Menu Content/Inhalt
A kínai univerzizmus I.
ImageJ. J. M. de Groot azt az ősrégi metafizikai rendszert, amely az egész kínaigondolkodás alapjául szolgál, "univerzizmus"-nak nevezi. A kínai vallásosság és általában a hagyományos világnézet kutatása, leírása nem könnyű feladat. Nemcsak azért, mert például a kínai filozófia, minden kimagasló teljesítménye mellett sohasem törekedett egy, a világ jelenségeit kimerítően és rendszeresen magyarázó egységes rendszer megalkotására, nemcsak azért, mert a vallásosság fogalma Kínában (és általában Keleten) egészen más, mint amit mi európaiak a magunk tapasztalatai alapján olykor hajlandók vagyunk általánosítani, hanem - meglepő módon - a rendelkezésre álló írásos forrásanyag rendkívüli gazdagsága miatt. Az emberi kultúra történetében páratlan mennyiségű és gazdagságú régi kínai írásbeliség továbbadói és gyarapítói ugyanis állandó feladatuknak tartották - sok más, hasonló típusú kultúrával rendelkező néppel egyezően -, hogy a múltról szóló tudósításokat a jelen szükségleteihez igazítsák. A nemzetközi Kína-kutatás pár évtizede futott túl csak azon a fokon, hogy megelégedjék a kínai forrásanyag egyszerű lefordításával és európai szempontú rendszerezésével.

Nern róható fel a szerző hibájául, hogy a kínai rész, tárgyalásának alapjául olyan művet választott, J. J. M. de Groot munkáját, amely a sinológiának még ebből a korábbi korszakából való. Nem lévén sinológus, más hasonlóan összefoglaló igényű művet nemigen talált volna. De Groot kínai világképe pedig még a múlt század végéről származik, s annak az időszaknak hivatalos kínai ideológiájából indul ki, amely a maga részéről Csu Hi (1130-1200) és követői, a szing-li-iskola terméke.

A hagyománynak és az ideológiának ilyen átfogalmazása nem a 12. században történt meg először Kínában. Az első effajta világképváltás, amelyet tetten érhetünk, éppen a konfucianizmus állami ideológiává válásának köszönhet, s az i. e. 1. században kezdődik el. Ekkor válik történelmi ténnyé a Csou-dinasztia valószínűleg sosem volt hatalmas birodalma, ekkor szerkesztődik meg a kínai múlt története több mint kétezer évre visszamenően - nyilvánvalóan a frissen egyesült Kína különböző fejedelemségeinek és törzseinek eredetileg egymás mellett létezett mitikus genealógiáit egymásutánba rakva -, az egykor félig vagy egészen állat alakú kultúrhéroszok erkölcsös konfuciánus mintauralkodókká változnak, s a konfucianizmussal össze nem egyeztethető orgiasztikus termékenység-rítusok és emberáldozatok eltűnnek, egy pár kényelmetlenné vált filozófussal együtt, az eredetileg antropomorf ég személytelen erővé lényegül át.

A második ilyen átfogalmazás az i. sz. 3. században, a Han-dinasztia uralmának végén indul. Ekkor kezd a megszilárduló konfucianizmus ellenében felemelkedni a Lao-céból és Csuang-Csouból, valamint bizonyos népi vallásos kultuszokból táplálkozó tanizmus mint vallás, és az aranycsinálás és életelixír készítés misztikus gyakorlata. Ettől kezdve fogalmazódik meg a konfucianizmus és tanizmus viszonya olyan formában, hogy a konfucianizmus "külső", azaz az emberi (családi és politikai) kapcsolatokra érvényes tanítás, a tanizmus pedig "belső", az egyén szellemi-érzelmi-lelki szükségleteinek kielégítését szolgálja. Ezen átalakulások során természetesen nemcsak a szent könyvekhez írott értelmezések, hanem maguknak a szent könyveknek a sora is többször megváltozik.

A konfucianizmus ihlette eme átfogalmazások felfejtésének, a kínai múlt igazi arca restaurálásának folyamata még nem zárult le. Keveset tudni például arról, hogy a régi hiedelemvilág, amelynek a konfucianizmus még az emlékét is igyekezett kitörölni a forrásokból, hogyan és meddig élt tovább. A legújabb régészeti leletek arra mutatnak, hogy például a régi egyiptomiakhoz hasonlóan az időszámításunk kezdete körüli időkben a kínaiak igyekeztek a halottak testét múmiaszerűen konzerválni. Nincs még kimerítően felderítve a népi vallásosság múltja sem. Modern megfigyelések alapján az a legelfogadhatóbb vélemény alakult ki, hogy ez utóbbi tartalmaz ugyan konfuciánus, taoista és buddhista elemeket, azonban nem egyszerűen e három keveréke s a leghelyesebb elkülönítve vizsgálni.

Az máris megállapítható, hogy mindkettőben - a népvallásban és a konfuciánus állami rítusban egyaránt - az ősök tisztelete elég régen döntő szerephez jutott, amelynek következtében az összes istenek hajdan volt földi emberekké váltak, akiket haláluk után a császár nevezett ki istenné - ideértve még az ég urát, a Jáde Császárt is. A népvallásban ezenfelül fontos szerepet játszott a földistenek tisztelete. Minden megművelt területnek megvolt a maga istene, akihea a parasztok jó termésért imádkoztak, de akit rossz termés esetén esetleg igen drasztikus eszközökkel igyekeztek jobb belátásra bírni.

A Kínai Népköztársaságban a vallásosság helyzete merőben megváltozott, elsősorban azért, mert a földreform végképp kihúzta a talajt a bürokratikus-patriarchális földbirtokrendszerrel szorosan és nyilvánvalóan összefonódott állami és családi konfucianizmus alól.

Az univerzizmus szerint ég, föld és ember az egységes mindenség három alkotórésze, amelyek belső kölcsönhatásban állanak egymással, és mindenre kiterjedő törvény szabályozza őket. A makrokozmosz valamennyi jelenségének megvan a maga megfelelője az ember fizikai, szellemi és erkölcsi életében, ugyanakkor az, ami az emberi társadalomban biztosítja a rendet, irányító elvül szolgál a világ egész építménye számára is. A Szertartások feljegyzéseiben (Li ki) ez áll: "Az erkölcs ereje az, amelynek révén ég és föld együttműködik, amely a négy évszakot összhangba hozza, amelynek segítségével nap és hold világít, amely a csillagokat pályájukon tartja, amelytől a folyók folynak, amelynek révén minden dolog fejlődik, amelynek segítségével jó és rossz megkülönböztethető, amelynek révén öröm és bánat megfelelő kifejezést talál, amelynek az alant levők engedelmeskednek, amely a fent levőket megvilágosítja, amelyek révén a dolgok változásuk ellenére sem zavarodnak össze."

A Su king egyik legrégebbi részében (I, 4) ezt olvassuk : "A legbensőségesebb összefüggés van fent az ég és lent az emberek között, és aki ezt teljes egészében felismeri, az az igazi bölcs." Ezek a szavak foglalják össze legtömörebben annak a világnézetnek lényegét és programját, amely végletesen egységesnek látja azt a két dolgot, amely Kant szerint "mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel tölti el a lelket", tudniillik "a csillagos eget felettem" és "az erkölcsi törvényt bennem". Hiszen ami az égben van, annak megvan a megfelelője a földön az emberben. Egy ősi szöveg, a Titkos kiegészítések könyve (Jin fu king), képletesen a következőket mondja erről "Az égnek öt erőszaktevője van, Aki megpillantja őket, kivirágzik. Az öt erőszaktevő az énben van, Aki működteti őket az égben, Kezébe kapja a világmindenséget, És a természet az énből fog megszületni. Ég és föld rablói a természetnek, A természet rablója az embernek, Az ember rablója a természetnek, Ha a három rabló jó viszonyban van, akkor a három hatalom békességben van.
Majd így folytatja:

"Ha megfelelő az idő, úgy rendbe jön a test, Ha a gépezet kellőképp mozog, Akkor a változások elnyugszanak."

A makrokozmosz és a mikrokozmosz között fennálló általános megegyezésnek és összhangnak az az alapja, hogy a világmindenség nagy jelenségei, az elemek, a légköri hatások, a bolygók, égtájak, évszakok stb. a legkülönfélébb földi jelenségekkel állanak össze-függésben, főképp a emberi élet jelenségeivel.

A Szertartások feljegyzésez erről a következőket mondja: "Az ember egyesíti magában az ég és a föld szellemi erőit, kiegyenlítődnek benne a fény és árny princípiumai, találkoznak benne a szellemek és istenek, egymásra találnak benne az öt változó állapot (elem) legfinomabb erői. Ezért az ember az ég és a föld szíve és az öt változó állapot csírája. Ha az eget és a földet vesszük alapul, minden dolog elérhető. Ha a fényt használjuk eszközül, kikutathatók az emberi érzések...

Ha a szellemeket és isteneket hívjuk segítségül, akkor mindenfajta munka biztos védelmet élvez. Ha az öt változó állapotot használjuk anyagként, minden munka megismételhető." Fényen és árnyékon vagy sötétségen a két kozmikus őselemet, jangot, a pozitív és jint, a negatív erőt értették, amelyekről alább részletesebben szó lesz. Az öt változó állapot pedig azonos az ún. elemekkel: "fa, tűz, fém, víz, föld", amelyeket nem anyagi szubsztanciáknak, hanem erőknek képzeltek el. "A fa az önmagából szervesen, belülről kifejlődő, a tűz a felemelkedő, a fém a kívülről mesterségesen alkotott, a víz a lefelé merülő, a föld a közös anyaföld.

A kínaiak rendkívüli éleselméjűséget tanúsítottak abban, hogy ezeken kívül még más dolgok analóg voltát is kimutassák, oly módon, hogy valamilyen ténylegesen meglevő vagy állítólagos egyezést igyekeztek találni alakjuk, tulajdonságaik vagy hatásaik között, és ezen az alapon nemegyszer teljességgel önkényes párhuzamokat állapítottak meg. Az öt elemnek, amelyre minden földit visszavezettek, szintén kutatták az összefüggéseit"és megkísérelték regisztrálni ezek ke5lcsönös kapcsolatát. Az egyik elmélet az elemek sorrendjét egymást kölcsönösen pusztító elvek alapján határozta meg: a föld felszívja a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz megolvasztja a fémet, a fém elvágja a fát, a fa felszántja a földet.

Ismét egy másik elmélet az elemeket kölcsönösen egymásból származtatja: a fa tüzet támaszt, a tűz földet szül (mint hamu), a föld fémet ad, a fém (ha megolvad) vizet hoz létre, a víz fát nemz. Hiszen az egész kozmosz nem egyéb hatalmas mechanizmusnál, amely állandó változásban van; az öt elem ennek következtében nem örök, végső szubsztancia, hanem létüket minden mással együtt a két őserőnek, jangnak és finnek köszönhetik, amelyek minden dolog szüntelen változásának okai.

Jang a férfi (a hímnemű), aktív, nemző, teremtő, fényes princípium, fin a női, passzív, befogadó, odaadó, eltakaró. A kettő egymás párja, kiegészítik egymást, és nem ellentétei egymásnak; együttműködésük hozza létre a kozmosz valamennyi jelenségét. Az évszakok periodikus váltakozását pl. a két princípium közötti erőviszonyok eltolódásával magyarázzák. Jang ereje nyáron éri el tetőfokát, ősszel fokozatosan meghátrál fin előtt, az utóbbi télen bontakozik ki legerősebben, hogy azután tavasszal ismét átengedje a hatalmat jangnak.

Ez a két őserő, amelyek hatalma a pozitív és negatív, az erő és az anyag, az ég és a föld, a mozgás és a nyugalom, a keménység és a lágyság, a meleg és a hideg, a jó és a rossz stb., szüntelenül váltakozó játékában mutatkozik meg, a maga részéről ismét nem más, mint a Minden-Egy, az állandó változásban levő létező két oldala. Jang és jin egymásba fonódását és együttműködését a Minden-Egyben a mellékelt ábra szimbolizálja

Ebben a kör fehér fele, amely egy fekete kört foglal magában, benne egy fehér ponttal, jangot; a fekete rész, benne a fekete pontot tartalmazó fehér körrel jint jelképezi. Ez a "T'ai ki"-nek, vagyis "őskezdet"-nek nevezett kép a világegyetem állapotát fejezi ki, amelyben a pozitív és negatív őserő már különvált egymástól. Ezt az állapotot egy másik ("Wu ki", azaz "kezdettelen") előzi meg, amelyben minden különbség még szétválasztatlanul található egymás mellett. Ezt egyszerű kör jelképezi. A mindenségnek ez az állapota nem abszolút nemlét, hanem potenciális, láthatóvá még nem vált lét, ez a szükségszerű nyugalmi pont a világ fennállásának két korszaka között, amelyek mindegyike későbbi korból való [buddhista, indiai hatásra keletkezett] számítás szerint, állítólag 3602 = 129 600 évig tart.

A legfőbb világelv

Kínai felfogás szerint a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek egyes tagjai kölcsönösen szüntelenül hatnak egymásra. Itt felvetődik az összes kozmikus történés végső okának kérdése, az a kérdés, amelyet a Csuangci c. mű (XIV, 1) az alábbi szavakkal fejezett ki: "Az égbolt körforgását, a föld állandóságát, azt, hogy mi módon követi egymást pályáján a nap és a hold: ki az, aki mindezt irányítja? Ki az, aki őket egybeköti? Ki az, aki gond nélkül időzik, és mindezt mozgásban tartja?" Amióta a kínai bölcselet ismertté vált Európában, számos tudós igyekezett ezekre a kérdésekre nyugati módon választ adni.

Egyesek úgy vélték, hogy a kínaiak tiszta naturalisták, és a kozmoszt szerintük "mindenfajta istenkultusztól független természeti erők" irányítják. Mások deistáknak tekintették őket, akik, bár úgy képzelik, hogy a világot és rendjét az isten alkotta, tagadják, hogy az isten a teremtés után a világ eseményeibe bármilyen módon beleavatkozna. Némelyek úgy vélték, hogy Kínában hisznek a világ örökkévaló, személyes urában, de nem hiányoztak olyan vélemények sem, amelyek a kínaiakat panteistáknak tekintették.

Valamennyi kísérlet, amely arra irányult, hogy a világegyetem mozgatóerejéről alkotott kínai elképzeléseket az európai szellemtörténet meghatározott fogalmaival kapcsolják össze, nyom-ban hajótörést szenvedett azon, hogy minden további nélkül feltételezték : a nyugati teológia filozófiai kategóriái a Távol-Keletnek a miénktől annyira alapvetően különböző szellemi világára is érvényesek, holott kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ott másfajta, a miénkkel egyáltalán nem vagy csak részben azonos nézeteket vallanak. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy a kínaiak az alatt a hagyomány szerint legkevesebb háromezer év alatt, ameddig metafizikai tanaikat követni tudjuk, legalább annyi teóriát dolgoztak ki, mint mi nyugaton, különböző korokban és különböző gondolkodóknál tehát egymástól erősen eltérő nézetek keletkeztek. A kérdésre ezért nem lehet egyértelmű és végleges választ adni, hanem részletes és szakszerűen tagolt tárgyalásmódra van szükség.

Arra a kérdésre: mi tartja fenn, és mi kormányozza a világot, a kínaiak lényegében három fogalommal válaszolnak; ezek a "Sang ti", a "T'ien" és a "tao". Ezekkel kell először foglalkoznunk, ha kérdésünkre választ akarunk kapni.

"Sang ti"-nak, vagyis legfőbb uralkodónak, legfőbb megistenült ősnek azt a főistent nevezik, aki az általánosan elfogadott nézet szerint az ég mozdulatlan pontján, a sarkcsillagon levő bíborpalotájában lakik, és akinek tekintete előtt a világtörténelem egész színjátéka lezajlik. Sang tit már a Si kingben mint legfőbb urat említik, akinek még a királyok is szolgálni kényszerülnek, és aki boldoggá teszi az erényes életet élőket és a gonoszságtól magukat távol tartókat, a gonosztevőket viszont szerencsétlenséggel sújtja.

Említést érdemel, hegy a Si king azon a kevés helyen, ahol Sang tit említi, mindezt csak általánosságban állapítja meg, de nem beszéli el Sang ti egyetlen valóban végrehajtott tettét sem, holott az ilyesmi a világ legfőbb irányítójának létét hirdető valamennyi vallásos szövegnek kedvenc témája.

Az egész ókori klasszikus kínai irodalomban csupán egyetlen alkalommal szerepel úgy, amint éppen beszélgetést folytat Wen királlyal (Si king III, 1, VII). Emberhez hasonlatos lényként jelenik meg Sang ti még a Si king egyik ódájában (III, 2, I), amely Hou Cinak, a Csou-dinasztia ősatyjának születéséről szóló legendát beszéli el. Ebből megtudjuk, hogy Hou Ci anyja Sang ti lábnyomába lépett, és ettől várandós lett.

Összehasonlítva azokkal az elképzelésekkel, amelyeket más népek alakítottak ki a legfőbb istenről, a kínaiaké rendkívül szegényesnek és határozatlannak tűnik, hiszen Sang tiról nem beszélnek el önálló mítoszokat, és nem számolnak be csodás tetteiről sem. A többi középkori szövegben is csak arról esik szó, hogy királyoknak utasításokat ad, és hogy áldozatot mutatnak be neki. Sang tit tehát azzal lehet jellemezni, hogy noha ő az előidézője mindennek, ami történik, ő maga eközben tétlen marad; a jó uralkodó eszményképe a kínaiaknál tehát az, akitől minden függ, de aki maga személyesen nem avatkozik be állandóan a kormányzás folyamatába. Sang tit ugyan személyként képzelték el, hiszen ennek a kornak a gondolkodása élőnek, személyiséggel rendelkező lénynek tudott csak elképzelni mindent, ami létezik, valójában azonban nem volt egyéb, mint annak a rendnek a megtestesítője, amely a természetben, az erkölcsben és a rítusban nyilvánult meg, és amelynek segítségével a világ különálló egyes jelenségek összefüggéstelen tömkelegéből rendezett egésszé válik.

A Sang tiban való hit monoteizmus abban az értelemben, mint sok más nép hite egy olyan legfőbb lényben, akinek számos alsóbbrendű isten van alárendelve; eltér viszont a Visnuban, Sivában, Ahura-Mazdában, Jahvéban, Allahban vagy a keresztény istenben való hittől, mivel annyira elvont létezési módot tulajdonít az istennek, hogy emiatt az embernek nem alakulhat ki erős emocionális színezetű, a lényével és cselekedeteivel összefüggő in-tenzív foglalkozásból fakadó bensőséges személyes kapcsolata vele.

Sang ti helyett sok szövegben T'ien, az égbolt szerepel a világ legfőbb princípiumaként. Konfuciusz például mindig ezt a megjelölést használja, és csak a régi irodalomban hagyja meg a Sang ti nevet. A kanonikus iratokban az ég lényegéről található adatok a következőkben foglalhatók össze: az ég minden dolog oka, ő hoz létre mindent, a hitvesének tekintett, de neki alárendelt földdel együtt: "ég és föld a tízezer lény apja és anyja".

Az ég uralkodik a világ és az emberek felett; százszoros szerencsét áraszt azokra, akik jót cselekszenek, és százszoros szerencsétlenséget azokra, akik rosszat követnek el; haragja abban nyilvánul meg, hogy aszállyal, rossz terméssel és zűrzavarral sújtja az országot. Mivel azonban lényének alapja az irgalom, és nincsen benne gyűlölködés, lehet reménykedni kegyelmében. A legkülönbözőbb szellemi és egyéb adományok származnak tőle, mindenekelőtt a birodalom feletti uralom, ezt azonban visszaveszi, ha birtokosa érdemtelennek mutatkozik rá.

Az, amit a kanonikus iratokban az égről mondanak, körülbelül megfelel tehát annak, ami Sang tira vonatkozik. Eltérés mutatkozik abban, hogy Tienben még csekélyebbek az emberhez hasonló vonások, hiszen kifejezetten azt mondják róla, hogy nem beszél, nesztelenül és nyomtalanul hat. Viszont külön hangsúlyozzák az égről, hogy alkot. Ezzel azonban szabályszerű, fokozatos előállításra gondolnak, nem pedig "creatio ex nihilo"-ra (a semmiből történő teremtésre) vagy hat nap alatt létrehozott műre.

A legrégibb világszemlélet számára nem létezett még élő és élettelen, személyek és tárgyak különbözősége. Ezért T'ien a mi szemünkkel nézve egyszer istennek, máskor személytelen, végzetszerű hatalomnak, ismét máskor természeti jelenségnek tűnik. A későbbi korokban az egyes gondolkodóknál hol az egyik, hol a másik sajátossága került előtérbe. Mo Tinál (5. század) az ég kifejezetten emberhez hasonló lény, jóságos atya, aki szereti az emberi nemet, és jóra vezérli. Konfuciusz ellenben írgy beszél az égről mint valami személytelen dologról, noha a perszonalisztikus [megszemélyesítő) kifejezések természetesen nála sem hiányoznak.

A konfuciánus Tung Csung-su (i. e. 2. század) az eget panteisztikusan természeti jelenségnek értelmezi, földi szenvedélyekkel rendelkező istennek: "Tavasszal vidámságát langy meleggel fejezi ki, nyáron féktelen örömét hőséggel, ősszel haragját fénnyel és télen bánatát hideggel. A vidámsághoz szerelem, a haraghoz komolyság, szigor párosul. Az ég meleg tavaszi fluidumímal szeret, és növényzetet nemz, forró nyári fluidumával kimutatja élvezetét, ápolja és fejleszti a növényeket. Tiszta, fénylő őszi fluidumával komolyságát mutatja meg, és mindent megérlel, hideg téli fluídurmával gyászol, és elrejti teremtményeit."

Az eklektikus Wang Cs'ung (i. sz. 27-97) viszont küzd az ellen a felfogás ellen, amely szerint az ég személy; szerinte az ég mozgása nem tudatos és nem tervszerű, hanem önkéntelen; szilárd törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Nem uralkodó, aki az embereket kormányozza, és nincsenek emberi tulajdonságai, hiszen minden szerve hiányzik. A konfuciánus Csu Hi (1130-1200) sem tekinti személyes istennek az eget, hanem szigorú törvények szerint működő erőnek. Ezért a szent szövegeknek azokat a helyeit, amelyek az égistenről beszélnek, allegorikusan értelmezi.

Az elmondottakból kiderül, hogy az ég lényegéről igen eltérők a nézetek, némelyik közülük, bizonyos értelemben, közelít az európai teizmushoz, mások viszont kevés közös vonást mutatnak vele. Eltekintve attól, hogy mítoszok formájában az ég közvetlen, aktív beavatkozásáról nem esik szó, sok kínai elképzelése főként abban tér el a keresztényeknek, muszlimoknak és a hinduk nagy részének a világ uráról alkotott felfogásától, hogy nem tekinti örökkévalónak és változhatatlannak, számos filozófus szerint pedig csupán a nagy egységből kilépő és abba később ismét visszatérő felsőbbrendű abszolútum megnyilvánulása.

A "tao" szó eredetileg utat jelent ma is, a csillagok útját is az égbolton. Ezért hívják az egyenlítőt "vörös út"-nak, az ekliptikát, a nappályát "sárga út"-nak. A tao jelenti azonban a "bölcs" utat is, amely a célhoz vezet, a rendet, a törvényt, amely mindenben érvényesül. Mivel a régi gondolkodás mindent, ami létezik, tárgyilag képzel el, ezért a tao valamiféle szubsztanciális, habár ugyanakkor láthatatlan is; némely filozófusnál pedig kifejezetten maga a finom ősanyag, amelyből minden létrejött.

A taónak ez az anyagi felfogása később a taoista varázslók elképzelésében jutott kifejezésre, akik életerőnek és varázshatalomnak értelmezték, és úgy hitték, hogy akik ezt ismerik, és fel tudják használni, azok számára lehetővé válik az élet meghosszabbítása és a fémek átalakítása. Mivel az archaikus gondolkodás nem tett különbséget személyek és tárgyak között, nem meglepő, hogy a taóról olykor mint személyes lényről, istenről vagy istennőről beszélnek. A tao lényegéről és metafizikai jelentőségéről vallott nézetek a különböző filozófusoknál eltérők. Konfuciusznál a tao törvény, amelynek segítségével az ég rendben tartja a természetet és az emberi életet.

A taoistáknál a tao immanens [saját belső törvényszerűségei szerint működő, ezeknek engedelmeskedő], értelmes, de személy feletti természettörvény, egyben az őslét is, poláris kettéválásából jött létre az ég és a föld. A Csuang-cit kifejezetten azt állítja, hogy a tao előbbre való az égnél, amikor azt mondja (6, 1): "Az emberek az égben atyjukat látják, és személy szerint szeretik; mennyivel jobban kell szeretnünk azt, ami magasabb, mint az ég."

A Csuang-ci szerint pedig a legfőbb a tao, amelyet egyrészt mint nemlétet, lényegnélküliséget, ürességet, csendet határoz meg, másrészt viszont nagy ősapának és mesternek nevez, aki az eget és a földet hordozza, minden alakot megformál és kifarag, mindent igazságosan elrendez, és jóakaratúan megjutalmaz. A világelv itt is, akárcsak egyes indiai misztikusoknál, mint valami felfoghatatlan jelenik meg, amelyben összekeverednek a személyes és személytelen vonások.

Egyes taoisták szerint a tao a semmiből vagy a káoszból keletkezik -, ez esetben ez nem az ens realissimum, hanem annak csak egyik létrejött megjelenési formája; mások az ég és a tao kifejezéseket azonos jelentéssel használják, vagy úgy beszélnek az égről, mintha az a taótól függetlenül, önállóan létezne.

Amint az nem is lehet másképp, a legfőbb világelvről Kínában, akárcsak másutt, különféle felfogások tömkelege ismeretes. Ezt mindig szem előtt kell tartani, ha nem akarjuk azt a gyakran előforduló hibát elkövetni, hogy a Kelet vallási és filozófiai rendszereit kevésbé differenciáltnak képzeljük el, mint a Nyugatéit.

Ha azonban a Mennyei Birodalom gondolkodói eltérő nézeteket is vallanak az abszolút lényegéről, a fent ismertetett univerzisztilcus elképzelések többé-kevésbé mégis közösek náluk. A kozmikus törvényszerűségről és a makro- és mikrokozmosz közötti analógiákról vallott nézeteik oly mélyen gyökereznek az egész nép tudatában, hogy valamennyi kínai vallási rendszer közös alapját kell látni bennük.

Az egyetemes összhang gyakorlati megvalósulása

Ha a kozmosszal való összhang biztosítja a lét boldogságát, akkor mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy az ember a világfolyamat jelenlegi és jövőbeli tendenciáit megismerje, hogy harmonikusan alkalmazkodni tudjon hozzájuk. A kínaiaknak egész sor mágikus módszer áll rendelkezésükre, hogy ezt a tendenciát bármely pillanatban megállapíthassák; ezek a beavatottnak bepillantást engednek a lét titokzatos összefüggéseibe.

A leghíresebb mű, amely ősidők óta ezt a célt szolgálja, a Változások könyve (Ji king), amelynek összeállítását a hagyomány Fu Hi mitikus császárnak (i. e. 2950), mai elrendezését pedig Wen királynak és fiának (i. e. 1000 körül) tulajdonítja.

A mű főbb alapeszméi a következők:

Minden lét úgy keletkezik, hogy a két őserő, jang és jin törvény-szerű változások során átmegy egymásba. Ezeket a változó állapotokat 8 x 8 = 64 jellel ábrázolják, amelyek összefüggő, vagyis erős (-) és szaggatott, vagyis gyenge (- -) vonalakból állanak. Ezek a jelek a történés irányzatának jelképei, a világtörvény őstípusai, amelyek a világ felett állanak, de a jelenségek világában jutnak kifejezésre. E jelképek intuitív megértése révén a bölcs képes megragadni minden történés magvát, megismerni a múltat és előre látni a jövőt. Mivel minden változás folyamatosan elvonul előtte, ezért ha ismeri kezdetüket, helyes irányba terelheti jövőbeli továbbfejlődésüket.

Kínában éppúgy, mint Egyiptomban, Elő-Ázsiában, Európában és Indiában a legfontosabb tudomány, amely a kozmikus események ismeretéből kiindulva a földi viszonyok alakulására vonatkozóan kívánt következtetéseket levonni, az asztrológia volt, valamint az ezzel szorosan összefüggő, a jó és rossz jelekkel foglalkozó tanítás (kronomantia). Számok és színek szimbolikájából, a különféle időjárási jelenségekből és egyéb, az eljövendő dolgok előjeleiként értelmezett jelenségekből jósolták meg a bekövetkező eseményeket. Kizárólagosan kínai a (világegyetem képmásának tekintett) teknősbéka hátpáncéljának és a cickafark kórónak felhasználása jóslás céljára. Nagy szerepet játszik még a geomantia, a szél és víz hatásával foglalkozó tanítás (Feng sui), amely az élők és holtak lakhelyét meghatározott szempontok szerint megállapítja, vagy módosítja, hogy ezzel fenntartsa a földfelszín és a makrokozmikus követelmények közötti egyensúlyt.

Az ember azonban nem érheti be azzal, hogy a természetnek, valamint az égi és földi jelenségek évenként megismétlődő körforgósónak megfigyelése és értelmezése révén birtokába jut az életmódja kialakításához, a megfelelő magatartáshoz és tevékenységhez szükséges szabályoknak, hanem arra kell törekednie, hogy etikai érzéke segítségével kövesse az ég magasztos példáját. Ami az egyénre vonatkozik, az érvényes a közösségre is. Hiszen a természet, a birodalom, a társadalom és az egyén életének rendje (tao) a legszorosabban összefonódik egymással, az egyik feltételezi a másikat, a világegyetem egyik részében bekövetkező zavar diszharmóniát kelt a többiben is.

Ahogyan az ókori indiaiak Indiát tartották a föld legfőbb országának, amelyhez képest az összes többi vidék jelentőségben teljességgel háttérbe szorult, barbárok (mléccsha) lakta határvidéknek számított, vagy amiképpen a keresztény középkor kizárólag Európát és a Földközi-tenger országait tekintette minden lényeges történeti folyamat színhelyének, ugyanúgy a kínaiak is a 19. század elejéig Kínát tartották minden földi esemény középpontjának, a tulajdonképpeni világállamnak, amelytől minden függ.

A Mennyei Birodalom uralkodója az ég kizárólagos és jog szerinti képviselője a földön, aki a világbirodalmat az ég magasztos példájának megfelelően kormányozza; felelős az égnek a rend fenntartásáért. A kínai bölcsek mint gyakorlati emberek, akik nem végeláthatatlan elmélkedéssel foglalkoznak, hanem szüntelenül szem előtt tartják a dolgoknak a mindennapi életre gyakorolt hatását, ebből azt a következtetést vonták le, hogy az egész világ jólétének záloga az, hogy olyan császár kormányozza, aki az ég mutatta utat követi, és alattvalóit szintén ezen az úton vezeti.

Ezért azután minden részletében végiggondolták, hogy mit kell tennie, és másokkal elvégeztetnie az uralkodónak, hogy az égtől kapott megbízatásának kellőképpen eleget tegyen. Más vallások szent irataival ellentétben a kínai irodalom sokat foglalkozik az állami élet problémáival. Talán sehol másutt a világon nem támaszkodott az államvezetés elmélete ilyen mértékben erkölcsi alapelvekre, és nem becsülték ily sokra az erényt mint az eszményi uralkodó nélkülözhetetlen sajátságát.

A Su king előírásai szerint az igazi uralkodónak elnézőnek és szigorúnak, engedékenynek és szilárdnak, őszintének és udvariasnak, keménynek és mégis igazságosnak kell lennie egyszerre, és azzal, hogy egyik irányban sem esik egyoldalú túlzásokba, mértéket tart, lényének harmóniájában visszatükröződik a világrend összhangja. Az ókor nagy császárai állítólag rendelkeztek mindezekkel az előnyös tulajdonságokkal, és ezért nemcsak Kína "fekete hajú népét" őrizték meg békében, nyugalomban és egyetértésben, hanem a barbárokat is erkölcsös emberekké nevelték, és ezzel megnyerték a kínai kultúra számára.
 
Forrás: Helmuth Von Glasenapp, Az öt világvallás, Gondolat, 1977
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk