Menu Content/Inhalt
Szakja Trizin: Miért szükséges meditálni a városban?
ImageNekünk, emberi lényeknek sok mindenre szükségünk van, sok mindent el kell érnünk. Ám az is világos, hogy bármennyink is van és bárhol is vagyunk, soha nem elégszünk meg: még mindig többet akarunk, folyton elégedetlenkedünk. Tapasztalatainknak köszönhetően igen világosan áll előttünk, hogy miben áll az igazsága a Buddha azon tanításának, mely szerint a szamszára egésze nem más, mint szenvedés-természet.

Mit tehetünk hát? Minden lény közös vonása, hogy szabadulni kíván a szenvedéstől és boldog szeretne lenni. Mindenki ennek érdekében tesz erőfeszítéseket, akár világi, akár szellemi, akár másféle módon. De tehetünk bármit, a szenvedésnek soha nincs vége, és nem érjük el a vágyott boldogságot. Hogyan érhetnénk mégis el? A Buddha azt tanítja, hogy minden érző lény birtokában van a Buddha-természetnek. Tudatunk valódi természete tiszta. Kezdettől fogva tiszta, sosem szennyezte semmiféle elhomályosulás. Következésképpen, ha próbálkozunk, képesek vagyunk elérni a megvilágosodást.

E pillanatban nem látjuk e Buddha-természetet, mivel teljesen elfedik az elhomályosulások. Ám ezek az elhomályosulások nem tartoznak a tudat a természetéhez. Ha a tudat természetéhez tartoznának, sosem lehetne eltávolítani őket. Például, a szén természete fekete, ezért bármennyit mossuk is, a szén sosem lesz fehér. A fehér ruha fehérsége talán nem látszik, ha a ruha piszkos, de megfelelő módszerrel kimoshatjuk a ruhát, és akkor meglátjuk valódi színét. Ugyanígy a tudatunkban lévő elhomályosulások csupán felszíniek, és megfelelő módszerek alkalmazásával eltávolíthatók. Tehát, ha törekszünk és a Dharma ösvényén járunk, teljességgel megvilágosodott Buddhák lehetünk.

A szellemi gyakorlás a legfontosabb, hiszen minden más dolog, például a gazdagság vagy a hatalom csupán ebben az életben hasznos. Aznap, amikor eltávozunk ebből a világból, hátra kell hagynunk mindenünket: vagyonunkat, barátainkat és még ezt az értékes testet is. Nem marad más, csupán a tudatosság, és mikor az távozik, a szellemi gyakorláson kívül nem marad más támaszunk.

Amikor komoly gondokkal kerülünk szembe, sokat számít, hogy vannak-e elképzeléseink a szellemi dolgokról vagy sem. Ha híján vagyunk a szellemi segítségnek, kilátástalan helyzetbe kerülünk, és újabb helytelen módszereket alkalmazunk, netán arra kényszerülünk, hogy drasztikus lépéseket tegyünk. A Buddha alapvető tanítása, hogy minden, ami okok és feltételek következtében jött létre: mulandó, és hogy szenvedés minden olyan cselekvés, ami a szennyeződésekkel áll összefüggésben. Így amikor gondokkal nézünk szembe, nyilvánvaló számunkra, hogy mindez nem egyszerűen csak megtörténik velünk, hanem a mulandóság és a szenvedés magának a létnek a természete. Amikor az ember megérti ezt, amikor van szellemi segítsége, akkor kész szembenézni a problémával, hiszen tudja, hogy ez a dolgok természete. Ennek következtében csökken a tudatra nehezedő teher. S ha a tudati teher kisebb, a testi szenvedés is alábbhagy, hiszen a tudat az úr, a test pedig a szolga. Ha a tudat boldog, akkor a legszegényebb sorban is boldog az ember. Ha pedig nem boldog a tudat, az embernek a legjobb körülmények ellenére is sok bánatban lesz része. Tehát a Dharma gyakorlása a legfontosabb, hiszen az ad erőt ahhoz, hogy már ebben az életben szembenézhessünk a szenvedéssel, mint kihívással.

Mindannyian emberi lények vagyunk, ám mindegyikünk tudata más és más. A Buddha rengeteg tanítást adott, hogy minden tudati szinten lévő lény megtalálja köztük a neki megfelelőt. Egyféle tanítás nem elég. Sokféle gyógyszer kell ahhoz, hogy sokféle betegséget meggyógyíthassunk – a Buddha is sok tanítást adott, hogy a sokféle érző lényt segítse.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy kétféle buddhista követő van: azok, akik a kisebb célt kívánják elérni, és azok, akik a nagyobb célt tűzték maguk elé. Ezért van két jána: a hínajána és a mahájána. A hínajána ösvény sok tanítást foglal magában, de lényegében az a legfontosabb, hogy egyetlen érző lénynek se ártsunk, hogy nem helyes, ha bármilyen érző lényt testileg vagy szellemileg bántalmazunk.

A mahájána ösvény nem csupán a nem-ártást foglalja magában, hanem azt is, hogy minden érző lénynek javára vagyunk, amennyire csak tudunk, hiszen mindegyikük hasonló hozzánk. Tapasztalatból tudhatjuk, hogy mennyire vágyunk arra, hogy szabaduljunk a szenvedéstől és boldogok legyünk. A legkisebb rovartól a legintelligensebb emberig és az istenekig minden lény ugyanúgy érez: szabadulni kíván a szenvedéstől, és boldog akar lenni. Ezért nem helyes, ha az ember csak magára gondol, hiszen ő csak egy lény, míg a többiek számtalanul sokan vannak. Mi fontosabb, az egy vagy a sok? A sok. Emellett az önző gondolatokból sosem fakad semmi jó, csupán szenvedés.

Sántidéva mondja: „Ezen a világon minden szenvedés abból fakad, ha az ember saját magával törődik.” Ha magunkkal foglalkozunk, akkor irigykedünk, büszkék és fukarok vagyunk, vágyakozunk és gyűlölködünk. Szennyezett gondolatok jelennek meg, az ezekre alapuló cselekedetek pedig csak szenvedést hoznak. Éppúgy, ahogy egy mérgező növény gyökeréből csak mérgező növény sarjadhat, ugyanúgy bármilyen cselekedet, ami ezen szennyeződésekből fakad, csak szenvedés lehet. Így amikor csak magunkra gondolunk, csupán újabb szenvedésekben lesz részünk.

Sántidéva azt is hozzáteszi, hogy ezen a világon minden boldogság abból ered, hogy mások boldogságát akarjuk. Ha így érzünk, akkor minden jó dolog, minden kiváló minőség megjelenik. Olyan ez, mint a gyógynövény gyökere, amiből csak gyógynövény nőhet: boldogság minden olyan cselekedet, ami a szerető kedvességből és az együttérzésből fakad, abból, hogy a többi érző lény hasznára kívánunk lenni. Ezért van az, hogy mahájána tanítások alapja a szerető kedvesség és az együttérzés, és ezért kell mindenféle módon arra törekednünk, hogy ezeket ápoljuk.

Mindazonáltal nem elegendő, ha pusztán együttérzés van bennünk. Az érző lényeket meg kell szabadítanunk a szenvedéstől, és el kell indítanunk őket a boldogság útján. Ám ebben a pillanatban mi magunk sem vagyunk szabadok, nincs teljes tudás vagy teljes hatalom a birtokunkban. Karmánk és tudati elhomályosulásaink kötnek gúzsba minket. Hogyan segíthetünk így? A segítség egyetlen hatékony módja az, hogy elérjük a teljes megvilágosodást, hiszen azután akár egyetlen pillanat alatt számtalan érző lényt szabadíthatunk meg.

Ez a tökéletes megvilágosodás nem kel fel a megfelelő ok és feltételek hiányában, vagyis ha az ember nem jár a mahájána ösvényén. Először is, az ember őszintén óhajtja a tökéletes megvilágosodás elérését, azután gyakorol; a fő dolog a módszer és a bölcsesség. A repüléshez két szárny kell. Hasonlóképpen, két dolog kell ahhoz, hogy elérjük a tökéletes megvilágosodást: a bölcsesség megvalósításának módszere és maga a bölcsesség. A módszer azt jelenti, hogy érdemet halmozunk föl: nagylelkűséget, erkölcsös viselkedést, türelmet, törekvést és összpontosítást. A szerető kedvesség és az együttérzés csupán elfojtja a hibákat; az alapvető hiba a saját magunkhoz való kötődés, és ezek a gyakorlatok csupán elnyomják ezt. Ahhoz, hogy gyökerestül eltávolítsuk a magunkhoz való ragaszkodást, szükségünk van a bölcsességre, és ennek érdekében összpontosítanunk kell. Ha e kettő megvan, képesek leszünk elérni a megvilágosodást.

Sokan úgy vélik, hogy a Dharmát igen nehéz gyakorolni, és hogy ez különösképp igaz a nagyvárosokban, ahol oly sok a zavaró tényező és oly nagy a nyüzsgés. A Buddha azonban sok tanítást adott, s ennek célja az volt, hogy fegyelmezetlen tudatunkat megszelídítse. A létezés birodalmába keveredtünk és szenvedünk; a múltban is sokat szenvedtünk, most is szenvedünk és ha nem kezdünk el munkálkodni, továbbra is folyamatosan szenvedést tapasztalunk majd. A Buddha tehát ezért adott olyan tanításokat, melyekben a gyakorlás sok fajtájáról beszélt. De minden gyakorlat célja a tudat elcsendesítése.

A szanszkrit „dharma” szónak több jelentése van, de általában annyit tesz: „megváltoztatni”, azaz átalakítani tisztátalan, vad, erősen elhomályosult tudatunkat és a megfelelő útra állítani. Gyakorlatunk tehát nemigen hatékony, ha a tudat nem változik – noha természetesen már a puszta gyakorlásnak is vannak pozitív hatásai. Hogy gyakorlatunk hatásos legyen, azt kell megvizsgálnunk, hogy okoz-e tényleges változást a tudatban vagy sem.

Ha igen, akkor – amennyiben a megfelelő módon alkalmazzuk – lehetünk akár a legelfoglaltabb ember a legzajosabb városban, mindenképpen jó Dharma-gyakorlók vagyunk, mert mindaz, amit látunk és teszünk, mindenki, akivel találkozunk, alkalmat ad arra, hogy a Dharmát gyakoroljuk.

Közlekedés közben például megfigyelhetjük a változásokat: ez a mulandóság. Amikor a sok szenvedést látjuk, azt a Dharmát tapasztaljuk, amit a Buddha tanít: azt, hogy minden szenvedés. Saját szemünkkel ténylegesen látjuk, és ez azt jelenti, hogy ebből is tanulunk. Amikor másokkal találkozunk, alkalmunk nyílik arra, hogy segítségükre legyünk és hogy az együttérzést gyakoroljuk. Amikor mások zavarnak minket vagy dühösek ránk, lehetőségünk van arra, hogy a türelmet gyakoroljuk. Tehát ha képesek vagyunk felhasználni mindennapi életünket, akkor a Dharmát gyakorolhatjuk mindenhol, akár utazunk, akár dolgozunk vagy éppen otthon vagyunk. Ezek a tapasztalatok segítenek abban, hogy mélyebb megértésre jussunk és felismerjük, hogy milyen fontos a Dharma gyakorlása. A magasabb szintű meditációk, például az összpontosítás és belátás, igen-igen lényegesek. Ám hogy eljussunk erre a szintre, szükségünk van az alapra, vagyis az értékes emberi születés elérésének nehézsége, a mulandóság és a halál, a karma oka, a szamszárabeli szenvedés fölötti meditációra. Ezeket tanítótól is megtanulhatjuk, illetve könyvekben is olvashatunk róluk.

A tudást megszerezni azonban még nem elég. Ha régóta tudjuk már mindezt, de mégsem hozott bennünk semmi változást, akkor még mindig ugyanaz az ember vagyunk. Még mindig van bennünk düh, még mindig képtelenek vagyunk a Dharmát gyakorolni. Bizonyára már vagy százszor hallottunk arról, hogy az értékes emberi születést nehéz elérni, ám ha ez még semmi változást nem eredményezett, akkor még mindig ugyanazon a szinten vagyunk, még mindig van bennünk elhomályosulás, még mindig nem gyakorlunk. És miért? Mert hiányzik a tapasztalás.

Nagy különbség van tehát a között, hogy tudunk valamit vagy hogy a szemlélődés révén meg is tapasztaljuk. Az ember ismerhet sok tanítást, de nem helyes, ha nem gyakorol, ha nem alkalmazza azt mindennapi életében. Egy finom ételt is azért főzünk meg, hogy megegyük. Semmi értelme elkészíteni, ha aztán nem esszük meg! Ugyanígy, a Dharma ismerete is arra való, hogy hétköznapi életünkben felhasználjuk. Ehhez pedig sokféle módszert kell alkalmaznunk, hétköznapi tapasztalatainkat is beleértve.

Ha ezek az alapok megvannak, akkor nem csupán megértjük, hogy tanítás mindaz, amit látunk, hanem ott motoszkál bennünk egyfajta érzés vagy késztetés. Ilyenkor nem vesztegetjük időnket. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, éppúgy, ahogy a börtönbe zárt embernek is folyton csak az jár a fejében, hogy miképpen szabadulhatna ki. Amikor megvan bennünk ez az igaz, őszinte vágy a Dharma gyakorlására, a magasabb szintű meditációk is megjelennek.

Először is, az alapok érdemeinktől függnek. Előző életeinkben felhalmozott érdemeinknek köszönhetően születtünk ebben az életben embernek, ezért van részünk abban az áldásban, hogy a Dharmát hallhatjuk és ezért nyílik lehetőségünk a gyakorlásra. Ugyanígy érdemeinktől függ az, hogy van-e valódi indíttatásunk szellemi gyakorlatot folytatni. Tehát érdemeket is fel kell halmoznunk imákkal, a guru és a három ékkő (a Buddha, a Dharma és a Szangha) iránti odaadással és a minden érző lény iránti szerető kedvesség és együttérzés gyakorlásával. Ahogy érdemünk növekszik, bölcsességünk is vele nő: e kettő együtt jár. Amikor az érdem kiteljesedett, a bölcsesség is megjön, s ha együtt az érdem és a bölcsesség, képesek leszünk sikerrel végigjárni az ösvényt.

(Őszentsége Szakja Trizin beszédéből, 1991. november 3., Jamyang Meditációs Központ)

Forrás:
www.kamala.hu
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk