Menu Content/Inhalt
A judaizmusról I.
ImageA történeti isten-kinyilatkoztatás vallásainak szülőhazája a Közel-Kelet. Alapjaikat Mózes és Zarathustra rakta le, és a babiloni fogság utáni, az iráni eszméktől megtermékenyített zsidó vallás volt az a forrás, amelyből a kereszténység és az iszlám eszmevilága jelentős mértékben merített. Ez külsőleg már abból is kitűnik, hogy mindkét vallás szent könyveiben minduntalan zsidó legendákról, hagyományokról és szokásokról történik említés, és ezek határozzák meg az egész történelemfelfogást.

A zsidó vallás az egyedülvaló, túlvilági istenbe vetett hitet hirdeti. Az a korábbi elképzelés, amely szerint a monoteizmus [egyistenhit] csak a zsidóknál található meg, sőt hogy egyenesen ők lettek volna ennek létrehozói, már nem állja meg a helyét, amióta megállapították, hogy a világ örökkévaló urának képzete az indiaiaknál, kínaiaknál, görögöknél, sőt még természeti népeknél önállóan is előfordul. A monoteizmusnak az a különleges formája azonban, úgy látszik, a zsidó nép speciális sajátja volt. Ez magyarázza azt a tényt, hogy miért támadták a pogányok a keresztényeket mint "ateisták"-at: azért, mert az utóbbiak megfosztották a természetet isteni voltától. A görögök ui. az égitestekben és más természeti tárgyakban isteneket vagy istenek hatáskörébe tartozókat láttak, felettük pedig a világ örökkévaló urát képzelték el mint legfőbb irányítót, vagy pedig egy örökkévaló Mindenség-Istent tételeztek fel mögöttük vagy bennük végső ősökként. Számukra az az isten, aki a semmiből általa létrehozott természettől abszolút módon különbözik, és felette természetistenek közvetítése nélkül uralkodik, valami egészen új volt, ami ellentétben állott minden addig létezővel.

A héber monoteizmus hosszú fejlődési folyamaton ment át, amíg elnyerte azt az egyetemes és átszellemült formáját, amely a kereszténységben jellemzi. Ennek a fejlődési folyamatnak a történetét a Bibliából természetesen csak közvetett módon lehet kikövetkeztetni, mivel azt a ma rendelkezésre álló formájában papok dolgozták át, akik teológiai szempontjaikat mindenütt igyekeztek érvényre juttatni, és ezért az egész fejlődést igyekeztek úgy értelmezni, mintha az egyisten gondolat az emberiség ősvallása volna, és Izráel ettől csak alkalmilag, a politeista [többistenhivő] szomszéd népek hatására tért volna el. Körültekintő vizsgálatok után azonban nem lehet kétséges, hogy a héberek, éppúgy, mint a többi sémi nép, eredetileg démonokat, fa-, kő- és forrásszellemeket, kígyókat és szarvasmarhákat, égi isteneket és istennőket tiszteltek, és még a prófétáknak is szüntelen harcolniuk kellett ezek ellen a régi időkben meggyökeresedett kultuszformák ellen. A zsidók Elephantinében (Egyiptom) még az i. e. 5. században is imádtak férfi és női istenségelvet, név szerint az "ég királynőjé"-t, amint azt a Jeremiással [Jirmijáhu] Egyiptomba kivándorló zsidók is tették (Jer. 7, 18; 44, 16 sk.). Ha a Jahve-imádóknál még ebben az időben is ilyen erős politeista hajlamok mutatkoztak, akkor még inkább feltételezhetők ezek a korábbi időszakra vonatkozóan.

Elő-Ázsia népei körében a régebbi időkben különösen nagy jelentősége volt annak az istennek, aki a közösséget, a törzsek szövetségét, az amphiktüoniát egésszé fogyta össze. Ilyen isteni pártfogóként tisztelték az ammoni és a moábi törzsek Kánrost [Kamós, Kemos], a héberek Jahvét. A Bírák könyve 11. fejezetének 24. versében Jefta [Jefte] bíró az ammoniak királyának az isten és népe közötti kapcsolatot magyarázza, mondván: "Nemde az, amit Kámos, a te istened elfoglal, az joggal megillet téged? Az tehát, amit az Úr, a mi Istenünk mint győztes elfoglalt, nekünk jár birtokul."

A törzsi istenek felségterületéről vallott nézet létezésének bizonyítékát Mésa [Mesa] moábi király i. e. 900 körül készült győzelmi felirata szolgáltatja. Mésa ebben elbeszéli, hogy Kámos segítségével legyőzte Izráel népét, elragadta tőle Nebah városát, annak mind a 7000 lakosát Kámos tiszteletére leölette, a Jahvének szentelt templomi edényeket elragadta, és Kámos színe elé helyezte. Az Ószövetség több más helye azt bizonyítja, hogy más isteneket más országok urainak tekintettek. 1 Sám. 26, 19. versében Dávid arról panaszkodik, hogy hazájától távol más isteneket kellett imádnia, Jónás próféta Tarsziszba [Tarsis] menekült, hogy Jahve hatalmának köréből kiszabaduljon (Jónás 1, 3). Naámán szír zsoldosvezér két öszvérrakomány palesztinai földet vitt magával, hogy Jahvét hazájában tisztelhesse (2 Kir. 5, 17). 5 Mózes 10, 17. verse Jahvét az ;,istenek istené"-nek nevezi. Dániel ll, 36. verse az idegen istenekről mint tényleges létezőkről beszél. 5 Mózes 4, 19. és 29, 26. verse szerint Jahve más népeknek másféle istenek, pl. az égitestek stb. tiszteletét adományozta.

Jézus, Sirák fiának könyve (17, 14) szintén feltételezi, hogy Jahve más isteneket más népek feletti hatalommal ruházott fel. Tehát az a nézet volt az uralkodó, hogy minden népnek külön istene van, akit legfőképpen imád, mert annak kegyei hasznára vannak, haragja pedig árt. Ha tehát az izráeliek Jahvét imádták istenükként, akkor ezt eredetileg nem azért tették, mert azt hitték, hogy ő az egyetlen isten, hanem abban a tudatban, hogy ez az ő istenük, aki velük szerződést kötött, és akitől azt remélték, hogy a leghatalmasabbnak fog bizonyulni. Monoteizmusról tehát a fejlődésnek ezen a fokán még nem beszélhetünk. Jahve isten, vagy Kámos, vagy valaki más nem a világon és az egész emberiségen uralkodó elv, ezek valamennyien csak részhatalommal rendelkeznek, és egymás mellett állnak. Ha ekkoriban valaki már elgondolkodott volna azon, hogy mi tartja fenn a kozmoszban és a földön a rendet, és mi teremt végső egyensúlyt az egyes törzsek rivalizáló istenei között, akkor azt nem tarthatta volna-másnak, mint személytelen világtörvénynek.

Ebben az időszakban azonban ez a kérdés szemmel láthatóan még nem volt égető probléma. Másrészt viszont figyelemre méltó, hogy különböző népek törzsi istenükről világteremtő mítoszokat regélnek anélkül, hogy ebből a számukra magától értetődőnek tűnő következtetéseket levonnák.

Jahve nevét Mózes 2. könyve (3, 14) úgy magyarázza, hogy az isten azt parancsolta Mózesnak, hogy őt az izráeliek előtt "Vagyok az, Aki Vagyok" ("Aki vagyok"]-nak nevezze. Nem valószínű, hogy oly régi időszakban a "Jahve" név az isten létét fejezte volna ki, a szó etimológiája azonban mindmáig erősen vitatott, megoldatlan probléma maradt. A bibliai leírások szerint Jahvét eredetileg természet istennek képzelték el, aki füstben, zivatarban, földrengésben és vulkanikus jelenségekben nyilatkozik meg (Bír. 5, 5)-;-alakja később különböző helyi istenekkel olvadt össze. Eredetileg valószínűleg a 5zínai [Sinai-] hegy (Hóreb) istene volt; még a későbbi időkben is úgy emlegették ezt a hegyet, mint Jahve lakóhelyét.
 
Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk