Menu Content/Inhalt
Csaitanja Maháprabhu tanítása III. - Az élőlény (dzsíva)
ImageAz élőlény Krisna tataszthá-saktijának, határ-energiájának megnyilvánulása. Tata fövenyt jelent, a tengerpartnak azt a csíkját, amely vizes, s így szárazföldnek nem mondható, ugyanakkor a tengerhez sem tartozik. Hasonlóan, a dzsíva nem tudatlan anyag, de a mindenható, mindentudó Istennel sem azonosítható minden tekintetben. Természetéből adódóan kerülhet úgy a májá-sakti, mint a szvarúpa- vagy csit-sakti befolyása alá. Eszerint kétféle élőlényt különböztethetünk meg: örökké felszabadult (nitja-mukta) és örökké feltételekhez kötött (nitja-baddha). Az utóbbi esetében az örökké szó csupán elvileg jelent örök anyagi rabságot, figyelembe véve, hogy a lélek szabad akarattal rendelkezik; ezért választhatja a májá-sakti fennhatóságát, s maradhat annak rabja, amíg csak ezt így kívánja.

Hogy az isteni lélek miként kerül az anyagi világba, s így az illúzió hatása alá, csak akkor okoz gondot, ha a monista felfogás szellemében nem teszünk különbséget Isten és a dzsíva között. Igaz, a dzsíva is örökkévaló (szat), tudatos (csit) és örömteli (ánanda), akárcsak Isten, ám a kettőjük közötti különbség kvantitatív, s így jelentős. Bár a Svétásvatara-upanisad atomnyinak írja le az anyagi testben raboskodó lelket, ám az parányisága ellenére mégis áthatja a fizikai testet (5.9.).

Az élőlény tehát a tataszthá-sakti része, ezért Istenhez úgy viszonyul, mint energia (sakti) az energiaforráshoz (saktimán). (Bhagavad-gítá 7.5.) Habár a Legfelsőbb saktijának megnyilvánulása, mégis saját, megkülönböztető metafizikai realitással rendelkezik, amit tudás, cselekvés és élvezet jellemez.

A dzsívára az ego-tudat jellemző. De az eredeti ego (aham) nem ugyanaz, mint az anyagi világbeli empirikus vagy hamis ego (ahankár), ami az anyagi energia terméke. Az előbbi azonos magával a lélekkel, transzcendentális, örömteli és örökké makulátlan. Az utóbbi a testtel, illetve az elmével való azonosítás eredménye. Amikor a Védák azt írják, váljunk meg az egotól, ez alatt az empirikus egot kell érteni. Születés és halál, valamint a szenvedés egyéb okozói csupán a fizikai testre vonatkoznak, amivel a dzsíva a májá hatására azonosítja magát, nem pedig belső, lényeges természetére, amely örökös, változatlan.

Az élőlények száma végtelen, s habár belső természetük örökké ugyanaz, az anyagi világban előző és jelen tetteik (karma) révén más és más a helyzetük, tudásuk, sorsuk, képességeik stb. – egyszóval különböznek egymástól. A lelki síkon a különbözőség csupán abban nyilvánul meg, miként viszonyulnak a Legfelsőbbhöz.

A Védák a világi sík élőlényeit két fő csoportra osztják: mozdulatlan (szthávara) és mozgó (dzsangama). Az utóbbi három csoportból áll: vízi, földi és a légben élő vagy mozgó élőlények. A földi lények közül az emberek a legfejlettebbek. Kis csoportjuk véda-nistha, azaz a védikus tanok követője. Ezek többsége csak szavakban követi a Védákat, ok az adharmacsárík. Aki tetteiben is hű az írásokhoz, azt dharmacsárí néven ismerik. A dharmacsárík túlnyomó része karmí, azaz a helyes cselekvés (karma-jóga) útját járja, s csak némelyikük gjání, azaz műveli a transzcendentális tudást (gjána-jógát). A bölcs gjáník között is alig akad olyan személy, aki teljesen felszabadult az anyagi kötelékek alól (mukta-purusa), de az önnön lényével teljesen meghódolt, Krisnához rajongó szeretettel vonzódó vaisnava még ez utóbbiak között is rendkívül ritka.

A Legfelsőbb szolgálata az élőlény örök szerepe, annak ellenére, hogy szabad akarata révén ezt meg is tagadhatja. Ha Isten szolgálatát választja, soha nem fog az illuzórikus anyagi energia (májá) irányítása alá kerülni, hanem az Ő társaként, a bhakti határtalan örömét élvezve él vele a lelki világban (Bhagavad-gítá 4.9. és 15.6.)

Amennyiben a májá kínálta anyagi élvezeteket – beleértve Isten pozíciójának imitációját – választja, az anyagi energia irányítása alá kerül, így megfeledkezik valódi, lelki természetéről, s testről-testre, bolygóról-bolygóra vándorolva szenved az anyagi lét különféle problémáitól.

Az avidjá-májá két réteggel borítja be az élőlényt: egyik a szubtilis vagy mentális (linga-), a másik pedig a fizikai test (szthúla-saríra). A szubtilis test összetevői az elme (mana), értelem (buddhi), tudat (csit) és az empirikus vagy hamis ego (ahankár). A feltételekhez kötött élőlény esetében mindez a májá terméke, míg a felszabadult (mukta) lélek esetében ezek tiszta, lelki formájukban léteznek. Mihelyt az élőlényt beborítja a szubtilis test fátyla, azonnal azonosítja magát vele. Ám ez a test képtelen a cselekvésre (karma) és az anyagi élvezetekre (bhóga). Ezért van szükség még egy, fizikai testre, melynek eredményeként az anyagi tudat csak erősödik.

Így veszi kezdetét a szanszára, a születés és halál körforgása, s az ezzel együttjáró különféle szenvedések végtelen időtartama. Cselekedetei (karmája) eredményeként a dzsíva hol mennyei, hol pokoli körülmények közé születik. A születések körforgásában sok millió léten halad át, a szellemi (s nem a darwini) evolúció törvénye szerint, s mert a testével azonosítja magát, háromféle szenvedés áldozata: ádhidaivikus (természeti katasztrófák, mint például éhínség, árvíz, járványok, földrengés stb.), ádhibhautikus (a környezetünk, mint például embertársaink, illetve a különféle élőlények okozta szenvedések) és ádhjátmikus (a saját testünk és lelki világunk okozta bajok).

Az élőlény természete tehát minőségileg megegyezik Istenével, mivel az Ő szerves része. Ezért még a májá hatása alatt, lényegi természetéről megfeledkezve sem fogadja el természetesnek a szenvedést és a halált, hanem ösztönösen is öröklétre, tökéletes boldogságra vágyik. Ezt azonban nem érheti el anyagi életmóddal, a röpke testi, érzéki élvezettel. Mindezzel csak az illúzió kötelékét fonja szorosabbra maga körül. Ha viszont tudatosan (gjána-) vagy tudatlanul (agjána-) jámbor tettet (szukrti) végez, ennek eredményeként szentéletű személy társaságába kerül, s élete gyökeresen megváltozik. Az anyagi kötőerőkön felül álló bölcs kiszabadítja őt a májá hálójából azáltal, hogy lelki tudásban részesíti és beavatja a bhaktiba. Idővel felfedezi, megtapasztalja a Legfelsőbbet, s ez eloszlatja a májá okozta tudatlanságot, miként a felbukkanó Nap is eloszlatja a ködöt és sötétséget. Felébredvén illuzórikus álmából, az élőlény ráeszmél igazi, örök természetére, s így képes átélni az állandó örömállapotot. Az anyagi világbeli élőlények igazi feladata tehát a Legfelsőbb elérése (purusártha). Csak így valósítható meg a hőn óhajtott öröklét és boldogság.

A Védák azonban e célon kívül még négy életcélról írnak: dharma (jámborság), artha (gazdasági fejlődés), káma (érzéki élvezet) és móksa vagy mukti (felszabadulás az anyagi kötelékek alól), melyek tulajdonképpen nem a Védák ajánlotta, hanem a tömeg által kitűzött célok. Az emberek többsége annyira ragaszkodik ezekhez, hogy másról nem hajlandó hallani. Ezért tanítják bölcsen a Védák, hogy a dharma, azaz a vallásos elvek és kötelességek szerinti életmóddal elérhető az anyagi gyarapodás vagy jólét (mint a helyes cselekvés, karma természetes eredménye), az érzéki örömök s végül a felszabadulás is. A dharma azonban még nem jelenti a végcélt. Szükségszerű, hasznos, mert csakis általa szabályozható az artha és a káma, ami végül a tudat megtisztítását eredményezi. Ez utóbbi nélkül pedig lehetetlen az anyagi kötelékek alóli felszabadulás (móksa).

A Védák világosan kifejtik, hogy az igazi életcél elérése érdekében még a dharmát is fel kell adni: "A tudatlanok a különféle kasztok (varnásrama) számára előírt dharmát követik, hogy fáradozásaik gyümölcsét megkaphassák. Eredeti természetünk felismeréséhez, valamint az örökkévaló boldogság élvezetéhez viszont csak úgy juthatunk, ha megválunk a varnásramától és minden más dharmától." (Maitréja-sruti 3.1.13.) Hasonlóan szól a Bhagavad-gítá végső jótanácsa (18.66.): az ember adjon fel minden dharmát, minden kötelezettséget, s hódoljon meg teljes lényével a Legfelsőbb, Krisna előtt – így szabadulhat meg minden köteléktől.

Ugyanakkor a társadalom, illetve a vallásos tradíció előírt kötelességeitől (dharmától) csak akkor szabad megválni, ha előbb a dzsíva tudata megtisztult az anyagi felfogástól, és szilárd bizalommal, hittel gyökerezik a Legfelsőbben, mohón vágyakozván arra, hogy minél többet halljon Őróla. Ha e sík elérése előtt válik meg a dharmától, ez káros következményekkel jár – úgy saját maga, mint környezete számára.

Móksa vagy felszabadulás csak akkor tekinthető igazi életcélnak, ha a Legfelsőbb elérését jelenti. Az anyagi kötelékek alóli felszabadulás magában nem végcél, csak eszköz.

A szánkhja iskola szerint mukti a szenvedések végét jelenti, Sankara szerint pedig a Brahmanba való beolvadást, az egyéni lét végét. Csaitanja ezzel szemben rámutat: a Védák egyértelműen közlik, felszabadulás alatt a dzsíva eredeti, természetes állapotának elnyerését kell érteni (Bhágavata-purána 2.10.6.). Eredeti állapotában a dzsíva a Legfelsőbb része (ansa), így az Ő szolgálata természetes számára. E sík elérése magába foglalja 1) a Legfelsőbb elérését, valamint 2) az állandó öröm-állapotot, 3) a májá és a karma köteléke alóli felszabadulást, 4) azt a tényt, hogy már soha többé nem kerül az anyagi energia befolyása alá, s így 5) minden baj és szenvedés végét.

A Legfelsőbb elérése jelentheti ezen állapot legkezdetibb síkjának, a személytelen Brahman, illetve magasabb síkjának, Isten személyes manifesztációjának elérését. A dzsíva által tapasztalt lelki öröm annál nagyobb fokú, minél magasabbrendű arculatát szolgálja Istennek. A felszabadulás tehát nem csupán a szenvedés végét, hanem egyben pozitív üdvösség-állapotot is jelent.

Ha a Legfelsőbb elérése a személytelen Brahman elérését jelenti, a dzsíva eggyéválást, beolvadást tapasztal. E beolvadás azonban nem teljes, nem valóságos, mert a dzsíva Legfelsőbbhöz fűződő rész-szerepe (Bhagavad-gítá 15.7.) örök természete. Ugyanakkor annyira elmerül a Brahman-síkkal járó lelki gyönyörben, hogy megfeledkezik saját identitásáról. A Legfelsőbb elérésére vonatkozó Véda versek sohasem a teljes eggyéolvadást, hanem az isteni (lelki) természet elérését jelentik (Mundaka-upanisad 3.1.3.). Eszerint a dzsíva Brahmanhoz csak hasonlóvá válik, nem pedig minden tekintetben vele egyenlővé. Például a Cshándógja-upanisad (7.25.2.) világosan írja, hogy a muktit elért dzsíva örömtelivé (s nem örömmé) válik; ez maga után vonja, hogy továbbra is képes érzékelni, tapasztani, ami pedig együtt jár az egyéni léttel.

A Legfelsőbb személyes arculatának (Bhagavánnak) elérése alatt az Ő közvetlen megtapasztalását (száksátkár) kell érteni, amely lehet belső (antah-), meditatív, avagy az elmét és az érzékeket is érintő külső megtapasztalás (bahih-száksátkár). Az utóbbi élénkebb, nyilvánvalóbb, így magasabbrendű. Ebben az élményben résztvevő elme és az érzékek természetesen a szvarúpa-sakti hatásának köszönhetoen minden anyagitól mentesek, lelkiek, így hát alkalmasak e transzcendentális feladatra. Egyedül a teljesen megtisztult lelki állapotban lehet csak érzékelni a Legfelsőbbet. A Bhágavata-puránában olvashatjuk, hogy bár Indra és Sisupála szemtől-szembe voltak Krisnával, tiszta tudatsík híján mégsem tapasztalhatták meg az Ő isteni mivoltát. A Bhagavad-gítá azt írja: Isten egyedül az Őt spontán, tiszta szeretettel imádók előtt fedi fel magát.

Mukti elérhető a fizikai létben, ill. a szubtilis és anyagi test elhagyásával, vagyis a halál bekövetkeztével. Az utóbbi a teljes, mert magába foglalja az eredeti lelki természet megvalósítását gátló valamennyi akadály megszűnését és az anyagi sík teljes elhagyását. Mukti elsősorban tehát a Legfelsőbb elérését jelenti. Mint ilyen, öt fajtája ismeretes: 1) szájudzsja, (eggyé válás), 2) szálókja, (az Istenség lelki hajlékának elérése), 3) szárúpja (az imádott Istenhez hasonló forma elnyerése), 4) szárstí (a Legfelsőbb hatalmához hasonló hatalom elnyerése) valamint 5) számípja (Isten közelségének elnyerése).

A szájudzsja-mukti a Legfelsőbb bármely transzcendentális megnyilvánulásába való látszólagos beleolvadást jelenti. Az így tapasztalt lelki gyönyörnél magasabbrendű a Személyes Brahman (Parabrahman) megtapasztalása által érzett eksztázis. A Bhágavata-purána szerint az előbbi egy csepphez, az utóbbi viszont az óceánhoz hasonlítható. A szálókja, szársti és szárúpja féle felszabadulás nagyobb boldogságot nyújt, mint a szájudzsja-mukti, mert ezek bármelyikét elérve a dzsíva lelki testében viszonyul szeretettel Istenhez, s így a transzcendentális világ cselekedeteiben való részvétellel többet tapasztal abból.

A számípja féle felszabadulás okozta gyönyör azonban még ennél is felsőbbrendű, mivel az Istenség közelségével ajándékozza meg a dzsívát, aki így közvetlenül tapasztalhatja Őt és az Ő isteni kedvteléseit. A szálókja-, szárúpja- és szársti-muktiban ez azért nem lehetséges, mert ott a megtapasztalás csupán belső. A külső megtapasztalás felsőbbrendűségét bizonyítja a Bhágavata egyik elbeszélése is: Nárada Muni vándorlásai közben szüntelen a Legfelsőbb dicsőségéről énekelt, minek következtében Ő megjelent szívében. Nárada ennek ellenére többször is felkereste Dvárakában Krisnát, mert az Ő külső megtapasztalását még vonzóbbnak, még örömtelibbnek találta.
 
Forrás: Kagylókürt folyóirat
www.kagylokurt.hu
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Aranyhegy
Body Talk