abban, hogy a magatartás, a tudás vagy az isten iránti szeretet vezet az üdvözüléshez, vagy pedig abban, hogy a megváltás állapota egyéniségük átszellemült szublimációjából vagy annak teljes feladásából áll. A hinduizmus tehát az embert kasztelőírásaival részletekbe menően alakítani kívánja, és beleavatkozik az egyén életének minden mozzanatába, ugyanakkor azonban a metafizikai elmélet területén nem lép túl az erkölcsi világrend elismerésének megkövetelésén, abból a bölcs felismerésből indulva ki, hogy minden hitbeli dolog az egyén személyes ügye, és mindenki maga viseli a felelősséget metafizikai meggyőződéséért. Annak, hogy egy vallás ilyen nagyvonalú álláspontot foglalhasson el, az az előfeltétele, hogy követői sokfajta, eltérő nézetet fejlesszenek ki, és ne lépjenek fel ezek egységesítésének és uniformizálásának igényével, továbbá hogy vezető képviselőiben éljen az a meggyőződés, hogy az üdvösséghez sok egymás mellett haladó út vezethet, hiszen ezek nem egyebek, mint egy és ugyanazon cél elérésére szolgáló különféle egyéni módszerek, amelyek igazi lényege az emberi értelmet úgyis meghaladja.

Amint látjuk, az ortodox hinduk szerint vallásuk az "örök vallás" (szanátana-dharma), amelynek hívői, a bráhmanáktól a legalsóbb kasztokig, az emberi nemen belül a rangsor legfelső fokán helyezkednek el, mivel rituális tisztaság szempontjából mind szellemi, mind fizikai tekintetben felülmúlják az összes többi embert, feltéve természetesen, hogy a kasztjukra kötelező előírásokat megtartják. A hinduizmushoz tartozásnak tehát az a feltétele, hogy valaki beletartozzék az egyik hindu kasztba, ez azonban csak beleszületéssel lehetséges, mert senkit sem lehet választással vagy kinevezéssel felvenni a kasztba. Attól, hogy valaki hisz abban, amiben a hinduk hisznek, vagy követi a hinduk szokásait, még nem válik hinduvá.

Más vallásról áttérni lehetetlen, senki sem csatlakozhat a hinduizmushoz úgy, mint a buddhizmushoz, a kereszténységhez vagy az iszlámhoz. A hinduizmus ennyiben az indiaiak "nemzeti vallása", és nem világvallás. A hinduizmus ennek ellenére mindenkor széles körű missziós tevékenységet folytatott. Az évszázadok folyamán az elő-indiai félszigeten, a Himalájától egészen a Comorin-fokig, a legkülönbözőbb néptörzsekkel ismertette meg tanait és életrendjét, és nyerte meg őket e hitnek. A különböző helyi természetkultuszok követőinek "hinduizálása" azonban - legalábbis elméletben - nem úgy történt, hogy egyes egyéneket "térítettek meg", hanem úgy, hogy az egész néptörzset kasztként felvették a hindu társadalom rendszerébe. Ez annak az elképzelésnek alapján történt, hogy a hinduizmus az emberiség örök vallása, eredetileg a föld valamennyi lakosa hozzá tartozott, sok nép azonban az idők sarán tudatlanságból vagy pártoskodásból eltávolodott a hindu vallástól, és önálló úton haladt tovább.

Ezt a régebbi állapotot azonban megtisztító (suddhi) szertartások segítségével ismét vissza lehet állítani, ily módon azokat a törzseket, amelyeknek elődei valamikor hinduk voltak (vagy annak tekintették őket), ismét be lehet fogadni. Ezt a gyakorlatot követték a bráhmanák Hátsó-Indiában és Indonéziában is, mivel ott nagy számban telepedtek meg hinduk. Ilyen suddhi-szertartásokat végeztek a hindu papok Indiában olyan személyek esetében is, akik saját maguk, vagy akiknek elődei felvették a keresztény vagy az iszlám vallást, de ismét vissza akartak térni atyáik hitére. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben gyakorlatilag megszegték azt az elvet, amely szerint a hindu vallás egyéneket nem fogadhat be, csak kasztokat, még akkor is, ha elméletileg megtartották úgy, hogy csak egész családokat vettek vissza.

A gyakorlatban még ennél is tovább mentek. A "suddhi" segítségével elvétve még olyan muszlimokat vagy keresztényeket is hinduvá tettek, akiknek ősei nyilvánvalóan sohasem voltak hinduk, és akiknek a hindu vallásba történő "visszalépése" ezért csak fikció volt. Egy amerikai nő, Mrs. Miller például, amikor férjhez ment az egykori indore-i maharadzsához, felvette a hindu vallást. Ezek az egyedi esetek azonban mindeddig nem nyerték el az ortodox hittudósok jóváhagyását, ezért csak mint vitatott kivételek említhetők. Elvileg mindenesetre érvényes, hogy a hinduizmus, ha toboroz is híveket eszméinek oly módon, hogy rendszerei némelyikét, mint pl. Sankara vagy Csaitanja [Chaitanya] tanait, írásban és szóban Indiában, sőt újabban Amerikában is propagálja, formális és általánosan elismert befogadással nem foglalkozik.

Noha a hinduizmus nem igazi missziós vallás, mégis olyan vallásnak kell tekinteni, amelynek terjesztését hatalmas siker koronázta. Hiszen papjai, a bráhmanák rájöttek, hogyan terjesszék el tanait és rítusait az egész Gangesz-vidéken, és miképp szerezzenek neki akkora tábort, amely megközelíti az iszlámét, ha az egész világot számításba vesszük. Valóban, az általa létrehozott eszmekincs más formában egész Közép- és Kelet-Ázsiában befolyásos szellemi hatalommá lett : hiszen a buddhizmus, Sir Charles Eliot találó megállapítása szerint voltaképpen "export form of Hinduism" [a hinduizmus export formája], amelyből a csak "belföldi használat"-ra szolgáló társadalmi és egyéb elképzelések (a kasztrendszer, a bráhmanák elő-jogai, a Védák isteni kinyilatkoztatásként való elismerése stb.) maradtak ki.
 
Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk